BrandChannel: A magyar nő, aki 50 felett borított mindent, és világgá ment

Változtatni sose késő, a kor pedig valóban csak egy szám. Közhelynek hangzik? Akkor pillantsunk bele Sándor Anikó életébe. Már elmúlt ötven, mikor felállt a főszerkesztői székből, és úgy döntött, világgá megy. Szó szerint. Tapasztalataiból könyveket írt, és sokak példaképévé vált azzal, hogy képes volt felállni és meg tudta változtatni a sorsát. A társadalom ma a negyven feletti nőket lejárt szavatosságú termékként kezeli, holott lehetne ez másként is.

„Úgy általában mindenből elegem volt. Nagyon egyszerű megoldást választottam: hirtelen döntéssel otthagytam mindent, munkahelyet, életformát. Világgá mentem a szó valódi és átvitt értelmében egyaránt” – meséli Anikó arról, hogy miért is döntött úgy, hogy maga mögött hagyja jól fizető állását, sikeres karrierjét, és új életet kezd. Következő lépésként listát írt a vágyairól, melyeket aztán el is indult beteljesíteni: „Először Buenos Airesbe mentem argentin tangót tanulni, aztán pedig végiggyalogoltam a 800 kilométeres zarándokutat, az El Caminót.”

Mindkét út fontos tanulságokkal járt. Buenos Airesben Anikó megtapasztalhatta, hogy vannak országok, ahol a nők idősebb korukban is mernek aktív emberek lenni, akik élvezik az életét, és akiken nem néz keresztül a társadalom: „Számomra a Buenos Aires-i négy hónap azért is volt meghatározó élmény, mert ott rá kellett jönnöm, hogy a világ nem mindenhol olyan, mint nálunk. Ott az asszonyok életük végéig megkapják a nőnek járó figyelmet. Hetvenévesen például az argentin nő este virágot tűz a hajába, és megy tangózni. Férjjel vagy barátokkal, és a tánctudása vagy a személyisége az, ami meghatározza, hányan kérik fel, nem az életkora.”

Az El Caminó már meghatározó spirituális élményeket tartogatott. És választ egy fontos kérdésre: hogy hogyan tovább. Miután visszatért Magyarországra, Anikó könyvet írt az ott történt kalandokról és megtanult bölcsességekről, majd egy újabb kötetet az Argentinában átéltekről és a magyar Caminóról is. Mindegyik könyv bestseller lett.

Anikó sokak példaképévé vált azzal, hogy képes volt felállni, kezébe tudta venni, és meg tudta változtatni sorsát. A könyvek után egyre többen kérték a segítségét abban, hogy adjon nekik tanácsot és útmutatást a saját életükben is. A rengeteg megkeresésből pedig végül egy új hivatás lett. „Kezdtem érezni, hogy ez a bizalom nemcsak végtelenül megtisztelő, hanem óriási felelősség is. Ezért iratkoztam be egy posztgraduális coach képzésre, és azóta – immár négy éve – hivatásszerűen segítek annak, aki kéri.”

Az útleírások után Anikó regényei is nagy sikert arattak. A könyveiben feldolgozott témák által egy sokszor elhanyagolt, sőt, sokszor elfelejtett generáció hangjává vált: „A legtöbb regényem középpontjában olyan téma áll, amely erősen foglalkoztatja a korosztályomat, nőket és férfiakat egyaránt. Válás, egzisztenciális nehézségek, önmagunk keresése, morális kérdések, háromszög-történetek, fiatalabbra lecserélt feleségek, társkeresés – immár nem fiatalon –, önmagukon jóval túlmutató családtörténetek, vagy akár egy betegség.”

Egy dolog viszont közös maradt a saját kalandjait elmesélő történetekben, és a fiktív sztorikban: az utazás, ami által valódi hangok is az oldalakra kerülhetnek. „Gyakran választok nagy utazásokat a cselekmény hátteréül. Ennek az az oka, hogy sokat utazom, és az utazások során sokféle emberrel találkozom, akik szívesen mesélnek. Így jutok izgalmasabbnál izgalmasabb valódi történetekhez.”

Anikó példáján tökéletes látszik az, hogy változtatni sose késő, a kor pedig valóban csak egy szám. Lehet, hogy más nem utazhat el Buenos Airesbe és nem engedheti meg magának, hogy megvalósítsa minden álmát, ám a belső utazásra mindig van lehetőség. Bármikor meg lehet állni egy pillanatra és megtalálni a változás lehetőségét – hiszen valamit mindig máshogy lehet csinálni. Úgy, hogy jobb legyen. Hiszen ez bárkinek kijár, bármilyen korban is legyen.

Ám a legtöbb negyvenes-ötvenes nő ezt sokszor nem így gondolja. Ez pedig abszolút nem az ő hibájuk: „Túl azon, amivel a természet biológiailag terheli őket, én minden problémát a társadalmi berögződéseknek tulajdonítok. Sokkal, de sokkal nagyobb terhet ró az a nőkre, mint egy hőhullám, ami a változókor velejárója.”

Anikó szerint a káros üzenetekkel kapcsolatban óriási felelőssége van a médiának is: „Ha nem sulykolná azt folyamatosan az agyakba, hogy a nem fiatal nő már lejárt szavatosságú termék, akkor nem nőnének fel generációk ebben a hitben. S akkor pár év múlva talán megfejthetnénk a titkot: miért boldogabbak az argentin nők, még nagymama korukban is, mint mi, magyar középkorúak.”