BrandChannel: 50-es nő vagyok és társat keresek. De hogyan?

A szerelem és az ismerkedés nem a fiatalok kiváltsága. És nem igaz, hogy 50 felett már úgyis mindenki foglalt. Számos középkorú nő és férfi keresi azt a személyt, akivel megoszthatja az életét. 50 feletti hölgyeket kérdeztünk arról, hogyan keresik, vagy találták meg párjukat, milyen nehézségekbe ütköztek, és vannak-e mások számára is hasznos tanácsaik.

Marianna

Marianna 59 éves, újságíró. Elvált, két felnőtt lánya van. Öt éve ismét párkapcsolatban él, egy internetes társkereső oldalon ismerkedett meg kedvesével, nagyjából másfél-két év próbálkozás után. Azt mondja, saját ötlete volt, hogy regisztráljon.

„Úgy láttam, hogy ez az egyetlen járható út, mert ennyi idős korban már nem nagyon jönnek létre új barátságok, és nincsenek olyan társaságok, ahol ismerkedni lehetne. A nagyobbik lányom azt mondta, az ilyen társkeresőkön csak hülye pasik vannak. Én viszont úgy voltam vele, hogy az az egy, akire nekem szükségem van, biztosan ott lesz. Eltartott egy jó ideig, mire megtaláltam őt, de addig sem voltak rossz tapasztalataim, szerencsére csakis normális férfiakkal találkoztam.” Azért hozzáteszi: fontos az elővigyázatosság, amikor teljesen idegenekkel ismerkedünk, első alkalommal csak nyilvános helyen érdemes találkozni.

„Az a tapasztalatom, hogy már az első kézfogásnál kiderül, szimpatikus-e egymásnak a két ember” – folytatja. „Az első benyomás minden alkalommal működött. Hiába beszélgettünk még egy-másfél órát, ha valaki elsőre nem volt rokonszenves, a folytatásban is az derült ki, hogy nem vagyunk egymáshoz valók.”

Marianna mindenkinek jó szívvel ajánlja az internetes társkeresést, és szerinte, aki teljesen őszinte és kellően körültekintő, annak nincs félnivalója.

„Több olyan barátnőm is van, akik kizárják ezt az ismerkedési formát, miközben látom rajtuk, hogy szenvednek a társtalanságtól. Megértem, hogy félnek. És nem tagadom, hogy éri az embert csalódás. Én nem vagyok dekoratív – hosszú lábú, nagy mellű – nő. Ráadásul, amikor regisztráltam az oldalra, már elmúltam 53. Nagyon kevesen írtak nekem, és ezekből a levelezésekből is 3-4 találkozó lett. Mégis azt gondolom, annak, aki nem szeretne élete végéig egyedül maradni, le kell győznie a félelmeit. Bátornak és nyitottnak kell lenni, és úgy állni hozzá, hogy »igenis, ami rajtam múlik és ami tőlem telik, azt megteszem, hogy megtaláljam a társam!«. Én így tettem, és mindenki másnak csak ezt tudom javasolni.”

Szilvia

Szilvia 59 éves, informatikus. Válása óta egyedülálló. Voltak ugyan kisebb-nagyobb próbálkozásai, de egyikből sem alakult tartós párkapcsolat. Azt mondja, jelenleg nem keres aktívan párt, de nyitott az ismerkedésre. „Az, hogy most egyedül vagyok, nem szándékos, egyszerűen csak így alakult. Nagyon szeretnék párt találni, de nem minden áron” – mondja.

Mariannával ellentétben Szilvia nem járt sikerrel sem az interneten, sem a társkereső irodáknál, pedig többet is kipróbált.

„Voltam olyan találkozókon, amelyeket irodák szerveztek. Ez általában úgy zajlik, hogy ki kell tölteni egy pszichológusok által összeállított kérdőívet, ami alapján markereket állítanak fel, és ha ezek bizonyos százalékban találkoznak valakiével, feltételezhető, hogy egymáshoz valók vagyunk, vagy legalábbis lesz közös témánk. Valójában azonban nem csak ennyin múlik a dolog. Nekem például vannak olyan hátrányos tulajdonságaim, hogy nem vagyok 36-os méret, sok eszem van, és mindig kimondom, amit gondolok. Ez nem az a kombináció, ami a legtöbb férfinak tetszik. Nehéz helyzet, mert a szolgáltató teljesíteni akarja, amit ígért, ezért leszervezi a találkozót, és így a végén gyakran csak erőlködés lesz belőle. Közünk nem volt egymáshoz azokkal az urakkal, akikkel így találkoztam” – meséli.

Szilvia szerint az is nehezíti a dolgot, hogy ennyi idősen már mindenkinek kiforrott személyisége és sok tapasztalata van, így hamar felismeri azokat a szituációkat vagy emberi vonásokat, amelyekkel találkozott már a múltjában, és amelyeket nem tudott tolerálni. „Ezeken nehéz túllépni, én legalábbis nem tudok” – teszi hozzá.

Az is kiderül, hogy a munkahelyi ismerkedés sem opció számára, hiszen informatikusként nagyrészt fiatalokkal dolgozik együtt, de azt mondja, egyébként sem gondolt soha erre, mert élesen különválasztja a munkát és a magánéletet.

„A személyes találkozásban hiszek. Például járok statisztálni és túrázni, mert ezeken az alkalmakon is megismerek új embereket. Ha egyedül megyek, akkor is mellém csapódik valaki. Ezek olyan elfoglaltságok, amelyekben amúgy is jól érzem magam, és garantáltan olyan emberekkel találkozom, akiknek az enyémhez hasonló az érdeklődési köre. Nagyon jó beszélgetéseken vagyok túl, igazán szimpatikus urakat is megismertem. Hogy nem lett belőle semmi, vagy inkább csak barátságok alakultak ki, az hol rajtam múlt, hol rajtuk. De nem érzem azt, hogy az elmúlt tíz évem úgy telt el, hogy nincsenek körülöttem emberek. Élem az életemet, jól érzem magam, aztán egyszer megtalálom a társamat is.”

Edit

Edit 58 éves, laboráns. 43 éves volt, amikor elvesztette a férjét, és sokáig tartott, mire újra nyitni tudott a világra, de immár négy éve párkapcsolatban él.

„Miután meghalt a férjem, 11 évig teljesen magamba voltam zárkózva. Ennyi idő telt el, mire elkezdtem úgy érezni, hogy szükségem van egy társra. Addig jól el voltam magamban. Például sokat utaztam. És csak akkoriban kezdtem azt érezni, hogy az úti élményeimet szeretném megosztani valakivel. Meg persze úgy általában a mindennapi élményeket és problémákat. Rájöttem, hogy ötvenegynéhány évesen még fiatal vagyok ahhoz, hogy begubózzak, hogy ne legyen senki, aki figyel rám és foglalkozik velem. Azt tudtam, hogy én már nem akarok újra férjhez menni, és ez most is így van. Nem is költöztünk össze. Ennek ellenére nagyon jól érezzük magunkat egymás társaságában.”

Edit azt meséli, amikor elhatározta, hogy ismerkedni fog, először végiggondolta, milyen férfit szeretne maga mellé: „Fontos volt nekem, hogy legyen legalább olyan magas, mint én, vagy magasabb. Hogy legyen saját egzisztenciája és az enyémhez hasonló legyen az érdeklődési köre.” Ugyanis nagyon szeret színházba, koncertre járni és fontos volt számára, hogy ezeket az új párjával együtt csinálhassa. „Miután mindezt átgondoltam és elhatároztam, elkezdtem nézegetni, figyelni az embereket, majd egy különös véletlen folytán kiderült, hogy akire én vágyom, pont egy helyen dolgozik velem. Aztán az is kiderült, hogy elvált, és éppen nincs kapcsolatban, tehát minden összeállt.”

Edit nem tagadja, egy kicsit elbizonytalanodott, amikor megtudta, hogy a férfi, aki tetszik neki, kilenc évvel fiatalabb nála – attól tartott, hogy esetleg túl nagy lehet a korkülönbség. „Aztán azt mondtam magamnak: egyszer élek, jól érzem magam vele, ő kell nekem!” – meséli, de azért az is kiderül, az ismerkedés szerinte is egészen más élmény 50 felett, mint annak idején, a húszas éveiben.

„Úgy indult az egész, hogy egy alkalommal szereztem két hangversenyjegyet, de nem volt, akivel elmenjek. Felhívtam, hogy van-e kedve velem tartani. Azt mondta, van, és kérdezte, mikor lesz a koncert, mire rávágtam, hogy másfél óra múlva kezdődik. Nyelt egyet, majd mondta, hogy oké, és másfél óra múlva találkoztunk a koncertterem előtt. Huszonévesen nem csináltam volna ilyet. Megvártam volna, amíg a férfi közeledik. De most, ennyi idősen azt gondolom, hogy merni kell lépni, és élni kell a lehetőséggel, amit az élet felkínál, mert nem biztos, hogy lesz belőle még egy.”