Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Közel három hónapig tartó orosz ostrom után evakuálták az utolsó ukrán védőket is Mariupolból, így Kijev végül feladta a stratégiai fontosságú várost. Az oroszok így akár azt is mondhatják, hogy Mariupolnál győztek, ám az örömük aligha lehet teljes: miközben a világ ismét meglátta, mennyire kegyetlen a „különleges katonai akciót” végrehajtó orosz hadsereg, Ukrajna hősökként ünnepli életben maradt katonáit. Akik lehet, hogy nem juthatnak haza.
A mariupoli helyőrség teljesítette a feladatát – jelentette be az ukrán vezérkari főnökség, miután a civilek után a több száz védő is elhagyta a mariupoli Azovsztal kombinát területét, ahol az ukrán hadsereg katonái és a hadseregbe, illetve a nemzeti gárdába betagozódott, egykor önkéntesek által létrehozott Azov zászlóalj fegyveresei nyolcvan napon álltak ellen a sokszoros túlerőben lévő orosz hadseregnek. „Nekünk élve van szükségünk a hőseinkre” – ezt már Volodimir Zelenszkij ukrán elnök mondta, majd azt is hangsúlyozta, hogy hosszú időbe telhet, amíg a mariupoliak hazatérhetnek: a súlyosan sebesült mintegy 50 katona, valamint az egyelőre ismeretlen számú, még harcképes fegyveres az orosz megszállás alatt lévő területek felé távozhatott, és csak akkor indulhatnak haza, ha kicserélik őket az ukrán fogságban lévő oroszokra. Az evakuáltak pontos száma azért nem ismert, mert míg hétfőn 211, nem sebesült ukrán katona távozott az Azovsztal területéről, kedd délután további hét autóbusznyi, ismeretlen számú katonát vittek el az oroszok a kombinát területéről.
Erőmegosztás
A félmillió lakosú Mariupol ostroma minden szempontból komoly jelentőséggel bír. A legfontosabb talán az, hogy a várost védő, és végül a több négyzetkilométer alapterületű Azovsztal földalatti alagút rendszerébe beszorult mintegy négyezer ukrán katona hónapokig lekötött legalább 15–20 ezer támadót, akik így nem vehettek részt az ukrán erők ellen más térségekben vívott harcokban. Az pedig egyértelmű, hogy hiányoztak ezek az orosz egységek: hamar kiderült ugyanis, hogy az orosz–ukrán határon összevont mintegy 170 ezer orosz katona, valamint a 30 ezresre becsült ukrajnai szakadár erő nem elégséges Ukrajna teljes keleti felének, valamint a főváros, Kijev elfoglalására.
Most ugyan felszabadul több ezer, még Mariupolban állomásozó orosz katona, ám ezen egységek már képtelenek gyökeres fordulatot hozni a frontokon. Közben ugyanis a támadó orosz haderő elvesztette személyi állományának harmadát, és a három hónapja Mariupolban lekötött alakulatok harci értéke is jelentősen csökkent.
Mariupol azért is fontos, mert a háború első napjaiban úgy tűnt, az oroszok mindent visznek. Dél felől gyorsan eljutottak Herszonig, a 2014-ben elfoglalt Krím térségében ugyancsak jelentős területeket foglaltak el, és már az offenzíva első napjaiban megjelentek az orosz deszantosok Kijev közelében, sőt lövöldözés tört ki a főváros kormányzati negyedében is.
Mariupol, a kivétel
Ilyen helyzetben lélektani szempontból volt fontos, hogy akadt egy hely, ahol megakadt az előretörés. És ez nem véletlenül következett be Mariupolnál: régóta lehetett tudni, hogy az Azovi-tenger partján lévő városban évek óta komoly erődítési munkálatok folytak, és a várost részben az az Azov-zászlóalj védi, amely már 2014-ben is megmutatta, komoly katonai erőt képvisel. Az oroszok és a velük együtt támadó szakadárok ugyanis már 2014-ben is megpróbálták elfoglalni Mariupolt, ám akkor az ukrán erők végül kiszorították őket a tengerparti településről.
A mintegy ezer katonából állt Azov összetétele ugyanakkor komoly kérdéseket is felvetett: a zászlóaljban sok, valóban szélsőségesen nacionalista, neonáci gondolkodású katona is harcolt, így tulajdonképpen az Azov volt a Kreml fő céltáblája: jórészt a zászlóaljra mutogatva állították az oroszok azt, hogy Ukrajnában az országot foglyul ejtő nácik ellen harcolnak. Ez persze nem igaz: az Azovban sem volt mindenki náci, s a zászlóalj a negyedmilliós teljes ukrán haderő töredékét tette ki. Arról nem is beszélve, hogy az egész életében oroszul beszélő, zsidó származású elnököt, Volodimir Zelenszkijt csak a végletesen elfogultak, vagy a Kreml propagandáját szajkózók képesek nácizmussal és oroszgyűlölettel vádolni.
A hétfőn és kedden begyűjtött ukrán foglyok szabadulását lassíthatja, vagy akár meg is akadályozhatja, hogy Oroszországban terrorszervezetté nyilvánítják az Azovot, és arra készülnek, hogy megszavazzák: a zászlóalj tagjait ne lehessen fogolycserék révén hazaengedni. Sőt akadnak, akik a halálbüntetés visszaállítását és az azovosok kivégzését szorgalmazzák.
Félgyőzelem
Bár az valóban fontos Oroszország számára, hogy megteremtette a stabil szárazföldi összeköttetést a 2014-ben a kelet-ukrajnai szakadárok kezére került területek és az ugyancsak nyolc éve Oroszország által bekebelezett Krím között, Mariupol mára alig több, mint sok négyzetkilométernyi rom és temető. A város félmillió lakosának több mint a négyötöde elmenekült, és még ha sokan vissza is térnének a harci zaj elülte után, a többségüknek nincs hova mennie: egész negyedek dőltek romba, és gyakorlatilag teljesen használhatatlanná váltak a közművek is. Helyi források szerint az infrastruktúra legalább nyolcvan százaléka sérült meg, és a legtöbb szolgáltatást a nulláról kell újraépíteni. Az oroszok a polgári célpontokat sem kímélték, helyi források szerint a harcokban legalább húszezer civil vesztette életét.
Mariupol romba döntése így hatalmas veszteség az ukránoknak – elvesztették a legfontosabb ipari létesítményeket, az acél és fémműveket és kiszorultak abból a kikötőből, ahonnan a gabona- és egyéb ukrán exporttermékek indultak külföldre.
Moszkva viszont nem nyert sokat: az oroszoknak nincs pénzük, sem erejük arra, hogy belátható időn belül újra élhetővé tegyék a várost, pedig a jelenlegi körülmények között nem kell komoly partizántevékenységgel számolniuk. Mariupol volt ugyanis az utolsó ellenállási pont az Azovi-tenger partján, a városhoz leközelebb lévő ukrán egységek is legalább száz kilométerre voltak az ostromgyűrűtől. Az orosz gyűrű áttörése pedig jóval nagyobb áldozatokkal járt volna, mint amennyi embert Mariupolban meg lehetett volna menteni: szilárdan orosz kézben lévő területeken keresztül kellett volna eljutni a városig.
Bűnbánó „nácik”
Mariupol felmentésére így egy percig sem volt esély, és ezt a végsőkig harcoló védők is tudták. Most, hogy megtörtént az evakuálás, és Kijev feladta a várost, meghallgatásra találtak a katonák családtagjainak kérései. Ez már csak azért is fontos, mert az orosz propaganda szívtelenséggel és kegyetlenséggel (is) vádolta Zelenszkijt, aki úgymond egyáltalán nem törődik az ukrán katonák sorsával.
Most valószínűleg az következik, hogy az orosz médiumokat elöntik majd a Mariupolban foglyul ejtett ukránok „őszinte vallomásai” arról, mennyire nem akartak harcolni az orosz „testvérek” ellen, s hogy a „nácik” kényszerítették őket az ellenállásra. Ezeknek körülbelül annyi lesz az igazságtartalma, mint bármelyik hadifogoly-nyilatkozatnak: egy elfogott katona minden hadseregnél azt mondja, amit az ellenséges hadsereg kihallgatói és propagandistái hallani akarnak. És persze arról is beindul majd a szópárbaj, hogy miképpen ért véget az Azovsztal ostroma: az ukránok evakuálásról, az oroszok pedig megadásról beszélnek.
