Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Dnyeszter Menti Köztársaság területe tulajdonképpen senkinek sem kell annyira, az ott lakó félmillió ember viszont nem tudja eldönteni, melyik ország része akar lenni. Az egyre súlyosabb gondokkal küzdő de facto állam helyzetét talán az oldhatja meg, hogy Moldovának újra oroszbarát vezetése lett.
Kevés olyan megbízhatóan kilátástalan része van a világnak, mint a Dnyeszter Menti Köztársaság, más néven Transznisztria. A nagyjából Csongrád-Csanád megyével megegyező terület idén ősszel kiáltotta ki 30 éve a függetlenségét némi orosz segítséggel Moldovától. Azóta pedig egyszerűen lóg a levegőben, mintha senki nem tartana rá igényt: a világ egyetlen országa sem ismeri el, hivatalosan tehát Moldovához tartozik, de a moldáv hatóságoknak semmilyen beleszólásuk nincs a nagyjából félmilliós de facto állam mindennapjaiba.
Ez alatt a harminc év alatt Transznisztriában tulajdonképpen megállt az élet, ami miatt joggal hívhatjuk a Szovjetunió egyik utolsó szeletének (Belaruszt szokták még sokan így leírni, de ott épp nagy változások történnek). De mégis miért tartott igényt az elszakadásra ez a pár százezer ember?
A már végnapjait élő Szovjetunióban 1990. szeptember 2-án kiáltották ki az autonóm Dnyeszter Menti Köztársaságot, mivel ekkoriban az egész környékhez hasonlóan Moldovában is felerősödött a nacionalizmus, a területen pedig akkoriban már több összetűzés is volt a román nacionalisták, és a helyi orosz és ukrán lakosság között. Ez nem volt elég Mihail Gorbacsovnak ahhoz, hogy elfogadja a népszavazás eredményét, viszont arra már nem volt ideje, hogy rendezze a dolgokat, hiszen 1991 decemberére a Szovjetuniónak is vége lett. Ezért bár Moldova része maradt az erősen iparosított környék, amikor a szovjet fegyverkészlet egy részét szétosztották az utódállamok között, nemcsak Moldovánál maradt, hanem a dnyesztermenieknél is, akik kozákokkal, oroszokkal és ukránokkal együtt verték vissza a románokkal kiegészült moldáv támadásokat. A háború 1992. júliusában ért véget a szakadár köztársaság győzelmével, a béke részeként pedig Moldova lemond a terület feletti ellenőrzésről, de a függetlenséget nem ismeri el.
A nemlétező függetlenség ellenére Transznisztriának jelenleg saját parlamentje, rendőrsége, pénzneme és rendszámtáblája is van.
A mára elavult, de mégis csak összesen 20 ezer tonnányi szovjet fegyvernek, és persze az orosz békefenntartóknak köszönhetően az ország a mai napig tartja státuszát, és nem is látni a végét. A helyzet kicsit hasonló, mint 2014 óta Kelet-Ukrajnában: Oroszországnak kifejezetten érdekében áll ez az állapot, hiszen ameddig nem rendeződik a helyzet Tiraszpolban (ez az ország fővárosa), addig esély sincs rá, hogy Moldova egyesüljön Romániával. Sokáig az egyesülés elfelejtése lett volna ugyanis az oroszok és az akkor még az oroszokhoz közeledő ukránok feltétele is, de miután 2009-ben megbukott a moldáv kommunista vezetés, és egy románbarát kormány került az ország élére, ez a kérdés aktualitását vesztette, Oroszország érdeke ugyanis egyértelműen az, hogy ne kapjon további teret a térségben az Európai Unió. Márpedig ameddig az oroszok nem bólintanak rá, addig valószínűleg marad a mostani helyzet: bár hivatalosan csak ötszáz békefenntartójuk lehetne a Dnyeszter Menti Köztársaságban, valószínűleg több, mint 2500 katona tartózkodik ott, ami elég komoly erőt képvisel azt nézve, hogy az állam hadserege 4500-7500 fő között van. Beleszólása úgymond mindenkinek van, hiszen a lakosság nagyjából ugyanolyan arányban vallja magát moldovai-románnak, orosznak és ukránnak. A probléma annyiban lett valamivel átláthatóbb, hogy az ukrán félnek kisebb baja is nagyobb jelenleg Tiraszpolnál, hiszen épp a saját államhatárain belül is született orosz támogatással két de facto állam (Donyecki Népköztársaság, Luhanszki Népköztársaság).
Az, hogy a lakosság háromfelé oszlik még egy problémát magával hoz: a vezetés soha nem tudta eldönteni, hova szeretne csatlakozni. 2006-ban egy nagyjából senki által el nem ismert népszavazást tartottak róla, mi legyen a sorsuk, akkor 97 százalék szavazott arra, hogy Oroszországhoz csatlakozzanak. Ám Moszkvának esze ágában sem volt hivatalosan is magához láncolni a területet, inkább pár évvel később zsarolófegyverként lobogtatták az EU előtt, amikor jelezték, hogy ha Moldova elveszti függetlenségét (tehát csatlakozik a NATO-hoz), akkor elismerik Tiraszpol függetlenségét.
Legutóbb 2014-ben merült fel a térség orosz területté válása: a Krímen történt, szintén el nem ismert csatlakozási népszavazást látva Transznisztria vezetése is jelezte, hogy a 2006-os referendum alapján akkor ők is csatlakoznának végre, de ez akkor épp a moldovai kormánynak nem tetszett.
2020-ban akár viccesnek is tűnhet egy ország Kelet-Európában, aminek továbbra is sarló-kalapács és vörös csillag van a címerében, Lenin-szobor áll a parlamentje előtt, és egy egy főre jutó kockaladák aránya is azt az érzést kelti, hogy egy szovjet skanzenben van az ember, de Transznisztria valójában egy máig élő seb, amit még csak kezelni sem próbált senki igazán.
Bár elvileg egy működő elnöki köztársaságról beszélünk sokatmondó adat, hogy 2001-ben Igor Szmirnov például a szavazatok 103 százalékát begyűjtve lett elnök.
Szmirnov 2011-ig volt az állam elnöke, ekkor egy elvesztett választás után visszavonult, azóta pedig már ketten is váltották, jelenleg Vagyim Krasznoszelszkij az elnök.
De az ország elnökének öröksége tovább él: a Freedom House jelentései alapján egyértelműen a “nem szabad” kategóriában van, hiszen az összes párt és politikus az oroszok irányítása alatt áll. 2018-ban a Kommunista Párt ki akart volna törni ebből, válaszképp vezetőjük, Oleg Horzsan börtönbe került. Független sajtó nincs, ahogy gyülekezési jog sem, az pedig szinte tényleg a Szovjetunió hagyományainak tűnhet, hogy
indok nélkül dobnak fogdába embereket, hogy aztán úgy kelljen fizetniük az ott töltött éjszakákért, mintha hotelbe mentek volna.
Természetesen fontos a helyi hadsereg, ezért a fiataloknak kötelező bevonulniuk. Ezt sokáig nehéz volt elérni, és menekültek a katonaság elől, de egy olyan országban, ahol az állam egyik fő bevételi forrását a csempészet jelenti, a hadsereg egy megbízható életpályának kezdett tűnni, hiszen még nyugdíj is jár érte. A hadsereg újoncként viszont nem jobb a börtönnél: sokan annyira nem bírják az ottani megalázó helyzetet, hogy inkább megölik magukat, a hadsereg viszont egyáltalán nem beszél ezekről, sokakat egyszerűen eltűntként tartanak nyilván.
A legvonzóbb lehetőség az elmenekülés, de egy tulajdonképpen nem is létező országból nem olyan könnyű. A dnyesztermenti lakosoknak egy román útlevél beszerzése a legjobb lehetőségük az életre, és annak ellenére is elég sokat kiváltanak belőle, hogy a helyi többségnek semmiféle román gyökere nincs. A fiatalok elmenekülnek, a társadalom pedig öregedik, ráadásul egyre omlik össze: Transznisztria éves költségvetési hiánya még úgy is meghaladja az 50 százalékot, hogy egy fillért sem fizetnek az orosz földgázért.
Erre érkezett a koronavírus, amire bár nagyjából velünk egy időben reagáltak határzárral (ez ebben az esetben annyit tett, hogy Moldávián kívül sehonnan nem léphetnek be külföldiek),
a gazdaság annyira beomlott, hogy az állam őszig egyáltalán nem fizetett béreket.
A harminc éve egyre reménytelenebb sorsú terület ennek ellenére szeptember 2-án katonai felvonulással ünnepelte a függetlenség kikiáltásának harmincadik évfordulóját, ám túl nagy nemzetközi figyelmet nem kapott. Az ENSZ közgyűlése ugyan 2018-ban támogatott egy felhívást, ami arra kéri Oroszországot, vonja ki csapatait az országból - a nem kötelező érvényű határozatot 64 igen, 15 nem és 83 tartózkodás mellett szavazták meg -, hogy aztán újra ne történjen semmi. Ezek után veszélyes leírni, de talán idén júliusban megindult valami: Moldova időközben oroszbarát vezetést kapott Igor Dodon elnök személyében, aki találkozott Krasznoszelszkijjel egy Kisinyov melletti faluban. Dodon már korábban is elmondta, az orosz kormány nem zárkózott el a befagyott konfliktus megoldása elől.
Felhasznált források: dw.com, Szabad Európa, Freedom House, BBC
Moldova hazaküldené az orosz katonákat a Dnyeszteren túlról
