Egy héttel a brit EU-referendum után, változatlanul csalódottan, de túl az első sokkon, szeretném jobban megérteni, hogyan jutott el Nagy-Britannia modern kori történetének egyik legostobább és fájdalmasan megosztó döntéséhez. A közvetlen következmények előre ismertek voltak, így ez senkit se kellett, hogy meglepjen. Mégis ez történt, s ráadásul, a legnagyobb arányban a kilépésre szavazók körében. Szintén előrelátható volt a Brexit döntés középtávú, minimálisan egész Európát érintő, könnyen láncreakciót beindító gazdasági és politikai veszélye.

Közgazdász végzettségem ellenére halvány fogalmam sincs, hogy az EU-ból való kilépés hosszabb távon gazdaságilag előnyös vagy hátrányos lesz-e a briteknek, mint ahogy arról sem, hogy a „Brexit sokkterápia”, az azonnali és nyilvánvaló frusztrációt követően, pozitív lökést ad-e az Európai Unió újragondolásához, ami egy várhatóan nehéz időszak utáni megújulásához vezet majd. Az enyémhez hasonló tudatlanság nemcsak a több mint 33 millió brit szavazóról mondható el, hanem tökéletesen igaz az egyik vagy a másik oldalon vakbuzgón kampányoló politikusokra is.

A tényeket figyelmen kívül hagyó, megdöbbentő szavazói tájékozatlanság mellett a Brexit-hatás körüli bizonytalanság másik oka, hogy már a kampány során nyilvánvalóvá vált: a „kilépni” tábornak semmilyen konkrét forgatókönyve sincs a jövőre nézve. A győzelem pillanatában úgy tűnt, őket éppen annyira meglepte, hogy megnyerték a népszavazást, mint bárki mást. Így például Nigel Farage, a jobboldali, populista UKIP párt udvariasan is szerény képességűnek nevezhető vezetője a szavazás estéjén nem késlekedett elismerni a „kilépni” oldal vereségét a végeredmény kihirdetése előtt, amit később helyesbíteni kényszerült.

Másik „bulvárhír”, hogy a Google oldalán a szavazást követő két napban, a „Mi az Európai Unió?”, „Kik az EU tagjai?” és a „Miért érdemes az Európai Unióban maradni?” keresések toplistás helyezést értek el. A cselekvési terv hiányát mutatja az is, hogy a „kilépni” csapat legismertebb arca, a londoni expolgármester, Boris Johnson azt találta mondani, hogy az EU-val folytatandó tárgyalássorozat megkezdése nem is annyira sürgős. Erre még az egyébként visszafogottan reagáló Angela Merkel is gyorsan visszaüzent, hogy ha már megtörtént a döntés, akkor a megvalósításra koncentráljunk, de az EU-külügyminiszterek még ennyire sem voltak udvariasak.

*

De ne legyünk rosszhiszeműek, és higgyük el, hogy a referendum másnapján lemondott David Cameron miniszterelnököt és közvetlen szövetségeseit felváltó, Brexit iránt elkötelezett politikusok hamarosan összeszedik magukat, és kialakítják saját stratégiájukat. A lehetséges jövő szempontjából ugyanakkor ennél is nagyobb jelentősége van annak, hogyan állnak majd az elszakadó britekhez az Európai Unió és Amerika meghatározó politikusai, valamint Nagy-Britannia más gazdasági és politikai partnereinek vezetői. Most olyasmi kezdődik, mint egy béketárgyalás, ahol az angolok ez alkalommal nem az „erős oldalon” kapnak helyet a tárgyalóasztalnál.

A Brexit megállapodás sikere, akárcsak bármely békeszerződésé, legfőképp a gyengébb fél tárgyalóképességén, s az erős fél jövőbe tekintő bölcsességén, kompromisszumkészségén múlik. A történelemben ez utóbbi ugyan ritkán érvényesült, de talán ez alkalommal van esély arra, hogy nem "a statuálás lesz a lényeg". E mellett szól, hogy a „maradni” oldal ijesztgetős és fenyegetős "kommunikációs koktélja" a brit népszavazás során teljes csődöt mondott, így az sem valószínű, hogy Európa a britek megbüntetésével tudná esetleges további országok elégedetlen népszavazóit maradásra bírni.

AFP / Niklas Halle'n

Másrészt Európának semmi érdeke nem fűződik a brit politikai válság elmélyítéséhez, és az eddig elfogadhatóan működő brit gazdaság meggyengítéséhez. Negatív tanulságnak a többi EU-ország számára legyen elég annyi, ami ezidáig történt, s a közeli jövőben a szigetországban történni fog.

Európa döntéshozói számára világossá kellett hogy váljon, hogy a deklarált „egyre szorosabb egység” gondolata a tagországok jelentős része számára nem elfogadható. A Brexit kapcsán realitássá válhat a kétsebességű Európa, ahol a tagok egyik része óvatosan haladhat tovább egy Európai Egyesült Államok irányába, míg a másik csoport fenntart egy sokkal lazább, újragondolt Közös Piac modellt, amiben Nagy-Britanniának, Brexit ide vagy oda, meghatározó szerepe lehet.

*

A bent maradást és a kilépést támogatók között gyakorlatilag patthelyzet alakult ki a szavazás során. Mindezt az 52-48%-os arány önmagában is jelzi, amit tovább erősít az a feltételezés, hogy a „maradni” oldal egyértelműnek tekintett, várható győzelme kevésbé mozgósította az EU párti szavazókat, mint a „kilépni” tábort. Nyugodtan mondhatjuk tehát, hogy minden két britből egy kilépni, egy pedig maradni szeretne (vagy szeretett volna). Szerencsére ők csak kis eséllyel egymás szomszédai, hiszen a skótok és északírek nagy többséggel a maradásra, míg a walesiek, de főleg az angolok leginkább a kilépésre szavaztak. Így aztán nem meglepő, hogy újra napirendre került a skót függetlenség kérdése, ami egy megismételt skót függetlenségi referendum esetén jó eséllyel az Egyesült Királyság széteséséhez, következő lépésként pedig az északír egyensúly megbomlásához is vezethet.

A polarizáció ugyanakkor más viszonylatokban is szembetűnő a „maradni” (M) vagy „kilépni” (K) álláspont esetében. A nagyvárosok, elsősorban London (M) áll szemben a vidéki Angliával (K), így a London Nagy-Britanniától való, önálló városállamként történő elszakadását célul tűző, viccnek indult petíció hamarosan eléri a 200 000 aláírást. Jól megfigyelhető még az iskolázott (M) és iskolázatlan szavazók (K) véleménye. Végül, ami a legszomorúbb: egy szinte kizárólag az érzelmei alapján motivált idősebb generáció (K) következetesen ellene szavazott gyerekeik és unokáik (M) óhajának. A 16-24 évesek 73%-a, a 25-36 évesek több mint 60% az az európai létet szimbolizáló EU-tagság mellett voksolt. Először szintén csak viccként hallottam, hogy „meglepő lenne, ha ezek után a fiatalok még szóba állnának a felmenőikkel”.

Egy dolgot viszont jó látni, mert, legalábbis számomra, nem ez a megszokott minta: a szavazás másnapján azonnal megkezdődött a lövészárkok betemetése, a párbeszéd és a kármentés. A „Maradni” tábor hangadói azonnal beismerték a vereséget, annak ellenére, hogy gyakorlatilag megszerezték a szavazatok felét, és konstruktívan vesznek részt a hogyan tovább most bontakozó átgondolásában, amire a másik oldal is igényt tart. Úgy tűnik, a társadalom mindent megtesz a maradni és kilépni vágyó szavazók közötti végzetes polarizáció elkerülésére.

*

Mi volt hát az igazi kiváltója annak, hogy minden előzetes várakozás ellenére, az elmúlt pénteken Nagy-Britannia arra ébredt, hogy két éven belül az EU-n kívül találja magát? Röviden: nem történt más, mint hogy személyes ambíciók, vagy „magasabb rendű pártérdekek” által vezérelt politikusok sikerrel vezettek meg egy nagyobb részt idősekből és alacsony iskolázottságú szavazókból álló tömeget az EU elhagyására.

Ennél kicsit hosszabban: a 2015-ös parlamenti választások előtt David Cameron, a Liberális Demokratákkal kormányzó Konzervatív Párt miniszterelnöke, saját pártja EU fölötti megosztottsága, a populista, elszakadást akaró UKIP megerősödése és a Munkáspárt javuló közvéleménykutatási adatai miatt „előrántotta a nyuszit a kalapból” és EU-referendumot ígért megválasztása esetére. A bűvésztrükk annyira jól sikerült, hogy a konzervatívok önállóan is kényelmes parlamenti többséget szereztek, és a liberálisok nélkül alakítottak kormányt. Ezt követően, egészen múlt péntek hajnalig, gyakorlatilag senki nem vette komolyan, hogy a referendum valóban az EU-ból való kilépést hozhatja, néhány, átmenetileg rosszabb eredményt mutató közvéleménykutatás okozta múlandó aggodalmat leszámítva. A fegyver végül visszafelé sült el, a referendum ígérete Cameronnak csak egyéves mandátumot hozott, aki most bukott politikusként távozik.

A londoni exfőpolgármester, Boris Johnson korábbi fő támogatóját, a pénzvilág londoni központját, a Cityt, és tulajdonképpen saját londoni választóit hátbaszúrva lett a kilépési kampány meghatározó alakja. Különösen álszent húzása volt, hogy a szavazás előestéjén többedmagával nyílt levelet intézett David Cameronhoz, aki egyébként a Brexit kampányig gyerekkori barátja volt, arról biztosítva a miniszterelnököt, hogy a szavazás eredményétől függetlenül továbbra is őt szeretnék látni a miniszterelnöki székben. A konzervatív képviselők egy jelentős része mindezeket nem bocsátja meg neki, s megpróbálnak majd akadályt gördíteni miniszterelnöki ambíciói elé.

Egyik másik meghatározó szereplő a kilépni oldalon a UKIP vezére, Nigel Farage, egy hordószónoki figura, akit állítólag a saját pártja sem vesz komolyan, mégis, a parlamenti illetve 2014-es EP-választások eredményei alapján becsülve, a kilépni szavazók legalább 25%-át hozta, aminek alapján ő is helyet kér a döntéshozók asztalánál.

A maradáspárti oldal bukásának fő oka a pártok és a szavazóik közötti egyre nagyobb szakadékban keresendő. A britek gazdaságilag legnehezebb helyzetben lévő, a megszorításoktól legtöbbet szenvedett csoportja kétségbeesésében vagy odáig jutott, hogy bármi mást, csak azt nem ami most van, vagy legalábbis elhatározta, hogy egyszerre mutat be a konzervatív párti miniszterelnöknek és a baloldali Munkáspártnak azzal, hogy az EU referendumban következetesen ezen ad hoc koalíció álláspontja és javaslata ellen szavaz. Azt, hogy ez az „üzenet” ennyire célba talál, talán ők sem gondolták komolyan, hiszen azokban a térségekben is több helyen győzött a „kilépni”, ahová, elmaradottsága folytán, folyamatosan áramlanak az EU-pénzek.

Azon nem csodálkozom, hogy a GDP növekedés ütemének vagy a vállalatvezetők bizalmi indexének alakulása nem hozta lázba az ott élő embereket. De mekkora szakadék kell ahhoz, hogy egy politikus saját szavazótábora körében azt az egyszerű dolgot se tudja megértetni a kampánya során, hogy az EU pénzek éppen ezen hátrányos régiók felzárkózását segítik? A Munkáspárt erőtlen „maradni” kampánya, úgy tűnik, a párton belül is kiverte a biztosítékot, s elég lesz ahhoz, hogy Jeremy Corbyn pártvezért, saját, belső ellenzéke puccsolja meg.

A Brexit hosszabb távú következményeit áttekintve, nincs sok lehetséges kimenet: idővel kiderül, hogy a briteknek vagy bejön a Brexit vagy nem, illetve, hogy Európa most kijózanító pofont kapott-e vagy KO-t. Abban csak reménykedhetünk, hogy mindkettőből az első változat teljesül.

*

A brit népszavazás legszomorúbb tanulsága mégis az, hogy a társadalomtól eltávolodott politikusok Nagy-Britanniában sem válogatnak sem a szövetségesek, sem az eszközök megtalálásban, ha személyes politikai ambíciókról van szó. Ha Európa legrégibb, modern kori demokráciájában „csont nélkül” mehetnek át a tömegeken néhány éve (vagy akár néhány hónapja) lehetetlennek gondolt elképzelések, ebből más sem következik, minthogy bármi hülyeség bárhol másutt is megtörténhet a világban, s ezért vélhetően meg is fog történni. Legalábbis 52-48% esély biztosan van rá.

A szerző Londonban élő közgazdász.