Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Csak a paradoxonokat lehet sorolni Európa egyik utolsó, senki által el nem ismert szakadár területével kapcsolatban: a Moldovából kiszakadt Dnyeszteren túli terület orosz bábállamként létezik máig az Európai Unió közvetlen szomszédságában. Miközben Moldova az EU-ba igyekezne, a folyó menti enklávé leginkább Oroszországba integrálódna, noha nem is határos vele. A hvg.hu kétrészes helyszíni riportjának első darabja.
Jelenleg csak az tűnik biztosnak, hogy Európa egyik legrégebbi befagyott fegyveres konfliktusa nem idén fog megoldódni. A helyzet ettől függetlenül rosszabbra még fordulhat Moldovában és az országtól 1992 óta gyakorlatilag elszakadt, senki által el nem ismert Dnyeszteren túli területen. Ennek paradox módon az egyik oka a moldáv diplomácia egyik legnagyobb sikere lehet: a szovjet utódállam vezetői szeptemberben várhatóan előcsatlakozási szerződést köthetnek az Európai Unióval. Csakhogy – és ebben, mint látni fogjuk, a moldáv közélet szinte valamennyi szereplője egyetért – amekkora előrelépés lehet ez a szerződés Moldova uniós integrációjában, akár ugyanennyire visszavetheti az itt csak „reintegrációként” emlegetett politikai rendezés esélyét.
Moldova – mint más egykori szovjet tagköztársaságok is – gyakorlatilag a Szovjetunió felbomlása óta küszködik a szovjet vezetők által önkényesen, a történelmi, nemzetiségi helyzetet figyelembe nem vevő egykori (tag)köztársasági határokkal, ami a nemzeti mozgalmak újjáéledésével a kelet-európai rendszerváltás idejére több helyen okozott (polgár)háborús helyzetet. (A Dnyeszter-melléki konfliktus hátteréről Egy befagyott konfliktus című keretes írásunkban olvashat.) Az 1992-re összesen mintegy 700 ember halálával járó konfliktus azóta is lezáratlan: bár a Dnyeszteren túli terület önmagát hivatalosan független államként deklarálja, és az elmúlt bő húsz évben minden nemzeti szimbólumot és intézményt megteremtett, hogy ezt demonstrálja is (az alig 400 ezres közösségnek saját kormánya, törvényhozása, pénze, nemzeti bankja, alkotmánybírósága is van), állami létüket még az az Oroszország sem ismeri el, amelytől egyébként az enklávé létezése függ.
Lehet-e a kudarcból siker?
Moldovában most is szintén paradox módon mindenki abban bízik, hogy az EU Keleti Partnerség Programjának kudarca őket fogja helyzetbe hozni: Ukrajna jövőbeni orientációjáról egyelőre senki nem bocsátkozik még csak jóslásokba sem, Örményország látványosan „elesett” tavaly, amikor Szerzs Szargszján elnök bejelentette, hogy mégis inkább a Moszkva által diktált vámuniót választják, Grúziáról, Azerbajdzsánról, Belaruszról már nem is nagyon esik szó. „Mi egy olyan kis ország vagyunk, az unió saját léptékeihez mérten nagyon kis pénzzel tudna itt látványos eredményeket elérni” – mondta egy kormánypárti politikus lapunknak.
A felmérések szerint így is a megkérdezettek fele támogatja az európai integrációt, és hivatalosan minden parlamenti párt, még a kommunisták is, bár ők az utóbbi időben kezdenek retorikát váltani, és ma már arról beszélnek, az integráció „a nehezen kivívott függetlenség feladásához” vezetne. Figyelmeztető lehet ugyanakkor, hogy 2007-ben még 70 százalékos volt a csatlakozás támogatottsága, a csökkenés egy elemző szerint azzal is magyarázható, hogy a lakosság többsége az utóbbi időben egy sor fájdalmas intézkedést (az oktatási és az egészségügyi rendszer karcsúsítása, a mezőgazdasági termékek áfájának 8-ról 20 százalékra emelése) a „nyugati elvárásokkal” kötöttek össze.
Moszkva ellenben – a többi példa alapján – nyilvánvalóan nem nézné jó szemmel az ország nyugati integrációját, és itt lép be a játszmába a Dnyeszteren túli terület kérdése. Ez ugyanis nyilván az egyik legérzékenyebb belpolitikai kérdés Moldovában. „A Dnyeszteren túli területek a megszűnt Szovjetunió egy máig élő darabkájaként létezik, még a jelenlegi orosz rendszernél is elnyomóbb hatóságokkal, leginkább Belaruszhoz hasonlíthatóan. Ez azonban láthatóan jó Moszkvának” – mondta a hvg.hu-nak Petru Bogatu politikai elemző, a Moldáv Állami Egyetem tanára. A helyzet rendezésére három forgatókönyv létezik: az ideális az lenne persze a jelenlegi helyzetben a legtöbb moldáv és az állam vezetői számára, ha megvalósulna a reintegráció, és egységes államként válna előbb-utóbb uniós taggá Moldova, akár úgy, hogy a Dnyeszteren túli terület autonómiát kap, akár, hogy föderalizált államszervezet jön létre. És persze marad a harmadik lehetőség: az úgynevezett „ciprusi forgatókönyv”, ami a szakadár terület immár a nemzetközi közösség által is (ha nem is hivatalosan) elismert bábállammá válna. Igaz, utóbbiról hivatalosan nem nagyon esik szó, de azért egyre többen számolnak vele.
Eugen Carpov miniszterelnök helyettes azt mondta Kisinyovban a hvg.hu helyszínen járt munkatársának, hogy a moldáv kormány álláspontja szerint a reintegrációnak a nemzetközi normákon, nemzetközi tárgyalások eredményeképpen kell megvalósulnia. A jelenlegi moldáv kormány hajlandó megfontolni, hogy a Dnyeszteren túli terület valamilyen különleges státuszt kapjon, de hangsúlyozta, hogy az EBESZ és az Európai Unió is elismeri Moldova területi integritását. A kormányfőhelyettes egyébként külön megemlítette, hogy Moldova uniós integrációjának elősegítésében kifejezetten számítanak Magyarországra, mert a magyar diplomácia hagyományosan aktív a térségben, példa erre a magyar követség által üzemeltetett vízumközpont, vagy hogy az elmúlt években több magyar diplomata töltött be fontos tisztséget a reintegrációval kapcsolatban is – elég csak az uniós különmegbízottként dolgozó Mizsei Kálmánra gondolni. (A 12 ország nevében is beutazási engedélyeket kiállító vízumközpontról lásd keretes írásunkat.)
A kormányfő helyettes szerint azonban a jelenlegi mediátori pozíciónál az EU-nak aktívabb szerepre kellene törekednie. Igor Dodon, az ellenzéki Szocialista Párt vezetője ugyanakkor azt mondta, „reméli, hogy az Európai Unió felismeri a realitásokat, hogy a föderalizáció az egyetlen megoldás a helyzet békés rendezésére”. Hogy még tovább árnyaljuk a képet: a jelenleg legnépszerűbb politikai erő, (és így egyelőre a novemberi parlamenti választások nagy esélyese), a Moldáv Kommunista Párt egyik vezetője, Vasile Sova arról beszélt a hvg.hu-nak, hogy ha Moszkvát mindenki a megoldás egyik kulcsszereplőjének tartja, akkor az orosz diplomácia szempontjait is figyelembe kell venni. A kommunisták egyébként azt szeretnék, hogy a tárgyalásokon Oroszország az EU-hoz és az EBESZ-hez hasonló közvetítői pozíció helyett váljon hivatalosan is a konfliktus egyik résztvevőjévé, mert szerintük amúgy is ez a helyzet, így könnyebb lenne a rendezés.
Egy befagyott konfliktus |
A Moldáv Szocialista Köztársaságot a második világháború után két, korábban egymáshoz nem tartozó területből alakították meg a szovjet vezetők, elásva ezzel az évtizedekkel később kirobbanó konfliktus magjait. Ezek a területek a korábban Romániához tartozó Besszarábia és az Ukrajna részét képező Dnyeszter menti területek voltak. A Szovjetunió felbomlásának időszakában, a 80-as évek végére megerősödő moldáv nemzeti törekvések (például, hogy a moldáv legyen a hivatalos nyelv) 1990 szeptemberében a Dnyeszter-mellék kikiáltotta elszakadását. Ezt nem követte egyből polgárháború, de sorozatossá váltak az incidensek a moldáv belügyi erők és a szeparatista mozgalom fegyveresei között, 1991 decemberében például négy moldáv belügyest öltek meg. Miután 1992 márciusában rövid időn belül két hidat is felrobbantottak a Dnyeszteren, a moldáv belügyi alakulatok felvonultak a többi létesítmény megvédésére, és nyílt fegyveres harc tört ki. Bár az ott állomásozó 14. orosz hadsereg hivatalosan nem vett részt az összecsapásokban, moldáv jelentések szerint a valóságban aktívan fellépett az elszakadási törekvések támogatására: a Tiraszpolhoz közeli Benderből például tankokkal szorították ki a moldáv fegyvereseket. Végül 1992 júliusában került sor tűzszünetre, ennek értelmében a folyó mentén mint békefenntartók maradtak az orosz katonák. Azóta Moszkva, az EU, az EBESZ és az Egyesült Államok közvetítésével folynak a rendezési tárgyalások – kevés sikerrel. |
Érdekes, hogy a kommunisták álláspontját az Európai Emberi Jogi Bíróság egyik ítélete is alátámasztja, amely kimondta, hogy a Dnyeszteren túli terület de facto orosz irányítás alatt áll. Ez egyébként a területen járva hamar nyilvánvalóvá válik. Sőt, groteszk módon a terület inkább idézi sok esetben az egykori Szovjetuniót: Tiraszpolban több Lenin-szobrot is látni még, az egyik például a törvényhozás épülete előtt áll, az intézmény neve egyébként Legfelsőbb Tanács – ez is az egykori szovjet elnevezést idézi. A terület „hivatalos” zászlaján, valamint a címerben még ott a sarló és a kalapács, és az enklávé legnépszerűbb politikai vezetőjét Vlagyimir Putyinnak hívják.
Az esetleges uniós csatlakozás támogatottságáról nincsenek felmérések, de Bogdan Tirdea politikai elemzőnek nincsenek kétségei, hogy a Dnyeszteren túliak túlnyomó többsége „akár már holnap” örömmel csatlakozna Oroszországhoz. A terület vezetése egyébként éppen abban bízik, hogy ha Ukrajna végül is a „keleti oldalt” választja, akkor ezzel ez is felgyorsulhat, hiszen a Dnyeszteren túli területnek nincs közvetlen határa Oroszországgal, ami azért nyilván nehezíti a kapcsolattartást. (Persze ettől még a Dnyeszter-mente orosz köldökzsinóron lóg: Moszkvából utalják a nyugdíjak egy részét, Oroszország a fő kereskedelmi partner, orosz tankönyvekből tanulnak az iskolákban.) Oroszországnak pedig, ha kell, semmi nem drága: hiába biztosított például nemrég az Európai Unió 28 millió eurót bizalomerősítő programokra, ha Moszkva – mint azt egy EBESZ illetékes elmondta – nemrég csak „oktatási programok” fejlesztésére utalt 120 millió dollárt.
Magyar vízumközpont Kisinyovban |
Magyarország Kisinyovi Nagykövetsége Konzuli Részlegén 2007-ben hozták létre az úgynevezett Közös Vízumközpontot, amely mára nem csak Magyarország, de Ausztria, Lettország, Szlovénia, Dánia, Svédország, Finnország, Észtország, Luxemburg, Belgium, Görögország, Svájc, Horvátország, Norvégia és Szlovákia felé is ellátja a vízumügyeket. A központ munkatársai így mára évente mintegy 18 ezer kérelmet dolgoznak fel: jelenleg ha egy moldáv állampolgár az említett országok területére akar lépni, ide kell bejelentkeznie, és eljuttatnia a papírjait. A központ munkatársainak kell megvizsgálniuk, érvényes-e például a benyújtott szállodafoglalás, vagy repülőjegy, de állandó rendőri szakértő is dolgozik velük, aki azt ellenőrzi, hogy esetleg a benyújtott úti okmányok között nincs-e hamis. (Egyelőre nagyon kevés biometrikus adattal ellátott útlevél van Moldovában.) Bár a procedúra így hivatalosan akár tíz napig is eltarthat, a valóságban egy-két nap alatt elbírálják a kérelmeket, ebbe, ha a központ vezetői úgy látják, még egy, a három konzul egyikével folytatott személyes interjú is belefér. Az elutasítási arány az elmúlt években 4-5 százalékos volt, vagyis a kérelmezők túlnyomó többsége megkapja a beutazási engedélyeket. |
Mint azt egy moldáv kormánypárti politikus elmondta, a helyzetre jellemző, hogy mihelyt az uniós integrációban valamilyen előrelépés történik, az ország déli részén széles körű autonómiával, például saját parlamenttel rendelkező Gagauziában is erősödni kezdenek a szeparatista hangok: most például népszavazást írtak ki a területen február 7-re Gagauzia csatlakozásáról a Vámunióhoz. A moldáv kormány természetesen nem ismeri el a népszavazást, de a már idézett kormányzati szereplő szerint egyelőre nem világos, a hatóságok hogy reagálnak majd, hagyják-e egyáltalán, hogy kinyissanak a szavazóhelyiségek. Ráadásul Moszkva számára számos egyéb lehetőség nyílik a nyomásgyakorlásra Kisinyovra: elég csak arra gondolni, hogy Moldova száz százalékban orosz gázt képes csak felhasználni, a gazdaság egyik legfontosabb ágazatát adó bortermelés egyik legfontosabb piaca is az orosz. (Utóbbival kapcsolatban az orosz hatóságok rendszeresen be is vetik az embargó fegyverét, még az sem számít, hogy mára a moldáv borkombinátok 60 százalékát orosz tulajdonosok tartják kézben, így az embargó őket sújtja.)
Ilyen körülmények között nem lehet csodálkozni, ha a Dnyeszteren túli terület vezetése nyeregben érzi magát, és nem hajlik a megegyezésre. Valeriu Strelet a kormányzó Liberális Demokrata Párt képviselője például arról beszélt, az egyik fő probléma, hogy a Dnyeszteren túli területek vezetése a politikai rendezésről leginkább tárgyalni sem hajlandó, legfeljebb kisebb jelentőségű ügyekről, például a folyó hídjainak felújításáról. Strelet szerint ugyanakkor a civil társadalom is fontos szerepet játszhat a két oldal közötti feszültségek enyhítésében, még ha az ottani civil szervezetek működését szoros figyelemmel is követi a KGB. (Igen, ott még mindig ezt a nevet használják magukra a titkosszolgálatok.) A képviselő szerint Moldova jövője szempontjából áttörést jelenthet az előcsatlakozási szerződés aláírása, mások azonban ilyenkor Dmitrij Rogozsin, az orosz kormány Dnyeszteren túli ügyekért (és „mellesleg”: védelmi iparért és atomenergiáért) felelős kormányfő helyettesének szavaira emlékeztetnek, aki szerint „ha túl gyorsan tart az Európai Unióba a moldáv vonat, elveszíthet egy-két vagont”.
Egy, a Dnyeszteren túli területen működő civil szervezet vezetője – aki azt kérte, inkább ne említsük meg a nevét – szerint „bizalomépítésre” abból a szempontból nincs különösebb szükség, hogy az átlagember szintjén mára nagyjából megvalósult az integráció: a helyiek gyakorlatilag szabadon közlekedhetnek a folyó két partja között (a forgalmat jelzi, hogy mind Kisinyovból, mind Tiraszpolból húsz percenként indulnak az úgynevezett iránytaxik kora reggeltől este hétig), sokan dolgoznak a másik oldalon, még többen járnak vásárolni, ügyeket intézni. Az uniós és magyar támogatással is működő civilek ettől függetlenül rendszeresen szerveznek például diákcsereprogramokat, vagy közös nyári táborozást, ezt még a Dnyeszteren túli hatóságok is viszonylag könnyen engedélyezik. A civil szervezetüket egyébként a magyar kormány is támogatta, így a vezetőjük nemrég Budapesten is járt.
Általában elmondható, a civil szervezetek politikamentes tevékenységet nagyjából szabadon folytathatnak, vagyis például a családon belüli erőszak áldozatainak lehet jogsegélyprogramot szervezni, környezetvédelmi tevékenységet folytatni, de ugyanez mondjuk politikai szabadságjogok tekintetében jelenleg elképzelhetetlen. Viszonylag szabadon fogadhatnak el külföldi támogatásokat is, bár ezekről tételesen el kell számolniuk a hatóságok felé. (Igaz, mint megjegyezte, uniós forrásokhoz csak hosszadalmas, és bonyolult procedúrák révén juthatnak, szinte profi pályázatírói kvalitások szükségesek, amit egy civil szervezet gyakran nem engedhet meg magának.)
Jelenleg azonban az a helyzet, hogy ami pozitív lépés az egyik oldalon, az negatív következményekkel jár a másikon: ahhoz, hogy vízummentességet kapjanak az unióba a moldáv állampolgárok, ellenőrző pontokat kellett felállítani a Dnyeszteren túli terület határán. Ezek akár a reintegráció lehetetlenségének szimbólumaivá is válhatnak.
A riport a DemNet Alapítvány V4Aid projektje keretén belül, az Európai Unió támogatásával valósult meg. A cikk nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió álláspontját.
