Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Választhatott volna sokkal kényelmesebb életet is magának, de Nelson Mandela az apartheid elleni küzdelem szimbólumává vált a Dél-Afrikai Köztársaságban. A börtönben töltött 27 év sem törte meg, kedvessége, humorérzéke, türelme szinte predesztinálta arra, hogy a demokratikus mozgalom vezetőjeként, majd az ország elnökeként történelme egyik legkritikusabb periódusán vezesse át Dél-Afrikát. Utódai nem voltak képesek felnőni hozzá. Nelson Mandela 95 évesen hunyt el. Halálát Jacob Zuma dél-afrikai elnök jelentette be csütörtökön.
Soha nem szabadult az aparheidtől Nelson Mandela. A rezsim, mely ellen évtizedekig küzdött, és amit végül 1994-ben sikerült szimbolikusan is eltörölni azzal, hogy az ország első színes bőrű elnökévé választották, a haláláért is felelős: Mandela még a 80-as években, a börtönben kapott tuberkulózist, onnan visszatérő jelleggel kínozták légzőszervi megbetegedések. Élete utolsó két évében is emiatt szenvedett egyre többet, és szorult mind gyakrabban kórházi kezelésre.
A lázadó úrifiú
Mandela saját közösségében igazi úrifiúnak született: Rolihlahla Dalibhunga néven látta meg a világot 1918 július 18-án, Dél-Afrika délkeleti részén, Tranksei Köztársaság kicsiny, Mvezo nevű falujában. Dédapja, Inkosi Enkhulu 1832-ig a Thembu törzs királya volt, édesapja is helyi törzsi vezetők mellett szolgált hosszú éveken keresztül. Összekülönbözött azonban a gyarmati hatóságokkal, ezzel pedig nemcsak vagyonát és tisztségeit veszítette el, hanem a családnak is el kellett költöznie Mvezóból a „még isten háta mögöttibb” Qunuba. Angol nevét Mandela egyik tanárától kapta, aki már korán felismerte tehetségét. A kis Nelson gyermekkora nem volt könnyű, főleg azután, hogy a fiú kilencéves korában édesapja meghalt. Rokonok nevelték, akik azután 23 évesen meg is házasították, a fiatalembernek azonban semmi kedve nem volt a szerzett feleséghez, így inkább lelépett otthonról, és meg sem állt Johannesburgig, ahol 1943-ban iratkozott be a Witwatersrand Egyetem jogi karára.
| Az utolsó nagy küzdelem |
Nelson Mandela halálának hírét Jacob Zuma dél-afrikai államfő jelentette be közép-európai idő szerint csütörtök késő este. Az ország volt elnöke, a Nobel-békedíjas egykori apartheidellenes aktivista hosszú ideje betegeskedik. Nyár elején került kórházba, akkor már sokan jósolták, hogy talán csak napjai vannak hátra. Ám ismét felülkerekedett a betegségen, még ha csak átmenetileg is. Így is kiengedték azonban szeptember elején a kórházból. Néhány napja a hírek ismét arról szóltak, hogy állapota rosszabbodott, a BBC johannesburgi munkatársa pedig csütörtökön arról számolt be: a volt elnök családjának több tagja érkezett Mandela házához. A volt elnök egy korábbi tüdőfertőzéssel küzdött, az eddigi hírek szerint végül ez győzte le. Halálának hírére több állam és kormányfő – köztük Barack Obama amerikai elnök és Cameron brit kormányfő is – is Mandela életének és munkásságának kiemelkedő pillanataira, véghez vitt tetteire emlékeztetett. |
Az egyetemen a radikális afrikanista gondolatoktól a liberális eszméken át a fehér felsőbbrendűség elvéig mindenféle ideológiával volt alkalma megismerkedni, mindez pedig életrajzírói szerint csak tovább erősítette benne a vágyat, hogy politikával foglalkozzon. Még ebben az évben csatlakozott is az Afrikai Nemzeti Kongresszushoz (ANC), és társalapítója lett a párt ifjúsági szervezetének. Egy évvel később már saját akaratból nősült: Evelyn Mase-től négy gyermeke születik 1958-as válásukig.
A Robben foglya
1952-ben megszerezte a jogi diplomát, és Mandela későbbi harcostársával, Oliver Tambóval megnyitotta ügyvédi irodáját Johannesburgban. Szinte ezzel egy időben aktív részesei/elszenvedői lettek a mind keményebbé váló faji megkülönböztetési politikának. Mint Búr Gábor Rubiconban megjelent cikkéből kiderül, először egy 1950-es törvény tette kötelezővé Dél-Afrikában a faji hovatartozás nyilvántartását (a lakosságot „európai”, „színes”, „ázsiai”, illetve „fekete” kategóriákba sorolták, utóbbi kettő között az úgynevezett „ceruza teszttel” tettek különbséget, ami abból állt, hogy az állampolgároknak hajukban egy ceruzával előre kellett hajolniuk a besorolóbizottság előtt, ha az írószer kiesett, megkaphatták a kicsit előnyösebbnek számító „színes” besorolást, ha nem, a „kaffernek” is gúnyolt kategóriába kerültek). Mindenki új személyit kapott, amibe a feketéknek a munkahelyüket is kötelező jelleggel feltüntették, mert csak munkavégzés céljából tartózkodhattak a fehéreknek fenntartott körzetekben. (Külön engedély hiányában éjjelre így is lakhelyükön kellett maradniuk.) 1953-tól jött a feketék elkülönítése a tömegközlekedésen, majd 1957-től minden nyilvános helyen, végül 1960-tól már munkahelyükre is csak külön bejáraton léphettek be. Szavazati joguk „természetesen” csak a fehéreknek volt.
Az ANC kezdetben Gandhi elvei szerinti békés ellenállást hirdetett, Mandela és Tambo is ebben vett részt. 1956-ban így is perbe fogták őket (155 másik aktivistával együtt) államellenes szervezkedés vádjával, de akkor még ejtették ellenük a vádat. 1960-ban aztán az ANC-t is törvényen kívül helyezték, és így Mandela is illegalitásba vonult. (Közben 1958-ban elvette Winnie Madikizelát, aki végig kitartott férje mellett annak 27 éves börtönbüntetése alatt, és aktívan kampányolt szabadulásáért, később azonban fényűző életmódjával és arroganciájával finoman szólva is megosztotta a közvéleményt.)
1960 elején egyre szaporodtak a tiltakozások a feketék számára bevezetett utazási korlátozások miatt. Egy ilyen megmozduláson, március 21-én Sharpeville-ben a rendőrök automata fegyverekkel kezdtek tüzelni a tömegre: 69-en meghaltak, legkevesebb 150-en megsebesültek. A mészárlás hírére Fokvárosban zavargások törtek ki, az ANC pedig felhagyott a békés ellenállás politikájával, és földalatti fegyveres mozgalom szervezésébe kezdett. Mandela a nyílt erőszak helyett még így is a visszafogottságot hirdette, és – immár az ANC alelnökeként – gazdasági bojkottot próbált szervezni. Elfogták és – ismét államellenes szervezkedés vádjával – 1964-ben életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélték. A tárgyalóteremben az utolsó szó jogán azt mondta, egész életében egy demokratikus társadalom létrehozásán akart dolgozni, és kész akár meghalni is ezért az eszméért.
Mandelát a hírhedt Robben börtönszigetre vitték (18 évet töltött itt), még közvetlen családtagjai temetésére sem mehetett el. (1968-69-ben, 12 hónapon belül előbb édesanyja halt meg, majd bátyja egy autóbalesetben.) 1982-ben szállították el a némileg jobb körülményeket nyújtó Pollsmoor börtönbe, ebben az a kampány is szerepet játszott, amit az ANC-t száműzetésből irányító egykori ügyvédtárs, Oliver Tambo indított.
A rezsim kitartott, Tambo kampánya azonban egyre nagyobb hatást ért el. Egyik csúcspontja a londoni Wembley-ben 1988-ban megrendezett „Free Nelson Mandela!” koncert volt, ahol többek között a Dire Straits, a Eurythmics, Eric Clapton, illetve a Simple Minds lépett fel. Az apartheid rezsim körül egyre fogyott a levegő, a 80-as évek közepére az ország vezetői a nemzetközi politikában vállalhatatlan figurákká váltak, befektetők vonultak ki az országból a gazdaságibojkott-felhívások miatt, míg végül a kormány kénytelen volt bejelenteni 1987-ben, hogy adósságainak törlesztését három évre felfüggeszti.
A begini elv
Ebben a helyzetben Pieter Willem Botha köztársasági elnök a lemondást választotta, és 1989-ben az a Frederik de Klerk lett a köztársasági elnök, aki a kezdetektől tisztában volt vele: a rezsim nem képes a túlélésre. Így 1990 február 2-án bejelentette, hogy az ANC (és a korábban szintén betiltott Kommunista Párt) ismét törvényesen működhet, egyben tárgyalásokat kezdeményezett egy később megtartandó, az általános és titkos szavazás jogán alapuló parlamenti és elnökválasztás megtartásáról.
Mandela kiszabadult, és máris óriási felelősség hárult rá: a rezsim lebontását ugyanis nem fogadták el a szélsőséges fehér és afrikaner mozgalmak, ráadásul ezzel párhuzamosan az ANC és a főleg zulukat tömörítő Inkatha Szabadság Párt tagjai, támogatói között is egyre több volt a véres összecsapás, szélsőséges fehér mozgalmak pedig robbantásos merényletekkel próbálták meg kisiklatni a békefolyamatot.
Nelson Mandelát sokan a sajátjai közül is bírálták, mondván: azokkal ül egy asztalhoz, akik bebörtönözték. Ilyenkor mindig Menachem Begin izraeli miniszterelnök szavait idézte: ha békét akarsz, ne a barátaiddal tárgyalj, hanem az ellenségeiddel. De Klerk azonban nem az ellensége volt, sőt, kifejezetten jól megértették egymást, 1993-ban együtt kaptak Nobel-békedíjat is a demokratizálási folyamat végigviteléért.
1994 májusában aztán megtartották Dél-Afrika történetének első szabad választását, Mandela elsöprő többséggel lett az állam elnöke.
Mint az ilyenkor lenni szokott, a hatalmon töltött éveinek megítélése utólag már ellentmondásos. Bár legfőbb céljának a szegénység felszámolását, és az országban katasztrofális méreteket öltő AIDS elleni küzdelmet tartotta, ám egyikben sem sikerült igazi áttörést elérnie. A Foreign Policy legutóbbi összeállítása szerint Dél-Afrikában máig katasztrofális állapotban van a közoktatás és a közegészségügy, a fiatalok körében 71 százalékos a munkanélküliség, a szociális különbségek még nőttek is 1994 óta, a bűnözés az egyik legmagasabb a világon. (A 2010-es focivébé előtt a dél-afrikai média olyan „használati utasításokkal” látta el az országba látogató külföldi szurkolókat, hogy ha fegyveres támadás áldozataivá válnak, szó nélkül adjanak oda mindent, meg sem próbálkozzanak az ellenállással, így talán megússzák élve – bár ez sem jellemző…) Nem véletlen, hogy Mandelára ma elsősorban az úgynevezett „szabadnak született” generáció tagjai néznek kritikusan, akik nem élték meg az apartheidet.
Az utazó elnök
Sokan azt vetik a szemére, hogy elnökké választása után a népszerűtlen „aprómunkával” már nem is volt kedve foglalkozni, gyakorlatilag Thabo Mbeki, a helyettese (későbbi utóda) irányította az országot, míg Mandela a világot járta, állam- és kormányfőkkel találkozott, protokolleseményeken vett részt. Más értékelések ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy a rendszertől éppen csak megszabaduló, belső problémákkal küzdő Dél-Afrikának égetően szüksége volt egy ilyen „utazgatós” Mandelára, aki nemzetközi megbecsülést adott az országnak, befektetőket hozott. Ráadásul hozzájárult ahhoz is, hogy Dél-Afrika mára kedvelt célponttá vált a turisták körében. Egyszerűen segített helyreállítani a társadalom önbecsülését.
Elnöki periódusának lejártával még inkább felerősödött ez a szerep, míg utódai nem tudtak felnőni hozzá. Thabo Mbeki majd Jacob Zuma elnöksége alatt az ANC egy korrupt, arrogáns, oligarchák uralta konglomerátummá vált, ahol pénzért lehet zsíros posztokhoz jutni, a párt tisztviselői pedig playboyként élnek, miközben a szegénység elleni harcot hirdetik. Jacob Zuma ellen például jelenleg is 783 (!) ügyben folyik vizsgálat, házának értékét 28 millió dollárra becsülik, Mbekit pedig saját pártja buktatta meg azután, hogy afféle posztszovjet mintára alkotmányos trükközéssel próbálta elérni, hogy harmadszor is elnök lehessen.
A politikai sárdobálás nem kímélte meg amúgy Mandelát sem. Hiába hívta egy ízben például a Time magazin „világi szentnek”, Mbeki saját elnökjelölti kampányában egy ANC-kongresszuson például kigúnyolta jellegzetes ingjeit, „röhejesnek” titulálva Mandela öltözködését. Az ingeit amúgy a szuveníripar is hamar megtalálta, ma már nemcsak Dél-Afrikában, de az egész világon kaphatóak a Kínában utángyártott Mandela-ingek. De lehet venni arcképével ellátott bögrét, pólót, sapkát is. Ebben visszatetsző módon, felesége, Winnie is részt vett, aki egykori közös birtokukból is eladogatott egy-egy földdarabot érdeklődő külföldieknek.
Aki halálában is sztár
Nem meglepő az sem, hogy a halála körüli médiafelhajtás is már évekkel ezelőtt megindult. A brit Guardian egy ízben arról közölt cikket, mely nagy tévétársaságok és hírügynökségek foglaltak le előre szállodai szobákat, helyi stúdiókat, technikai felszereléseket erre az alkalomra. 2011-ben pedig az keltett botrányt, amikor a dél-afrikai rendőrség távolította el azokat az ipari kamerákat, amiket a Reuters és az AFP a Mandela fokvárosi otthonával szomszédos épületekre szereltetett, hogy azokkal közvetítsen az elnök halálakor.
Nelson Mandela utolsó jelentős nyilvános szereplése a futball-világbajnokság záróceremóniája volt, azóta jobbára visszavonultan élt, egyre gyakoribb egészségügyi panaszaival küszködve.
Ha halálával nem is kezdődik új korszak a kontinensen példátlanul demokratikus Dél-Afrika történetében (bár, mint a Foreign Policy megjegyzi, az ANC számos, az apartheid alatt hozott törvényt „elfelejtett” törölni, és egyre gyakrabban használja is őket, például a szabad sajtó ellen), de Mandela nélkül biztosan nem következett volna be az a változás, ami szabadságot adott az ország minden lakójának.
