Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A sztereotípia szerint az arab országokban sok az olaj és a pénz. Jemenben viszont olaj alig, pénz meg főleg, ellenben az egy főre jutó fegyverek és polgárháborúk számában toplistások. A történelembe az olaj és pénz helyett a terrorizmussal írták be magukat. Jemen lett az al-Kaida egyik központja, amit az USA drónokkal próbál kezelni. A Föld legrosszabb országai, második rész.
"Uram, ön a világ segglyukán van!" (Apokalipszis most)
A sorozat első része: Szomália, az unortodox sikersztori
23 milliós lakosság, magas írástudatlanság, 2200 dolláros GDP/fő A humán fejlettségi mutató tekintetében ők az arab világ sereghajtói, ugyanakkor a 100 főre jutó fegyverek száma 54, amivel az Egyesült Államok mögött világszinten a másodikak, bár a becslések adatok híján meglehetősen pontatlanok. Ipara fejletlen, mezőgazdasága, bár a dolgozóképes réteg mintegy felének ad munkát, csak a GDP 20 százalékát teszi ki. Az öntözővíz hiánya ráadásul egyre nehezebbé teszi a földművelést, ellehetetlenítve így Jemen dolgozó polgárainak megélhetését. Még olajuk se nagyon van, Jemen nem is tagja az OPEC-nek, és várhatóan az évtized végére a kitermelhető készleteik is elapadnak.
A bukott államok ranglistáján évek óta rohamtempóban felfele lépkedő Jemen történelme nagy múltra tekint vissza. A civilizációk kereszteződésében fekvő, Szomáliához hasonlóan kedvező elhelyezkedésű arab ország az ókorban gyorsan fejlődő kereskedelmi központtá vált. Áden kikötője a Tömjénút fontos csomópontja volt, itt cseréltek gazdát Afrika, India és az arab világ javai.
A Krisztus utáni első pár évszázadtól kezdődően számos hatalom igázta le vagy próbálta irányítása alá vonni a területen élő törzseket: a minden lében kanál etiópoktól kezdve, a rómaiakon, a bizánciakon, perzsákon, oszmánokon át egészen a britekig. Közben az idők során kereskedelme eljelentéktelenedett, az államszervezet felaprózódott. Az arab államot a szuezi csatorna megnyitása és Áden szabadkikötővé nyilvánítása rajzolta fel újra a világtérképre, amely a tengeri útvonal fontos állomásává és ismét pezsgő életű, gazdag térséggé tette a régiót.
Puccs polgárháború hátán
Az első világháború után az Oszmán Birodalom szétesésével északon létrejött a jemeni királyság, mely egyből szembekerült Szaúd-Arábiával és a dél-jemeni brit protektorátusokkal is. 1962-ben a hadsereg a nasszerista Abdullah asz-Szallal ezredes vezetésével puccsot kísérelt meg az imám ellen, ami a hat évig tartó észak-jemeni polgárháborúba torkollt a királypárti és köztársaságpárti erők között. Egyiptom a köztársaságpártiakat, a szaúdiak a rojalistákat támogatták. Végül 1968-ban az egyiptomiak kihátrálása ellenére is a republikánusok győzelmével és a Jemeni Arab Köztársaság kikiáltásával zárult. 1979-re az északi belharcokból egy klasszikus ezredes-diktátor-elnök, Ali Abdullah Száleh került ki győztesen, aki rövid idő alatt egészen az elnöki posztig felküzdötte magát.
A déli protektorátusban ezzel szemben a brit uralom a 60-as évek első feléig fennmaradt. Áden fejlődése azonban egyre jobban szúrni kezdte a gazdaságilag stagnáló vidék lakóinak szemét, s az itt is teret nyerő nasszeri arab szociálnacionalizmus csak tovább fokozta a társadalmi feszültségeket. Kormányellenes gerillacsoportok alakultak, amelyek nem csak a gyarmati adminisztráció, de egymás ellen is hadba léptek. A britek 1967 novemberében elhagyták Ádent és a frakcióharcokból győztesen kikerült Nemzeti Felszabadítási Front (NLF) kikiáltotta Dél-Jemeni Népköztársaságot. 1970-ben a szervezet szélsőséges szárnya ragadta magához a hatalmat, a rend kedvéért gyorsan gründoltak is egy szocialista pártot, majd kikiáltották az arab világ máig egyetlen deklaráltan marxista államát, a Jemeni Demokratikus Népköztársaságot. Természetesen Dél-Jemen sem maradhatott polgárháború nélkül, ami a helyi szocialista párt két vezető embere, a korábbi elnök Abdul Fattah Iszmail és utódja, Ali Naszir Mohamed hívei között tört ki. Az egy hónapos háború Iszmail rejtélyes eltűnésével, 5-10 ezer jemeni halálával és az Naszir Mohamed bukásával végződött.
A két Jemen között 1972-ben és 1979-ben is határvillongásokra került sor, ám az államok viszonya relatíve barátságosnak volt mondható, sőt a béketárgyalások már előrevetítették a mindkét fél által kívánatosnak tartott jemeni egyesítést. Ennek ellenére a két oldal egymásnak esésére sem kellett olyan sokat várni.
Az egyesített Jemeni Köztársaságot 1990 májusában kiáltották ki, az elnök Száleh lett, míg az alelnöki széket Dél-Jemen egykori szocialista pártjának főtitkára, Ali-Szalim al-Beidh foglalta el. Az évszázadok óta először egységes Jemen gazdasági és politikai fúziója éveken keresztül zajlott, 1993-ban pedig az első választásokra is sor került. A konfliktus akkor robbant ki, mikor a déli alelnök kijelentette: országrészét az észak jólétéért kizsákmányolják. Az ez ellen tiltakozó, de leginkább saját pozícióját féltő al-Beidh 1993 végén visszavonult Ádenbe. A déli és északi hadseregek Szanaa mellett egymásnak estek, s miután mindkét légierő jól lebombázta a másik fél fővárosát, Száleh kihirdette a szükségállapotot és menesztette al-Beidhet. A déli hadsereg ellenállása 1994 júliusára összeomlott a főváros elfoglalásával. Az ádeni politikai elit száműzetésbe kényszerült, Száleh pedig kiterjesztette hatalmát az állam egész területére.
Száleh, az unortodox diktátor
A diktátor pályafutása során kitűnő érzékkel kerülgette a belpolitikai és a nemzetközi színpad süllyesztőit, és bár felületes szemlélő számára demokratikus rendszert alakított ki, valójában elcsalt választások és ellehetetlenített ellenzéki jelöltek sora szegélyezte pályáját. Köpönyegforgató külpolitikát folytatott: az USA első számú szövetségeseként tetszelgett, ennek ellenére jó kapcsolatokat tudhatott magának Szaddám Huszein Irakjával és Iránnal is.
Bár volt némi konszolidáció a 90-es években, ez lényegében Száleh hatalmának bebetonozódását illetve a korrupció és nyomor súlyosbodását jelentette. Reformpróbálkozásai sorra elbuktak, így a gazdasági elmaradottság és a politikai visszaélések ellen tiltakozó ellenzéki mozgalom az elnök lemondását kezdte követelni. Az elégedetlenséget ráadásul a hagyományos törzsi-vallási széthúzás is színesítette. Az arab tavasz szele Szálehet is megcsapta: a tömegdemonstrációk hatására 2011 februárjában bejelentette: lemondani ugyan nem hajlandó, de 2013-ben nem indul újra az elnökségért. A mozgalmárok és a lojalisták utcai összecsapásai sok ártatlan áldozatot követeltek, s május folyamán egy ellenzéki támadásban maga Száleh is megsebesült.
Mikor szeptemberben visszatért külföldi kezelése után a lojális Köztársaság Gárda és a hadsereg felkelők oldalára átállt egységei között kiújultak a harcok, ekkora már több ezerre emelve a halálos áldozatok számát. Ezek után valószínűleg kevesen tettek volna arra, hogy az arab eseményekbe belebukó diktátorok közül pont a vaskezű Száleh lesz az, aki lemondása után sérthetetlenül távozhat országából. Az elnök azonban novemberben Rijádban aláírta az Öböl Menti Együttműködés Tanácsa által előterjesztett átmeneti tervet, amelynek értelmében lemondott a hatalomról, cserébe saját és családja jogi immunitásáért. Végül 2012. februárjában adta át a hatalmat Abbed Rabbo Manszúr Hádi alelnöknek.
Drone Wars
Az ősi recept, miszerint a káosz a szélsőségek melegágya, Jemen esetében is érvényes. Azzal, hogy Száleh hagyta letelepedni az Afganisztánból visszatérő, korábban Oszama bin Láden veteránjaival együtt harcoló jemeni mudzsahedeket, hosszútávon hozzájárult saját vesztéhez. A bin Láden által kiképzett szélsőségesek hazatérve olyan szervezeteket hoztak létre, mint a Jemeni Iszlám Dzsihád vagy a Jemeni al-Kaida. Az apai ágon Dél-Jemenből származó bin Láden többször is hangoztatta, hogy Jemennek központi szerepet szán a nyugati elnyomók elleni globális dzsihádban.
A Jemeni al-Kaida akkor írta be magát a történelemkönyvbe, mikor öngyilkos merénylői 2000. októberében robbanóanyaggal megrakott motorcsónakot hajtottak az Ádenben horgonyzó amerikai Cole hadihajónak. A romboló elleni, 17 halálos áldozatot követelő merénylet mellett ők vállalták az Ádeni-öböl hajóforgalmát rövid időre teljesen megbénító 2002-es MV Limburg tanker elleni támadást is.
A 9/11 utáni terrorellenes háború részeként az amúgy elég tehetetlen jemeni hatóságok (Washington segítségével és legfőképpen nyomására) átfogó hajtóvadászatot indítottak a helyi sejtek ellen, az amerikaiak pedig drónok segítségével eltették láb alól Abu Ali al-Haritit, a Jemeni al-Kaida vezérét, akinek halála következtében a szervezet rövid időre hanyatlásnak indult. Száleh Washington melletti elkötelezettsége ugyanakkor többször is megkérdőjeleződött. Aggályos körülmények között szabadultak ki vagy szöktek meg ugyanis jemeni börtönökből helyi radikálisok és al-Kaida kapcsolatokkal gyanúsított személyek. A 2008-as átfogó szaúdi terrorellenes hadjárat elől Jemenbe menekülő al-Kaida sejtek tagjai ottani elvbarátaikkal egyesülve létrehozták az Arab-félsziget al-Kaidáját. Miután a pakisztáni talaj egyre forróbbá vált a terrorhálózatnak, a műveleti bázist Jemenbe helyezték át.
Az újra erőre kapó helyi al-Kaida innen merényletek sorát zúdította a vélt ellenségre. 2008 és 2009 során hadjáratot indítottak a térségbe látogató nyugati turisták, amerikai, olasz és brit diplomáciai képviseletek, a jemeni olajipari infrastruktúra, vagy a hadsereg ellen. Amerikában is támadásba lendültek: a 2009-ben a texasi Fort Hood bázison 13 emberrel végző amerikai őrnagy, Nidal Malik Hasszán hónapokon át levelezett az az al-Kaida imámjával. A jemeniek embere volt az „alsógatyás merénylőként” elhíresült Umar Farúk Abdulmutallab is, aki elbénázta a Northwest Airlines detroiti járatának 2009 karácsonyi felrobbantását, illetve a 2010-ben meghiúsított Times Square-i merényletkísérlet elkövetője, Fejszál Sáhzád is.
Az erre adott amerikai válasz az egyre jobban felpörgetett drónhadviselés volt. A drónháború tán legzajosabb helyi sikere a terrorszervezet egyik agyának, Anwar al-Awlakinak 2011-es kilövése volt. Obama eddigi elnöksége alatt 71 dróntámadást hajtottak végre Jemenben, 4-500 militánssal végezve. A támadásokban életüket vesztő civilek aránya a legpesszimistább számítások szerint eléri az áldozatok számának tíz százalékát, bár a statisztika az adatok foghíjassága miatt nem túl egzakt. Az Obama-adminisztrációt komoly kritika is éri a civil halottak magas száma miatt és a célzott gyilkosságok jogszerűségét firtató vita is újra és újra előkerül.
A jemeni lakosság eközben nyomorog. Ugyan a 2011-es 10 százalékos GDP-csökkenés már enyhült, de a gazdaság így is évek óta minimum 1-2 százalékos recesszióban van. Az infláció évi 10-15 százalék környékén mozog, a munkanélküliség pedig a lakosság harmadát érinti és nincs kilátás javulásra. A Száleh-család távozásával sem enyhülő korrupció, az ország területén állandósuló felkelések, a szegénység és nyomor elképesztő kontrasztba állítja Jement a szomszédos Ománnal és Szaúd-Arábiával. Hogy végül Jemen tovább süllyed-e, illetve, hogy az al-Kaida hova fog továbbállni, az egyelőre nyitott kérdés marad.
