A jóakaratú, joviális regresszió áporodott, különösebben nem ártalmas, olykor ízléstelen világ – a magyar pedagógusok többsége éli ebben mindennapjait, nincs módjuk, motivációjuk, erejük fejlődni, továbblépni. A szervezett továbbképzések rossz minőségűek, ami pedig az önerőből való élethosszig tartó tanulást illeti: ha tudnak is angolul, luxus lenne a nyugati kollégák módszereiről olvasni az interneten, amikor arcpirító fizetés mellett kell gyereket nevelni, felkészülni a másnapi órákra, vezetni a háztartást. Horribile dictu pihenni, kikapcsolódni, nézni a plafont, amíg lejár a mosás, hátha másnap frissebben lesz a résmentesen tollbamondott alaptanterv szócsöve.

Ebbe a diáknak és pedagógusnak egyaránt fullasztó életbe hozott néhány kínos, vidám, zavarba ejtő, közvetlen, ügyetlen, bolondos pillanatot a makói tornatanár, aki a vasalódeszka segítségével tanított úszni. Veszélyes? Igen. Faragatlan? Igen. Mínuszos? Rendkívül. Van egy elkötelezett tanár, aki kétségtelenül nem a legjobb módját választotta, hogy feldobja a saját és a gyerekek napját és kis időre ne precízen azt csinálja, amit előírnak neki.

És van egy rendszer, ami a szegény gyerekeket szegényebbé teszi, ami, járványon kívül is mindennapos testnevelést ír elő a megfelelő helyszín biztosítása nélkül.

A rendszer, amiben felfújható erdő sem jár a Kisvakondnak és barátainak, amiben lassan tényleg vasalódeszkán fogunk úszni tanítani – a cikóriakávé, a citrompótló, a dióíz oktatási rendszere. Melyik a lehangolóbb? Ha nem egyértelmű: ahelyett, hogy egy szelíd beszélgetés során megbeszélnék a deszkázás mérsékelten jótékony hatásait, a rendszer eltapossa a tanárt, ezt viszont hamisítatlan sajátossággal, NER-módra teszi.

Ez a másik világ. Az erősek, a bosszúállók, a végtelenségig kicsinyesek világa.

Emlékszik még bárki az első osztályú gittegylet, a Földrajzinév-bizottság megtorolt, kirúgott tagjaira, akik ellenezték a repülőtér-névváltoztatás tervét? Ez a Fidesz-kormány világa, így működik: a súlytalan, a nemlétező, a hatalmi szempontból abszolút veszélytelenekkel kell kezdeni a minősíthetetlen kíméletlenkedést.

Csírájában sem kell elfojtani az ellenállást, ha már az ellenállásnak legjobb szándékkal sem nevezhető devianciára is engesztelhetetlen szigor vár.

Önként vagy idomítva, ezt a világot tartja életben a volt hódmezővásárhelyi tankerületvezető is. Megalázni, elsöpörni, kiiktatni – ezek a módszerek. És főleg: beleszólni, mindenhol ott lenni, sötét árnyékként behálózni a teljes tankerületet. Még véletlenül se legyen ideje egy kollégának, egy másik tornatanárnak észszerű, építő, barátságos kritikára. Nem! Fölülről kell megmondani mindent, az automatizált bábozás soha nem érhet véget.

Milyen erényeket becsülnek meg ebben a világban? Minőség, rend, fegyelem. Utóbbi kettő talán nem szorul magyarázatra, tekintettel arra, hogy mégiscsak ebben az országban élünk. Hanem: minőség? A minőség mérhető része: – PISA-eredmények, nyelvvizsgák, versenyképes szakképzés – az elpuhult, lányosan nyafogó, bútorait összeszereltető nyugat hazug lidércei. A rend és fegyelem, tanulatlanságba, szűkölésbe és önállótlanságba taszító jelszavaiba beolvasztható a minőség is.

Egységesítés, szabálykövetés, a nyesedék kisöprése a katedra mindkét oldaláról: másban aligha törekszik minőségre a KLIK.

A harmadik világ utópia. Illetve néhány észak-nyugati állam valósága. Ennek mi lenne a három hívószava? Elfogadás, nyitottság, kreativitás. Itt szeretnénk élni mi. Ez egy nagy, átfogó, néppárti mi. Nem az emberi jogok és más múlandó hasfájások fanatikusaira értendő. Mi, akiknek gyerekei vannak. Mi, akik nem kívánjuk nyilvános megsemmisítéssel büntetni a közepes súlyú tévedéseket. Mi, akik elkötelezetten hisszük, hogy gyerekek és felnőttek egymás közt is le tudják rendezni ügyeik jelentős részét.

Jó lenne ez a világ, nem fogná el például hidegrázás a szülőket gyermekük hatodik születésnapja körül. Egy szellős, koratavaszi nap bejárnák a környék iskoláit, aztán döntenének, ha úgy van kedvük – ha nem, lehetne még egy év kacagós-zsírkrétázós-fogócskázós óvoda. Az iskolák különbözőek lennének, hol ilyen, hol olyan szellemiség, hiszen sokfélék vagyunk. És a gyerekek is azok, sőt, néha napról-napra változnak. Épp ezért az ilyen-olyan elvek is rugalmasan működnének.

Lehet ideologizáltan tanítani, nincs azzal baj: bátorságra, bajtársiasságra, igazságérzetre, szelídségre, érvényesülésre, árnyaltságra nevelni is elvi ügy.

És olykor háttérbe lehet szorítani minden jelszót, aranyigazságot, le kell ülni a gyerek – vagy a tanár – mellé, és azt kell mondani, hogy semmi visszafordíthatatlan, jóvátehetetlen nem történt, beszéljük meg, találjuk ki, hogy legyen jobb. És a demokratikus pedagógia sem ab ovo pozitív: ha az erőteljes, védelmet adó szó oldja meg a bajt, találja ki a tanár egyedül, hogy legyen jobb. Ilyen komplexitású mérlegeléseket várunk el mi, akiknek tetszene ez a világ.

Ami jóvátehetetlen, hogy ez egyre elérhetetlenebbnek látszik.