2004. december 5-én nagy kudarc érte a Fideszt; eredménytelenül zárult az a népszavazás, amelynek első kérdését az ortodox kommunisták szervezete, a Munkáspárt, a másodikat a parlamenti ellenzék jobboldali riválisaiból álló társaság, az úgynevezett Magyarok Világszövetsége kezdeményezte. A politikai peremvidék apró csoportjai önmaguktól nem lettek volna képesek elérni a referendum kitűzését, ám a Fidesz fölkarolta, aláírásgyűjtéssel és propagandával támogatta a kezdeményezéseket, így menedzselve azokat a teljes bukásig. Ami az első ügyben nem is volt annyira egyértelmű: a szavazók kétharmada mondott nemet a kórházprivatizációra, de abban a kérdésben, hogy ittlakás nélkül is járjon a magyar állampolgárság a magyar nemzetiségűeknek, csak éppen hogy győzedelmeskedtek az igenek, amiből világosan látszott – mivel a részvétel még a negyven százalékot sem érte el –, hogy a társadalom nagy többsége nem akarja megadni az állampolgárságot a határon túliaknak.

Az eredmény a hazai jobboldalon dühöt, a környező országok magyar közösségeiben keserűséget és értetlenséget váltott ki. Főleg, hogy az akkori kormánypártok a szociális juttatások elvesztésének rémével kampányoltak a javaslat ellen, ezzel persze létrehozva azt a képet is, hogy ők és szavazóik kicsinyes okokból bármikor képesek elárulni a Nemzet Nagy Ügyeit.

Orbán Viktor még akkor este reagált a helyzetre, kijelentve, hogy pártja számára onnantól „zsinórmértékül a létbizonytalanság” fog szolgálni, azaz hanyagolják a stratégiainak tekintett célokat, és az emberek mindennapi gondjaira összpontosítanak. Így is történt. A kettős állampolgárság dolgát éveken keresztül nem forszírozták a nyilvánosságban, legföljebb belső mítoszépítésre használták, helyette szociális ígéretek és akciók (no, meg a gazdasági válság) formálta a tábort, amely végül hatalmas arányú győzelemhez és alkotmányozó lehetőséghez segítette a magyar jobboldalt.

Orbán Viktor a Fidesz székházában a szavazást követően

Túry Gergely

Ehhez képest meglepetést is kelthetett volna, hogy a 2010-ben fölálló, új, kétharmados parlamenti többség első intézkedései között szerepelt a könnyített honosítási eljárás megteremtése. Azonban senki nem lepődött meg, egyértelműnek tűnt, hogy a diadalittas jobboldal napirendre kívánja tűzni régi, kedves témáit, a tétova és szétesett ellenzék pedig nem akarta magára húzni a nemzetárulás vádját. Akik mégis a tervezet ellen szóltak, azok már évek óta amúgy is viselték ezt a bélyeget, de legalábbis a közvélemény túlnyomó részének szemében hiteltelenek számítottak.

Mindeközben az állampolgársági törvényt egy sor – elsősorban szimbolikus – lépés egészítette ki. Szintén a kezdet kezdetén nemzeti emléknappá nyilvánították a trianoni évfordulót, később dalt is költöttek az alkalomhoz, amelyben barackfáról és egymásra lépő talpakról is szó esik. Állami segédlettel Székelyföldön újratemették a nyilas nézeteiről is ismert Nyirő József írót, közepes vagy az alatti tehetségű, ám megbízhatóan irredenta szerzőket szuszakoltak az iskolai tantervbe, és állítottak országszerte emlékműveket nekik. A házelnök a magyar lobogó mellett egyedüliként kitűzette a parlamentre a nem olyan régen kreált székely zászlót, és azóta még csak problémaként sem merült föl, hogy akkor a többi magyarlakta régió esetleges jelképeivel mi van. Mintha egy Karinthy-novella elevenedett volna meg, s színre lépett A kormány, Amelynek Semmi Érzéke A Szimbolizmushoz, viszont szentül hiszi, hogy a „nemzet határokon átívelő újraegyesítése” jegyében cselekszik, s hogy ez irányú tevékenységét csak internacionalista, kozmopolita szemszögből lehet kritizálni, holott annak létezik jobboldali liberális, vagy egyenesen konzervatív bírálata is.

*

Valójában ugyanis ez a szemlélet és ez a politika nem nemzetrészeket kapcsol egybe, hanem a nemzetiség tényét kapcsolja egy hivatalos dokumentumhoz, ami több felfogás szerint is problémás, káros hatásai viszont a gyakorlatban is érzékelhetőek.

A kormány – nehezen ellenőrizhető – közléseiből annyi tudható, hogy eddig több mint félmillióan szereztek állampolgárságot az egyszerűsített eljárás keretében. Vagyis a Kárpát-medencében – a kettős állampolgárság intézményét Magyarország esetében mereven elutasító Szlovákia magyarjai nélkül – legalább kétszer ennyien nem éltek az alkalommal, és döntő többségük nem is nyújtott be kérelmet. A kormánypárti politikusok retorikáját alapul véve, ők nem akarnak részesülni a „nemzethez tartozás élményéből”; és szemlátomást a kormánypártok tényleg nem tudnak mit kezdeni azokkal, akik a magyarságuk megélésekor nem tulajdonítanak kitüntetett szerepet a magyar állammal való kapcsolatnak.

A többiek meg kapnak egy papirost, és csekélyke beleszólást olyan gazdaságpolitikába, amelynek következményeit nem viselik, olyan környezetvédelmi, építésügyi, közegészségügyi előírások meghozatalába, amelyek rájuk nem vonatkoznak, olyan szabálysértési és büntetőjogszabályok megalkotásába, amelyeket velük szemben nem érvényesít senki, olyan oktatási és kulturális intézményrendszer létrehozásába, amelyet nemigen vesznek igénybe. Viszont sikerült újabb érzelmi éket verni bel- és külhoniak közé. Az állampolgársággal együtt járó szavazati joggal közel százharmincezren éltek is, és éppen ez eredményezett újabb kétharmadot, holott a magyarországi választók egyértelmű kisebbsége voksolt a Fidesz–KDNP-re. Az állampolgárság kérdését középpontba helyező politika tehát egyáltalán nem garantálja a térségben a magyarság gyarapodását, de még csak a megmaradását sem, viszont folyamatos konfliktusok forrását hordozza magában.

Itt lenne az idő komolyabban venni azt a sokszor hangoztatott szólamot, mely szerint a magyar állam és a magyar nemzet határai nem esnek egybe. Amennyiben ez így van, márpedig így van (itt most szemantikai és szellemtörténeti problémán – úgymint: mit takar a „nemzet” kifejezés? – ne rágódjunk), akkor ez több mindent von maga után. Először is azt a triviális megállapítást, hogy Magyarország csupán egy rész, a hozzá való tartozás egy részhez való tartozást jelent, s nem ezáltal tartozunk a nemzet egészéhez. Ebből következik, hogy választott vezetői – bár felelősségük kétségtelenül a legnagyobb – nem főnökei, még csak nem is gyámjai, mentorai, hanem partnerei a többi magyar tisztségviselőnek.

Sokak számára magától értetődő az a patrónus-kliens viszony, amelyről az „anyaország” szóhasználata is árulkodik. Evidens volt ugyanis, hogy a pártállamok bukásakor és az azokat követő nacionalista rezsimek idején a kisebbségi magyar elit Magyarországtól várt támogatást, sanyargatott intézményei fönntartásához pénzt, ügyének Magyarországon keresztül remélt nemzetközi figyelmet, de ez az evidencia a szocializmusból, és nem a kisebbségi létből eredt.

*

A két háború között az elcsatolt területek magyar közösségei bár jelentős sérelmeket szenvedtek el – leginkább talán a Délvidéken, ahol a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság egyből dühödten esett neki az iskolahálózatnak, s később a nemzetiségi klubok, egyesületek működését is tiltották –, de volt hová visszahúzódniuk: a birtok jövedelme, az üzlet haszna eltartotta a közösségi színtereket, az egyházkerületeket, a könyvkiadókat, az újságokat. A kisebbségbe került magyarság sem új, sem régi hazája hivatalos szerveitől nem függött, nem kellett föltétel nélkül igazodnia egyik politikai elváráshoz sem. Így fordulhatott elő, hogy miután a m. kir. honvédség bevonult Észak-Erdélybe, a magyar hatóságok lapbetiltással kezdték meg szerteágazó működésüket, amelyet végül száznegyvenezer magyar ajkú és identitású zsidó elhurcolása tetőzött be.

Bevonulás Csíkszeredára 1940.

HVG archív

A második világháborút követően azután államosítottak a földeket, az üzemeket, a boltokat, a magyar kisebbségek végleg kiszolgáltatottjává váltak az új politikai hatalmaknak – ami nem is volt minden esetben elviselhetetlen. Részint ideológiai, részint geopolitikai okokból, részint pedig azért, mert az új uralkodó elitben – értsd: kommunisták – bőven voltak magyarok. Olyannyira, hogy Romániában a hatalomátvétel se nagyon ment volna a Magyar Népi Szövetség nélkül, de a jugoszláviai pogromok leállítása vagy a csehszlovákiai kollektív jogfosztás évei után gyorsan épült ki a kisebbségi intézményrendszer, amely azonban már kizárólag a berendezkedő szocialista államoktól függött. S hogy magyarellenes hangok erősödtek föl itt is, ott is, a határon túli eliteknek egyetlen támaszul Budapest kínálkozott.

Önmagában ez a tény nem okozott vitát a magyarországi közéletben, ám az ügy rögvest bekerült a kibontakozó kultúrharcba. Az egyik a széttagolt magyarság problémájának taglalásában lehetőséget látott, hogy a képviseleti demokrácia, a területi alapú kormányzás, az absztrakt jogelvek idegennek érzett konstrukciói helyett a nemzet „természetes” megnyilatkozási és döntéshozatali formáiról elmélkedjen, és hogy a határon túliak gondjainak leírását beillessze a „fogy a magyar” apokaliptikus víziójába. A másik szimplán újsütetű antikommunizmusát kívánta bizonygatni a külhoniakra való hivatkozással. A harmadik a pisszegés kényszerű évtizedei után csak beszélni szeretett volna a kérdésről. A negyedik viszont a téma sűrű emlegetéséből a két háború közötti revíziós szellem föléledését olvasta ki, s értelemszerűen nem tudott elvonatkoztatni attól, hogy az mibe torkollott. Az ötödik ezt már úgy fordította le, hogy „megint idegen érdekek miatt nem lehet a »nemzeti sorskérdésekről« szót váltani”. Mindeközben a közvélemény egy (kisebbik) része tényleg revíziót akart (amit jól mutat a Nagy-Magyarország-matricák szaporodása), a nagyobbik részét pedig idegesítette az egész: számára az etnikai-kulturális összetartozás nem volt megfogható valami, de alkalmasnak tűnt arra, hogy többekkel kelljen a javakon osztozni. Az előbbiről a politikai osztály egésze tudta, hogy képtelenség, az utóbbiról érezte, hogy indokolatlan szűkkeblűség és szűklátókörűség. A kölcsönös félreértések és tudatos félremagyarázások, valamint a népi igényeknek való megfelelés kényszere és lehetetlensége (abszurd magyarságverseny az egyik oldalon, irracionális kenyérféltés a másikon) hajszolta, hergelte, hülyítette bele a magyar politikát a 2004-es katasztrófába – bár azt a felelősségérzet egészen parányi föltámadásával is el lehetett volna kerülni.

*

Két évtized szimbólumok körül forgó és szorongásokkal telített perpatvarainak a kétharmados hatalom képtelen volt véget vetni, sőt, még fokozta is az ellentéteket. Kivételesnek tekintett fölhatalmazását a Fidesz nemcsak arra használta, hogy külhoni híveit a magyar állami létbe bevonja, hanem hogy a magyar állam fennhatóságát a kisebbségi magyarokra kiterjessze. Ennek során vazallusszervezetek létrehozására törekedett.

Kivételt talán Szerbia, ahol elengedte korábbi szövetségese kezét, és kiegyezett a baloldallal is jó kapcsolatokat ápoló VMSZ-szel, de Szlovákiában magyar érdekeltségű pártnak sem volt hajlandó elfogadni a Bugár Béla vezette Hidat, és nyíltan és rengeteg pénzzel támogatta vele szemben a Magyar Koalíció Pártját. A kijevi parlamentben képviselttel rendelkező UMDSZ vezetőjét egyenesen nemkívánatosnak tekintette itthon, míg Romániában újra és újra megpróbálkozott vetélytársat teremteni az RMDSZ-nek. Még a csekély súlyú horvát érdekképviseletet is sikerült – nagyjából fele-fele arányban – megosztania.

A kulturális, oktatási, gazdaságfejlesztési támogatások is szinte teljesen alárendelődtek a területfoglalásnak. A támogatások elosztása soha nem volt annyira átpolitizált, mint mostanság, és ennek olyan teljesen érthetetlen áldozatai vannak, mint a csángó oktatási program.

A nyomulásnak nem várt ellenfele akadt: maguk a határon túli magyarok. Nem pusztán azért, mert nem akarták, hogy Budapestről diktáljanak nekik, hanem mert húsz év alatt Magyarország megszűnt igazodási pont lenni. Vállalkozások, szervezetek, intézmények jöttek létre, amelyek a saját közegükben akartak érvényesülni, és hiába próbálta a Fidesz a politikát, a médiát, a művelődési intézményhálózatot a NER-minta szerint átformálni, olyan struktúrákba öntötte a pénzt, amelyeket át sem látott, míg fiókpártjait a határon túli közönség rendre leszavazta. A kudarcok végül a magyar kormányt valamelyest visszakényszerítették a reálpolitika talajára, de a probléma ezzel még nem oldódott meg.

*

Trianon a magyar politikában még jó darabig nem lesz megkerülhető. A békeszerződéssel az ország területeknél jóval többet vesztett; elveszítette nemzetiségeit. Ahogy Kolozsvár és Szabadka, Munkács és Rimaszombat (csupa olyan helyet említve, ahol kisebbségben vannak a magyarok, vagy éppen csak mutatóban maradt belőlük) nélkül a magyar nyelvű művelődéstörténet értelmezhetetlen, ugyanúgy nem lehet kiretusálni szellemi életünkből a nemzetiségek képviselőit. Továbbá nélkülük (bár ezt a tendenciát más hatások is erősítették) kulturálisan szinte egyneművé vált a magyar társadalom, olyanná, amelyiknek nem kell alkalmazkodnia eltérő szokásokhoz, amelyiknek nem kell megértetnie magát másokkal, ebből következően nem is versenyképes a folyamatos változásokhoz való igazodást preferáló világban. Nem véletlen, hogy a fideszes kommunikáció az idegen hatásoknak kevéssé kitett, tömbmagyar vidékeken talál leginkább értő fülekre: a vidéki Magyarországon és Székelyföldön.

A sokat emlegetett megbékélés a bezárkózás, az elszürkülés folyamatát önmagában nem fordítja meg, nem oldja föl a nemzeti frusztrációkat sem. Ráadásul a megbékélés a magyar jobboldal számára a vereségbe való belenyugvást jelenti. Ám minden vereség későbbi győzelmek lehetőségét rejti magában. Lehet, hogy az ország népességet, területet vesztett, de – ha úgy akarja – nyerhet szövetségeseket. Egyetlen reális kiútként a ma még irreálisnak tetsző vágyálom kínálkozik: Kelet-Közép-Európa népei elkezdik megkedvelni egymást, és a korábban véres leszámolásokhoz, megannyi elnyomatáshoz vezető helyzetet, hogy tudniillik egymásba fonódva léteznek, a sokszínűséget értékelő korban előnyként fogják föl.

Az elképzelés naivitása ellenére nem is annyira reménytelen: lassan fölengedett a fagyos kilencvenes évek öröksége, már nem a Vatra Românească, a Matica Slovenská nevével fémjelzett időket éljük. Bármennyire is igyekszik fölnagyítani a magyar kormánymédia az etnikai összetűzéseket, a gyanakvás és gyűlölködés helyébe többnyire egymás kölcsönös megtűrése lépett. Magyar pártok három országban is kormányzati szerephez jutottak hosszabb-rövidebb ideig. Románia nemrég kisebbségi elnököt választott, aki ugyan kampányában igyekezett a legrománabb románnak látszani, de városvezetői tevékenysége során a kulturális változatosságra épített.

A magyaroknak ez a szituáció azt kínálja, hogy kapcsolatokra és befolyásra tehetnek szert, míg a szomszédos országokat arra lehet rádöbbenteni, hogy magyarok nélkül szegényebbé, kevésbé értékessé válnak. Ehhez természetesen rengeteg változásra lenne szükség. Az alá-fölérendeltség helyett a partneri viszonyok hangsúlyozására, a történelemtudat átértékelésére, a hősi múlt anakronisztikus relikviái helyett a jelen teljesítményeinek megbecsülésére.

Nagyjából pontosan ellenkezőjére annak, amit a magyar kormány az elmúlt négy és félévben cselekedett.