09/11, nine-eleven, 2001. szeptember 11-e: tíz éve volt. Akkor azt írtam a Magyar Hírlapban, hogy sötét korszak következik. Sötét korszak következett.

A világ humanizálására fölesküdött antikapitalista mozgalmak – az első változatot, amely 1999-ben indult el Seattle-ben, antiglobalistának vagy „altermondialistának” nevezték – vereséget szenvedtek, a rendszer („liberális demokrácia”, „piaci kapitalizmus”, „alkotmányos jogállam”) pedig legyőzte önmagát, elvesztette lényegét. Számtalanszor tetszett úgy, hogy most már aztán istenigazából betartják a buchenwaldi esküt („SOHA TÖBBÉ!”), de már megint elkezdődött a kínzás. „A demokrácia exportjának” tekintett afganisztáni és iraki háború – és olyan következményei, mint a USA Patriot Act, Abu Ghraib, Guantánamo, a CIA röpülőjáratai az olyan civilizált, demokratikus országok (Litvánia, Lengyelország, Románia) kínzókamráiba, ahol nem kell bírói kontrollal és „emberi jogokkal” számolni, a nyílt hazugságokra (tömegpusztító fegyverek) támaszkodó, velejéig totalitárius propaganda, az összecserélhetetlenül fasiszta jellegű iszlámellenes uszítás – megpecsételte „a demokratikus Nyugat” sorsát. „Az új Európa” (azaz az EU új, kelet-európai része) elmulasztotta a kitűnő alkalmat, hogy hallgasson. Az 1989-ban a Nyugatnak is reményt nyújtó, a liberális demokráciát új energiáival megnemesítő, lázadó és rendszerváltó, bársonyforradalmas Kelet-Európa már megint szert tett félgyarmati/komprádor kormányokra. 2008-tól világgazdasági válság. A válságot kirobbantó neokonzervatív politika továbbra is hegemón, pedig a legtöbben utálják. De a válság felelőseinek szóló utálatot sikerült elterelni: a segélyre szoruló, sötét bőrű kiszorítottak (muszlimok, romák, afrikaiak, általában: pénztelen „idegenek”) és pártfogóik (jogvédők, balosok) a bűnbakok, nem pedig a válságot megszorításokkal, keresletszűkítéssel, „szociális leépítéssel” súlyosbító hatalmasok.

A Tea Party mozgalomtól Orbán Viktorig és Bojko Boriszovig a tőke politikai képviselői döbbenten észlelik korábban marginális eszméik diadalát: politikájuk áldozatainak TÖBBSÉGE lelkesen támogatja őket, ha biztos lehet benne, hogy az áldozatok KISEBBSÉGE megfelelően csattanós pofonokat kap.

A baloldal és a szélsőbaloldal mindenütt az utcán van már százezerszámra: Madridtól és Athéntól és Londontól („világ bolti fosztogatói, egyesüljetek!” – írja ígéretesen Slavoj Žižek barátom) Santiago de Chiléig és Tel Avivig tüntet, sátorozik, szellemesebbnél szellemesebb transzparensekkel bosszantja… ó, nem az ellenfelet, hanem a rossz lelkiismeretű liberálisokat; de politikai, AZAZ hatalmi „projekt” nélkül nem megy semmire. John Holloway nagy hatású könyvének címe (Changing the World Without Taking Power: „Változtassuk meg a világot, de ne vegyük át a hatalmat”) ezt remekül kifejezi, akárcsak a rokonlelkű Subcomandante Marcos, a mexikói zapatista vezér jelszava: preguntando caminamos, „töprengve vándorlunk”. Az egyetemes baloldal – és itt NEM a bukott „harmadikutas” szociáldemokráciára utalok, hanem a Magyarországon kívül mindenütt milliós példányszámokban megjelenő könyvecske, Stéphane Hessel Indignez-vous! („Háborodjatok föl!”) c. híres füzete hatására magukat „fölháborodottaknak” (los indignados) tituláló lázadókra – mikropolitikai terveket sző, 1999 óta módszeresen elveti mind a parlamenti választásokat, mind a fegyveres fölkelést, mert elutasítja mind a korhadást, mind a diktatúrát, amely az ilyesmivel járni szokott.

Így viszont a mértékadó lapokban józannak és ésszerűnek nyilvánított, dühöngő őrültek kormányoznak, és kergetik a tébolyba a lumpenproletariátust és a prekariátust, továbbá a fasiszták ölelő karjába az eladósodott és sebesen deklasszálódó alsó középosztályt. Képviseleti (vulgo: parlamentáris) kormányzatok esetén erre a honpolgárok (vulgo: választók) úgy válaszolnak, hogy a kormányzó pártok helyett ellenzéki vagy parlamenten kívüli pártok felé fordítják rokonszenvező érdeklődésüket. Ámde most e tekintetben is passzív forradalom (Gramsci) játszódik le mindenfelé: a honpolgárok nem szavaznak, hagyományos politikai preferenciáikról nem is nyilatkoznak, mert nincsenek nekik ilyenjeik. A hagyományos politikára összpontosító, hagyományos nyomtatott sajtó már alig-alig befolyásolja a közvéleményt, helyette a rém- és álhíreket, előítéleteket, babonát, paranoid összeesküvés-elméleteket, áltudományt forgalmazó, amatőrök és dilettánsok (vulgo: egyszerű „polgárok”, „az utca emberei”) értelmezéseit, és főleg sok-sok képet „demokratikusan” terjesztő internet és webkettő (a „szociális” vagy „közösségi médiák”) jeleníti(k) meg a teljesen diffúz, az információkat soha nem ellenőrző, logikára kevéssé hajlamos közvéleményt. Benne összeolvad az én szívemnek kedvesebb lázadó nonszensz a konzervatív fanyarsággal és a posztfasiszta vicsorgással, az eredeti elemzés a jó kis elmebajjal.

A web és a webkettő módszertani elve – az általam egyébiránt nem kedvelt Richard Dawkins ezúttal kitűnő terminusával – a HADD (hyperactive agent detection device). Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a HADD elv segélyével vizsgálódó alany úgy véli, hogy a világban lezajló folyamatok majdnem minden esetben valaki („a hiperaktív cselekvő”) tudatos szándékából fakadnak. Minden azért történik, mert valaki – ilyen vagy amolyan érdekei miatt – így akarta, ezért a társadalmi történések megértésének kulcsa A FELELŐSSÉG megállapítása.

Ez különösen alkalmatlan a modern/posztmodern kapitalizmus megértésére, amelynek középpontjában teljesen személytelen szubjektumok állnak, a tőke a maga akkumulációs (fölhalmozási) és expanziós (terjeszkedési) imperatívuszaival, s a vele ellenséges szimbiózisban álló, töredezett globális államrendszer a maga demográfiai, területi és katonai imperatívuszaival. Az internet tipikus ömlengője vagy rekedt suttogója összekeveri a tőke és az állam legitimációs szükségleteiből fakadó mozgósítási és propagandisztikus/világnézeti dumát magukkal a kényszerekkel, amelyek ettől függetlenül hajtják előre őket, ez esetben ismét a szakadékba, ahonnan 1945-ben úgy-ahogy kikecmeregtünk. Ennek az a föltűnő hátránya, hogy az oltári nagy szabadszájúság ellenére a digitális hőzöngés megmarad a személytelen hatalom működtetőinek értelmezési keretében, és a HADD közbejöttével lankadatlanul moralizál. A kérdés: ki a bűnös? Ifj. Bush? Hu Csin-tao? A bankok? Gyurcsány? Orbán? A görög sziesztázók? Merkel? Az IMF? A szakszervezetek?

Ezek persze értelmetlenségek.

Igaz, enyhült az elitizmus, az információszórás hierarchikussága, a kiváltságos racionalitásminták uralma, de ez – bár üdvös – egyáltalán nem vezetett nagyobb egyenlőséghez. Ugyanakkor nincs jele annak, hogy a nyilvánosság úgyszólván végtelenné tágulása elejét venné a konformizmusnak. A hatalom ellenőrzése, amelyben annyira reménykedett a kiberromantika, úgyszintén nem lett hatékonyabb: a hackerek ugyan betörnek a leggondosabban őrzött digitális irattárakba is, de a WikiLeaks csak azt erősítette meg, amit a hozzáértők eddig is tudtak vagy sejtettek, a kínos leleplezések eddig egyetlen kormányt sem ingattak meg súlyosabb mértékben. Viszont megingatták azt a csekély – és nyilván indokolatlan – bizalmat is, amelyet a honpolgárok még érezhettek idáig.

A 2001. szeptember 11-i merényletek lényegileg elérték a céljukat. A magát liberális demokráciának érző rendszer ugyan nem lett sokkal kegyetlenebb, mint régen, vagy akár a vietnami háború idején, a mai kliensrezsimek és bábkormányok nem vériszamosabbak, mint a latin-amerikai diktatúrák vagy a görög ezredesek katonai fasizmusa, de nyíltan akkor még nem döntötték volt romba a joguralmat.

De amikor szeptember 11-e után az amerikai kormányzat elfogta és elrabolta különféle ellenfeleit, megfosztotta őket mind a nemzetközi jog (hadijog), mind a szokványos büntetőjog garanciáitól, amikor külföldön börtönözte be, kínozta és kínoztatta őket, akkor a szokásos ügyészi, bírói, sőt: rendőri ellenőrzés elől is elvonta foglyait. Mindezt jogellenes jogszabályok, elnöki és miniszteri rendeletek becikkelyezésével érte el; ráadásul cinkosaivá tette a szövetséges külhatalmakat. A legújabb hírek szerint az amerikai és brit földerítés, hírszerzés és elhárítás Kadhafi kínzókamráiban is együttműködött a líbiai hóhérszolgálattal.

A katonai akciók jelentős részét nem hadseregek, hanem zsoldosokat alkalmazó „biztonsági” magáncégek folytatják rég nem látott kíméletlenséggel. A magánhadseregek bevetését tiltja a hadijog, hiszen felelősségük nem megállapítható, viszonyuk a szuverén államokhoz homályos.

Arra, hogy a törvénytelen lehallgatást már senki se röstelli, hogy a törvénytelen lehallgatásból kinyert szöveg bizonyítéknak számít a bírósági tárgyalóteremben, s hogy az efféle büntetlenül reprodukálható a médiákban, Magyarország kitűnő példa. A nemzetközi alapjogi rendszer s a vele összehangzó nemzetállami alkotmányosság tönkrement. Mindenütt. Vele együtt hanyatlik a szociális gondoskodás, az egészségügy, az oktatás, a gyermekvédelem, a munkajog… stb., stb. – és általában minden, ami intézményes. A közönség nem bízik az intézményekben, megveti őket, s ez fölbátorítja az egyre felelőtlenebb és tudatlanabb kormányzatokat arra, hogy az állami intézményekkel a véres padlót töröljék. A kései kapitalizmus csőcselék-nietzscheanizmusa a gyöngék iránti nyílt megvetésen alapul, s az elnyomás élvezetét olyan álfogalmakkal igazolja a bátortalanabbak számára, mint a „terrorizmus”, a „fundamentalizmus”, a „cigánybűnözés”. Az igazi, az eredeti nietzscheanizmus nem moralizál és nem bálványozza a közrendet. De mindkettő leborul a bestiális uralom előtt. A rendet – a hitszegően moralizált, korlátlan uralmat – egyre inkább erőszakkal tartják fönn, újabb és újabb börtönök nyílnak.  

Szaddám halott. Oszama bin Láden halott. Előbbit többé-kevésbé törvényesen végeztette ki az új iraki bábrezsim, olyan jelenetek – síita bandavezérek bosszú- és diadalüvöltése, szennyes szidalmai – közepette, amelyek Tacitus és Shakespeare legiszonyatosabb lapjaihoz méltók, utóbbit szuverén állam (Pakisztán) fölségterületének megsértésével az amerikai haditengerészet kommandósai (Navy Seals) likvidálták a nemzetközi jog megsértésével, amelynek (és általában a szabadelvű-alkotmányos joguralomnak) a helyreállításával indokolták volt az afganisztáni és az iraki agressziót. A világ sokkal rosszabb hely lett 2001. szeptember 11-e óta, mint volt. Kevésbé szabad, kevésbé biztonságos, és jóval szegényebb.

Ebben, mi tagadás, a Nyugat járt az élen.

A demokratikus megújulás, az „arab tavasz” iszlám országokból indult ismét útnak, a vége ugyan alighanem csalódás lesz, mint mindig – de a muszlim népekről terjesztett ótvaros hazugságok (amelyekben a faji determinizmus vegyül a kulturális determinizmussal) megbuktak, ahogyan a „tekintélyimádó” kelet-európai népekről (elsősorban a „bizánci lelkületű”, „jobbágymentalitású” görögkeletiekről) terjesztett rágalmakkal is fölsültek fölényes terjesztőik 1989-ben. Ki hitte volna, hogy 2011-ben az izraeli népi ellenállás a testvéri arab példára hivatkozik őszinte csodálattal?

A CIA-ra csak nem hivatkozhat.