Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Méltányosság Politikaelemző Központ szakértőjének elemzése az egészségügyi kormányzat első évéről.
Egyelőre felemás eredményeket tud felmutatni a Szócska Miklós vezette egészségügyi államtitkárság. Komoly szakmai vitákat váltott ki a betegút-szervezés új modellje és az újonnan létrehozott, szinte „korlátlan” felhatalmazású GYEMSZI (Gyógyszerészeti és Egészségügyi Minőség- és Szervezetfejlesztési Intézet) szerepe is. Riasztó hírek érkeztek a gyógyszeriparból: az AstraZeneca a kutatás-fejlesztés magyarországi leépítését tervezi, míg Bogsch Erik, a Richter Gedeon Nyrt. vezérigazgatója úgy nyilatkozott, hogy a hazai gyógyszergyártás könnyen a textilipar sorsára juthat. A legnagyobb probléma azonban, hogy úgy tűnik, a hazai egészségügy megmentésére a Fidesznek sincs csodaszere.
A szakmai ellentétek hátterében
Az ellátásszervezéssel kapcsolatban a legnagyobb vitát az váltotta ki, hogy az új szisztémában megszűnne az a többszereplős rendszer, amelyben az orvos az ellátásért, az egészségbiztosító a finanszírozásért, az ÁNTSZ az ellenőrzésért visel felelősséget. Mindezeket a funkciókat egyetlen megaintézmény, a GYEMSZI látná el a betegirányítástól az ellenőrzésig. A Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal, a Magyar Orvosi Kamara és az Egészségügyi Dolgozók Demokratikus szakszervezete is élesen bírálta ezeket az elképzeléseket. A kormány ugyanakkor az általunk már többször emlegetett hatékonyság jegyében igyekszik centralizálni a funkciókat.
Az egészségügyben – akárcsak számos más szakpolitikai területen – láthatóan az a kormányzati elképzelés uralkodik, hogy lehetőleg minden döntés hatékonyan, egy központból kiindulva szülessen meg, nem különböző felek kompromisszumának a hatására. E folyamatok beleilleszthetőek az általunk a „hard government” fogalmával jelölt kormányzati filozófia rendszerébe, bár érthető módon heves ellenállást váltanak ki a szakmai szervezetekből.
Ráadásul alighanem most járt le az a türelmi idő, amelyet az orvostársadalom és az egészségügyi dolgozók a kormánynak adtak. A második Gyurcsány-kormány idején, a 2008. április végéig szabaddemokrata vezetésű Egészségügyi Minisztérium tervezett reformjaival szemben egyetértés alakult ki a nagy jobboldali párt és az egészségügy szereplői között. Ez az egyetértés – a Fidesz ígéreteinek hatására – tulajdonképpen a kormányváltásig kitartott. Több mint egy évvel az elsöprő választási siker után az ágazat szereplői nem érzékelik a helyzet javulását, nem meglepő tehát, hogy ilyen módon hangot is adnak elkeseredésüknek.
A szakmai ellentétek mögött alighanem a kiábrándulás húzódik meg: nem a GYEMSZI felhatalmazása vagy jogköre, hanem a pénztelenség és az ebből adódó orvoselvándorlás a valódi probléma. Ennek megoldására egyelőre úgy tűnik, hogy csak átmeneti jellegű döntések születtek. A Szócska Miklós által „talált” milliárdok ugyanis legfeljebb azt a funkciót tölthetik be, hogy lélegzetvételnyi időt adjanak az egészségügynek.
Néhány esetben még arra sem elegendőek: a rezidenseknek juttatott havi plusz százezer forint valószínűleg senkit nem győz meg az itthon maradásról, hiszen a fenti összeggel együtt a rezidensek javadalmazása még mindig a töredéke a nyugat-európai béreknek. Inkább csak az amúgy is a hazai elhelyezkedés mellett lévők döntésének megerősítésére alkalmas, no meg egyfajta bérfeszültség előidézésére.
A Széll Kálmán-terv és egyéb intézkedések
A Semmelweis-terv mellett az egészségügy másik meghatározó dokumentumává a Széll Kálmán-terv lépett elő, amely a gyógyszercégek 2003 óta fizetett különadóját 12-ről 20 százalékra emelte fel. Duplájára nőtt az orvoslátogatók után fizetett díj, a gyógyszerkassza megvágása jórészt szintén a gyártók profitját csökkentette. Nem is okozott meglepetést, hogy a két legnagyobb hazai gyógyszergyártó – az Egis és a Richter – profitja is visszaesett a második negyedévben. Az utóbbi napok gazdasági híreiből kiviláglik az érintettek reakciója és esetleges válaszstratégiája is: megjelent, hogy az AstraZeneca kiviszi a kutató-fejlesztő tevékenységét Magyarországról. A hírt később cáfolták ugyan, a klinikai vizsgálatok leállítását és az elbocsátásokat azonban nem.
Komoly vihart kavart Bogsch Eriknek – a Richter Gedeon Nyrt. vezérigazgatójának, illetve a gyógyszergyártók szakmai szervezete vezetőjének – nyilatkozata is, amelyben a magyar gyógyszergyártás eltűnését vizionálta. Pánikról azért egyelőre nincs szó, ugyanakkor a probléma valós. Hatástalan maradhat ugyanis az a rendelet, amelynek értelmében a különadó 100 százaléka visszaigényelhető, amennyiben a vállalat k+f kiadásai elérik a termékeikre 2010-ben kifizetett támogatások 70 százalékát.
Hiszen a másik oldalon az a törekvés van jelen, hogy az OEP az orvosokat „korbács és cukorka” módszerrel arra igyekszik ösztönözni, hogy olcsó, generikus készítményeket írjanak fel a betegeiknek. A biztosító ezt támogatással honorálja, míg a drága gyógyszerek felírását bünteti.
Sajnos a jelenség nem egyedi, jól kiviláglik belőle, hogy a politika rövid távú céljainak – ez esetben a kiadáscsökkentésnek – az érdekében hajlandó beáldozni a távlati előnyökkel járó lehetőségeket (itt a k+f szektorból származó munkahelyteremtésre gondolhatunk). E törekvés szembemehet az egészségügy szakmai szempontjaival is, egyrészt, mert egyre kevésbé éri meg a gyógyszercégeknek kutatásra költeni, másrészt – bár jelenleg nem áll a rendelkezésünkre egzakt kutatás – a generikumok rosszabb hatékonyságának, illetve az általuk kiváltott mellékhatásoknak a következményeit a betegnek és a társadalombiztosításnak is viselni kell.
E jelekből talán egyelőre túlzás a hazai gyógyszeripar összeomlását jövendölni, azonban kétségtelen, hogy az ellátórendszer szereplői mellett most már a gazdasági szereplők is kifejezték a kormányzati egészségpolitikával kapcsolatos elégedetlenségüket. A gazdasági intézkedések között kiemelt helyet foglal még el a „hamburgeradóként” elhíresült népegészségügyi termékadó, amelynek tervezett bevételei a szektorba csorognak majd vissza. Ezzel a probléma azonban nemcsak az, hogy ellentmondásba kerül a kormány korábbi, adó- és járulékcsökkentésre vonatkozó ígéreteivel. Legalább ilyen súlyos probléma, hogy azt a benyomást erősíti, átláthatatlan lobbiérdekek szólhatnak bele a törvényhozásba.
Nem lennénk azonban méltányosak, ha nem vennénk észre az államtitkárság által tett erőfeszítések eredményeit. Komoly informatikai előrelépésnek tekinthető, hogy a háziorvosok a postai kézbesítés helyett végre az interneten keresztül tudnak eleget tenni jelentési kötelezettségeiknek. Ennek van egy olyan jellegű pozitív hozadéka is, hogy javulhat az OEP által gyűjtött adatok minősége, lehetővé téve az állami szereplők számára az ellátási trendeknek, valamint a lakosság egészségügyi állapotának eddiginél mélyebb, pontosabb megismerését.
Szintén komoly eredménynek tekinthető e területen az ÁNTSZ betegkövető adatbázisának megújulása: naprakész információs adatbázist hoztak létre, amely gyorsabbá teszi az egészségügy szervezését. Olyan adatokat is tárolnak majd, hogy melyik kórházban aktuálisan hány szabad ágy van, az egyes házi- és szakorvosok mikor rendelnek, illetve a térinformatika segítségével pontosabb képet kaphatunk a járványok terjedéséről is.
A költségvetési számok bűvölete
Több mint fél évvel ezelőtt a Semmelweis-terv értékelése kapcsán azt írtuk, hogy legnagyobb hiányossága, hogy az ígért juttatásemelések forrása nincs megjelölve, illetve, hogy a szektor számára folyamatosan növekvő bevételekkel számol, annak végrehajthatóságát így az ígért dinamikus gazdasági fejlődéshez köti. A világgazdasági problémák, illetve egyéb vitatható hazai intézkedések (pl. az egykulcsos adó) miatt egyelőre nem látszik a horizonton az a dinamikus bevételnövekedés, amelyre alapozva érezhető változás következik be az egészségügyben. A Szócska Miklós vezette államtitkárság valójában kényszerhelyzetben van, hiszen jól látható, hogy jelenleg a Semmelweis-terv szempontjai másodlagosak az államadósság csökkentése elleni harcban.
A szakmai programok szellemiségével kapcsolatban kétségkívül lehet vitát folytatni, azonban bármilyen megújulást célzó terv végrehajtása óriási nehézségekbe ütközik, ha ezzel párhuzamosan a forráskivonással is meg kell küzdeni. Az egészségügy ebben a szemléletben továbbra is csak egy költségvetési kiadási tételként jelenik meg, nem pedig olyan kiemelkedő jelentőségű szektorként, amelyik hozzájárulhat a gazdaságélénkítéshez.
Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy a hazai jobboldal gazdaságfilozófiájában az állam elsőbbséget élvez a piaccal szemben, elég csak a patikai deliberalizációra gondolnunk. Az egészségügy piaci szereplői a gyógyszergyáraktól a piackutatókig ezt természetesen barátságtalan magatartásként élik meg, és arra sarkallja őket, hogy máshol keressenek kedvezőbb körülményeket üzleti tevékenységeik számára. Tovább erősíti ezt a folyamatot a bizonytalan jogi környezet: a visszamenőleges hatályú törvénykezés, az ad-hoc jellegű adó- és járulékpolitika, valamint sokszor a szakértők számára is követhetetlen törvényalkotási menetrend.
A szervezetileg a Nemzeti Erőforrás Minisztériumnak, működésében pedig az államadósság-csökkentésnek és a nemzetgazdaság stabilitására való törekvésnek alárendelt egészségügyi államtitkárság kényszerpályán mozog, ugyanakkor még így is képes felmutatni eredményeket. A választási ígéretek beteljesülését váró egészségügyi dolgozók, illetve az egészségipar piaci szereplői számára azonban ezek az erőfeszítések egyelőre kevésnek bizonyulnak, a meghirdetett nagy megújulás így egyelőre csupán távoli ígéret marad.
