Elek István

Végel Dániel

Nem lehet más a politika, ugratja ki mondandója lényegét már a cikke címében Bogár László (Magyar Hírlap, július 20.). Ami röviden olyasféleképpen foglalható össze: hogy is sikerülhetne az LMP-nek beváltania ezt az ígéretet, amikor szemlátomást a Fidesznek sem sikerül.

Olvasva időnként a lapban a szerző elemzéseit, többször is felötlött már bennem az elmúlt esztendőben, hogy megkérdezzem tőle: hogy is vagyunk ma akkor azzal a tétellel, Lacikám, hogy keresztülhazudhatjuk magunkat az igazsághoz? Alighanem itt a megfelelő pillanat.

Bogár László nem most döbbent rá, hogy nem lehet más a politika. Ő már az előző évtized közepén is azt gondolta, hogy erkölcsét, módszereit, eszközeit, stílusát tekintve legalábbis nem lehet más. Feltéve, hogy célhoz, vagyis kormányra akar jutni. Miközben ott a célban, a kormánypálcát az akkori reményeink szerint ismét a kezükbe vevő jobbközép erőktől persze ő is nagyon más politikát szeretett volna látni, mint amit az előző Orbán-kormány vitt. Amelyet ugyebár mindketten közelről ismertünk. Sőt, képviseltünk, támogattunk – belülről bíráltunk. Ő államtitkárként, én miniszterelnöki főtanácsadóként.

Ha velem ellentétben nem nevezte is ökoszociális szabadelvű konzervatív politikának azt a mást, amit korábbi tapasztalatainkon okulva kívánatosnak vélt, a teendőket illetően legalábbis akkor még elég közel álltak egymáshoz a nézeteink.

Viszont ha jól emlékszem a 2005 táján rendszeressé váló kerekasztal-vitáinkra, amelyeket Kulin Ferenc, Tellér Gyula és Vass Csaba részvételével a Természet- és Társadalombarát Fejlődésért Közalapítvány Ökopolitikai Műhelyében folytattunk, Orbán Viktor 2002 utáni politikájának megítélésében már jóval lényegesebb különbség volt közöttünk.

Ő és Vass Csaba, ha olykor még némi öniróniával is, de egyre szívesebben öltöztették be Orbán Viktort a mesebeli legkisebb fiú szerepébe, vagy egyenesen a fejedelemébe. Aki egyetlenként a mezőnyben mégiscsak képesnek látszik felnőni a feladathoz. Felmérve a valóságos helyzetet, a lepusztulási lejtőn végzetesen lefele sodródó nemzetét, és felfogva a politikai cselekvés valódi tétjét, ami e végzetes sodródás megállítása, és a folyamat visszafordítása volna.  Az anyagi és társadalmi tőkevesztésé, a demográfiai összezuhanásé, a fizikai, mentális és morális leépülésé. És akibe épp ezért egyedül érdemes belehelyeznie a nemzetnek a bizodalmát. Mert az elhivatottság tudata és a másokéval összemérhetetlen politikusi karizma egy tigris hatalmi ösztönével és kíméletlen erejével párosul benne. És a jelek szerint épp erre van szükségünk.

Most ellenzékben ugyan tagadhatatlanul kétfelé beszél – érveltek –, és a nemzet ügyének elkötelezettjei mellett a „birodalom” tartótisztjei is kétségkívül ott vannak a kíséretében. De azért kénytelen tulajdonképpen egyszerre felajánlkozni a nemzeti szabadságharc vezérének szerepére és ugyanakkor a birodalmi helytartóéra is, mert a hatalom megszerzéséhez mindkét fél támogatására elengedhetetlenül szüksége van. Muszáj tehát realistának lennie. A népnek is meg kell üzennie, hogy bízzon benne, hiszen csak érte hazudik, amikor a tőke, a vállalkozások terheinek csökkentését ígéri, ami óhatatlanul kisebb államot feltételez. És a „birodalomnak” (a kiválasztó hatalomnak, a multinacionális pénzügyi erőközpontoknak stb.) is, hogy éppen az ő érdekeik hatékony képviseletében muszáj áltatnia, szociális demagógiával etetnie a népet, erősebb állami szerepvállalást, újabb és újabb juttatásokat helyezve kilátásba a győzelme esetére.

E szerepjáték nélkül ugyanis nincs győzelem. De ha megszerzi, már nem lesz szüksége az alakoskodásra. Akkor majd eldobhatja az álarcát. Bízzunk benne, hogy jól látjuk, melyik lesz az a két arca közül.

Ahogy visszagondolok azokra az évekre, ma sem egyértelmű előttem, hogy inkább segítettek nekem ezek a viták a szellemi depresszióm elviselésében, amely a közcselekvés kietlen tereit látva magam előtt, meglehetősen elhatalmasodott rajtam akkortájt, vagy éppen még mélyebbre taszítottak bele.

Arra azonban elég jól emlékszem, hogy milyen furcsálkodva, hitetlenkedve figyeltem, ahogy sűrűsödnek az egyébként ragyogó okfejtéseikben a tekintélyelvű gondolkodás reflexei és evidenciái.

Párhuzamosan a rendszerváltozással kapcsolatos egyre impozánsabb és egyre zártabb elméleti építményük magyarázó erejébe vetett hitük erősödésével. Az orbáni történelmi szerepről szóló narratíváikban, azt hiszem, a legjobban e páratlan hatalommaximalizálási gépezet iránt kifejeződő önkéntelen tisztelet és a szellemi igazolására való készség irritált, amitől, hogy finoman fogalmazzak, a szőr is felállt a hátamon.

Persze nem ezzel érveltem, hanem inkább azzal, hogy még ha elfogadnánk is az Orbán Viktor szerepéről adott értelmezésüket, és a kettős beszéd hatalomszerzési szempontból gyümölcsöző taktikának bizonyulna is, stratégiailag akkor is csak kudarcot hozhat, hiszen ez az Orbán Viktor személyére felfüggesztett, végletesen centralizált, felülről lefele építkező, visszacsatolás nélküli hierarchikus hatalmi szerkezet nyilvánvalóan a kontraszelekció táptalaja.

Másrészt ez a taktika szükségképpen egymással összeegyeztethetetlen érdekekből szervez tábort, és mindjárt a győzelem reggelén ki fog derülni, hogy még mi, a győztesek sem vagyunk tisztában vele, hogy ki győzött most voltaképpen, amikor „mi” győztünk. Nem beszélve arról, hogy óhatatlanul együtt fog járni a tényleges kormányzati szerepre való felkészületlenséggel a helyzetismeretben is, az intézményes változtatásokról szóló elképzelések terén is, a közpolitikai teendők összefüggéseinek átgondolásában is.

És ami még fontosabb, ha belső tisztázatlanságokkal, őszintétlen kettős beszéddel próbál hatalomra jutni a jobbközép, a saját jövőbeli kormánya lába elé telepít aknákat. A majdani hatékony cselekvés lehetőségeit nehezíti meg magának, saját, jövőbeli társadalmi támogatottságát korlátozza. Holott a süllyedés, a leépülés végzetes folyamatai feltartóztatásának és visszafordításának a legfontosabb előfeltétele éppen a társadalmi bizalom megerősítése volna. A társadalmi együttműködés szétzilálódott szálainak újraszövése, kötelékeinek újrafonása, csatornáinak újjáépítése.

Hogyan lehet itt enélkül sikeres, közös nagy nemzeti vállalkozás?

Természetesen sehogy, válaszoltam már akkor is a költői kérdésre. És ezt gondolom azóta is.

Olvasom most a cikkben a szerző régi tételét, ami szerint a „más politika” az volna, ha egy kormányra kerülő erő képes lenne a rendszer létminőségének megváltoztatását eredményező új egyezség létrehozására a minket függésben tartó „birodalommal”, a globális hatalommal. Olyan egyezségére, ami a mai helyzettel ellentétben nem járna együtt Magyarország „túlfosztásával”.

Ami sajnos, írja, a Fidesz-kormánynak sem sikerül. Mert „kiderülni látszik: a rendszer megváltoztatásának mind a külső, mind a belső feltételei hiányoznak. Ehhez ugyanis egyezkedésre és áldozatokra hajlandó birodalom kellene, és olyan magyar társadalom, amely kikényszeríti ezt. Ám tekintve, hogy ma egyik sincs jelen, a kormány forradalmi, rendszerváltó kísérlete elhalni látszik.”

Hát, ez az, kedves barátom. Hagyjuk most a birodalmi hajlandóság kérdését, de hogy is jöhetne létre ilyen nyomásgyakorlásra képes magyar társadalom?

Ugyan hogy jöhetne létre, ha nem beszélnek vele őszintén a helyzetéről a kormányzásra készülő politikai vezetői? Ha a háta mögött akarják összetákolni a megmentésére hivatott terveiket? Ha a választópolgárokat kiskorúként kezelő demagógiával akarják a bizalmát megnyerni? Kormányra jutva pedig ott folytatják, ahol abba sem hagyták?

Érdemi egyeztetés, viták, részvétel helyett konzultációs kérdőívekkel kábítják, diktátumokkal kormányozzák, szabják újra a törvényes és alkotmányos rendjét. És a megviselt társadalom még ép értékeivel, anyagi, szellemi és lelki erőforrásaival való takarékos gazdálkodás helyett azokat az intézményeket, normákat, bizalmi viszonyokat is önkényesen, oktalanul szétdúlják, megsemmisítik, pártos érdekek szolgálatába szorítják, amelyek eddig úgy-ahogy összetartották ezt a szerencsétlen magyar társadalmat.

Ahelyett pedig, hogy a lepusztulás lejtőjén lefele csúszó ország és nemzet sodródásának feltartóztatása és a folyamat visszafordítása érdekében valóban minden épkézláb erőt igyekeznének bevonni a nemzeti együttgondolkodás és együttmunkálkodás rendszerébe, ehelyett valami különös, perverzióra valló ízléssel képesek a Nemzeti Együttműködés Rendszereként reklámozni a minimum a fél országgal szemben kiépítendő új akarnokság rendszerét.

Mégis mit képzeltetek, Lacikám?

Kérdezheted persze, hogy miért rajtad kérem számon mindezt, hiszen a jobboldali koalíció cselekedeteit Te is csak kívülről figyeled.

Ez kétségtelen, de a régi vitáinkra tekintettel annál indokoltabb a kérdés Hozzád, vajon még mindig úgy gondolod-e, hogy keresztülhazudhatjuk magunkat az igazsághoz.