Zentai Péter: Nem gondolja, hogy nevetségesen kevés kőolajat szabadítottak fel a stratégiai készletekből az olajpiac stabilizálására? Mindössze 60 millió hordóval? Ennyit, ha jól tudom, a világ fél nap alatt megtermel.

Whalid Khadduri: Egy szavával sem tudok egyetérteni. Azt határozták el, hogy egy hónapon át naponta 2 millió hordót visznek piacra. Azt tapasztaljuk, hogy a bejelentést követően öt-hét százalékot estek a világpiaci árak, és olcsóbb lett az üzemanyag világszerte a benzinkutaknál. Ez azt jelzi, hogy egyáltalán nem csekély mennyiségről van itt szó. Mellesleg a napi össztermelés a világban nem százhúsz millió hordó – ahogy ön sejteti – hanem csak nyolcvan.

Z. P.: Elismerem, hogy nem vagyok olajpiaci szakértő. De mi lesz, ha letelik a hatvan nap?

W. K.: Nézze, itt és most világpolitikai és világgazdasági szempontból roppant jelentőségű dolgoknak vagyunk tanúi. A világgazdasági élénkülés ugyebár nagyon törékeny, és csupán néhány nyugati országban érződik. Japán, az Egyesült Államok és egy sor nyersanyagszegény, de gazdaságilag fontos ázsiai ország megint bajban van: a folyamatosan emelkedő nyersanyagárak, mindenekelőtt a kőolajé, kiszámíthatóan le fogja állítani az épp beindult növekedést. Biztosra vehető, hogy a hordónkénti 120-130, esetleg 150 dolláros olajár – mert bizony ebbe az irányba fejlődnek a dolgok – inflációt fog beindítani. E fejleményekkel előbb-utóbb rosszul jár mindenki: fogyasztó importáló és termelő exportáló egyaránt.

Túry Gergely

Z. P.: Az energiaügynökség beavatkozása tehát – gondolom – jelzésértékű volt. Jelezték, hogy ilyesmire máskor is számítani kell, ha beindulnak az árak a hordónkénti 120 dollár irányába, ahogy ez az elmúlt hetekben is történt.

W. K.: Igen, jelzésértékű is. De nem csak az. Itt kőkemény politikáról, részben amerikai, részben világpolitikáról van szó. Bármennyire is csökkenőben az Egyesült Államok jelentősége, azért mégiscsak a világ legfontosabb gazdasága és katonai hatalma marad. A világgazdasági konjunktúrát erősen befolyásolni képes belső fogyasztás az Egyesült Államokban most már nyilvánvalóan veszélybe kerül, ennek beláthatatlan következményei lehetnek.

Z. P.: Például az, hogy nem választják újra jövőre Barack Obamát.

W. K.: Ezzel a megjegyzésével történetesen egyet tudok érteni. A Nemzetközi Energiaügynökség piaci intervencióját valóban az amerikai kormány erőltette. Mondhatjuk bátran: Amerika nyomására történt, ami történt. Naivitás lenne feltételezni, hogy az amerikai belpolitikának, a jelenlegi washingtoni kormány pozícióromlásának, Obama népszerűségcsökkenésének nem volt szerepe ebben. De nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy egy ennél is komolyabb játék húzódik meg a háttérben. A nyugatiak és néhány más ország szándéka az Olajexportáló Országok Szervezete, az OPEC hatalmának hosszabb távú megsemmisítésére, pontosabban annak érdekében, hogy az OPEC ne kerüljön bizonyos országok ellenőrzése alá.

Z. P.: Hadüzenet az OPEC címére?

W. K.: Lehet így is fogalmazni, bár én inkább azt mondanám árnyaltabban, hogy háború indult az OPEC bizonyos hangadói ellen, akik megpróbálják átvenni az ellenőrzést a szervezet felett. Mindenekelőtt Irán, Venezuela és részben Algéria számít puccsistának. Ez utóbbiak az elmúlt hónapokban nem voltak hajlandók belemenni a termelés növelését, az árak csökkentését célzó lépésekbe, amelyeket az amerikaiak fő szövetségese, Szaúd-Arábia javasolt elsősorban. Sőt, a termelés további visszafogását akarták, akarják keresztül vinni, és ennek érdekében próbálnak nyomást gyakorolni más OPEC-tagokra és más termelőkre: Indonéziára, Nigériára, sőt megkörnyékezték az oroszokat is. Irán és Venezuela mindenesetre stratégiai partnerré vált, mindkettő érdeke a nyugati világ gyengítése, illetőleg egyre magasabb olajjövedelmekkel stabilizálni saját rendszerét.

AP

Z. P.: Mármint a diktatúrát. Viszont velük szemben egy másik nagy és fontos olajtermelő diktatúra, Szaúd-Arábia és a hozzá kapcsolódó Kuvait és az Emirátusok messzemenően képviselik az amerikai érdekeket.

W. K.: Iránnak azonnal van szüksége a sok pénzre, és azonnali károkat akar okozni a Nyugatnak. Amerikát ütésképtelenné szeretné tenni, vagy legalábbis olyanná, hogy ne legyen képes Iránnal szemben fellépni. A szaúdiak messzebbre látnak: értik, hogy ők maguk is a stabil olajárakkal járnak jól. Ezen túlmenően azt is világosan látják, hogy Egyiptomban, Tunéziában, Jemenben, Szíriában, tehát a nem olajtermelő arab országokban szintén az infláció a legsúlyosabb probléma, a forradalmi helyzetet csitíthatják az alacsonyabb árak. Valójában az történt, hogy az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia összefogott, és meghatározó módon befolyásolta a Nemzetközi Energiaügynökséget a következő üzenettel: ha Irán és társai belső puccsal átvennék a hatalmat az OPEC-ben, akkor az OPEC megszűnik az árak fő irányítója lenni, helyét minden további nélkül átveheti a Nemzetközi Energiaügynökség.

Z. P.: És az oroszok, a világ ugyancsak nagy olajtermelői? Vajon őket nem sújthatja az amerikaiak sugallta piaci beavatkozás? Egyébként pedig, megfordítva a dolgokat: a világnak nem az használna igazán, ha jó magasan maradna az olajár, és ezzel mindenki rákényszerülne a takarékosságra és az alternatív energiaforrások hasznosítására?

W. K.: Oroszország e tekintetben ugyanúgy gondolkodik, ahogy Szaúd-Arábia. Az orosz devizatartalékokat nem rengetik meg a mesterségesen kordában tartott árak, sőt, Moszkva hosszú távú stratégiai érdekei szintén csak akkor valósulhatnak meg, ha megfelelő szinten marad a Nyugat vásárlóereje. A nyugati konjunktúra összeomlása, az újabb recesszió - objektíve - minden olajtermelőnek kárt okoz. Az alternatív energiaforrások - a szél, a nap, a biomassza - valójában a jövő zenéje, amire széles körben hasznosulnak, a fejlett világ összeroppanhat. Hogy ez ne történjen meg, a jelenleginél is alacsonyabb, mintegy 90 dolláros hordónkénti árra van szükség, és arra, hogy ez az ár stabil is maradjon, ne legyenek radikális kilengések.