Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Hatalmas győzelmet aratott Törökországban a most zajlott választásokon a kormányzó jobboldali nacionalista AKP párt, és személy szerint vezetője, Erdogan miniszterelnök, ám az áhított kétharmadot nem sikerült elérniük. A legnagyobb példányszámú török napilap, a befolyásos Hurriyet angol nyelvű változatának főszerkesztő-helyettese, Taylan Bilgic szerint a szavazók azt üzenték Erdogánnak: kedvelik őt, de azt nem akarják, hogy kontroll nélküli autokratikus hatalomra tegyen szert.
Zentai Péter: Erdogan miniszterelnök úgy kommentálja a friss eseményeket, hogy zöld utat kapott a nevével fémjelzett társadalmi-gazdasági forradalom. De hiszen nem érte el fő célját, nem szerezte meg a mandátumok kétharmadát.
Taylan Bilgic: Azt ugyan tényleg nem érte el, de méltán büszke lehet, ilyen arányú, csaknem ötven százalékos győzelmet eddig senki sem tudott elérni ebben az országban.
Ő maga sem, a legutóbbi két választáson. Népszerűbb tehát, mint valaha. Azt viszont meg kell érteni, hogy ez a győzelem mégiscsak kevés az általa elképzelt forradalmi átalakítások véghezviteléhez.
Z.P.: Milyen forradalmi átalakításokra lenne Erdogan szerint szükség?
T.B.: Először is új alkotmányt akar tető alá hozni. Persze nemcsak ő, nemcsak az ő pártja, hanem lényegében mindenki. A jelenleg érvényben lévő alkotmány kétségtelenül elavult, még a katonai junták fogadtatták el, jó 30 éve. Ámde Erdogan vágya nyilván az volt, hogy az új alkotmány csak és kizárólag az általa elképzelt értékeket hordozza magában: legyen nacionalista, legyen egy kicsit vallási alapú, főként olyan, amivel végképp bebetonozhatná saját és pártja hatalmát. A választók többsége erre azonban nemet mondott. A közvélemény-kutatások szerint még az Erdoganra szavazók fele is azt szorgalmazza, hogy az új alaptörvény az ellenzékkel és a különböző érdekképviseletekkel közösen, konszenzusos alapon jöjjön létre.
Z.P.: Ha megtehetné, a kormányfő diktatórikus hatalmat szeretne magának biztosítani?
T.B.: Ne haragudjon, de erre a kérdésre nem kívánok felelni.
Z.P: Vajon miért?
T.B.: Jól felfogott érdekemben. Ebben az országban ötven újságírót tartanak fogva. Mindannyian kiválóak, többségük oknyomozó riporter és mindannyian – így vagy úgy – konfrontálódtak a miniszterelnökkel. Megelégszik, ha ennyit mondok csak?
Z.P.: De hiszen az előbbi válaszaival is közvetve megerősítette, hogy Törökország demokratikus állam, szabad választásokon győztek azok, akik a legnépszerűbbek.
T.B.: Ha Erdoganék nem lettek volna biztosak a dolgukban, ha nem lett volna előzetesen a napnál is világosabb a várható választási eredmény, nos, akkor – mérget vehet rá – a szavazásnál nem ment volna minden ilyen ellenőrizhetően simán. Még jóval a választások előtt Erdoganék lecserélték a központi választási ellenőrzőbizottság tagjait, helyükre saját embereiket ültették. Lecserélték továbbá a bírói kar vezetőit: az ország főbírái ma már kivétel nélkül a kormányfő kinevezettjei.
Z.P.: Akkor mégis mitől ilyen népszerű a miniszterelnök?
T.B.: Mert bizonyította elégszer zsenialitását: Törökország az ő országlása alatt évről évre erősebbé vált, a gazdasági növekedést illetően, mondhatnám, világcsúcstartók vagyunk, az ország tekintélye keleten és nyugaton egyaránt megkérdőjelezhetetlen.
Z.P.: Ez tény, magam is észleltem. De új magabiztosságuknak vajon nem az lesz-e a következménye, hogy leszakadnak a nyugati szövetségről? Hiszen félelmetes ütemben építik ki kapcsolataikat Iránnal, az arab országokkal, ugyanakkor hűvös üzemmódba váltottak az izraeli viszonyban.
T.B.: Erről nincs szó. Amerika és az Európai Unió – elsősorban persze a minden eddiginél inkább piacbarát, mondhatni neoliberális gazdaságpolitika miatt – egyértelműen támogat bennünket, támogatja Erdogant. Az érem másik oldala, hogy a kormányfő megértette, a Közel-Keleten – Bush elnök otromba politikája nyomán – hatalmi vákuum alakult ki. Ezt a vákuumot akarjuk most betölteni. Izraellel nem szakítottunk teljesen, a palesztinokat elnyomó politikájuk tehet arról, hogy eltávolodtunk egymástól.
Z.P.: De közben a mindenkit elnyomó arab rendszerek kegyeit keresik.
T.B.: Kétségtelen, hogy Erdogan óriási kockázatot vállalt, amikor az elmúlt másfél évben egyre csak mélyítette a kapcsolatait olyanokkal, mint Kadhafi vagy Mubarak, és a szíriai diktátor, Asszad egyik legjobb barátjává vált. Azt hiszem, ezek olyan banánhéjak, amelyeken a miniszterelnök elcsúszhat.
Z.P.: De mit tesznek akkor, amikor Szíriából naponta érkeznek ezerszámra a menekültek? Amikor a szír hadsereg tankokkal lép fel a diktatúra ellenfeleivel szemben?
T.B.: Erdogan lépései e tekintetben kiszámíthatatlanok. Az biztos, hogy néhány hónappal ezelőtt védelmébe vette a líbiai vezért, Kadhafit, aztán egy nap arra ébredtünk, hogy területünkről szállnak fel a Líbiát bombázni készülő NATO-gépek. Mindenesetre a nyugati beavatkozást Szíriában vagy bármely arab országban nem támogatjuk. Általánosan elfogadott, hogy csakis az elnyomott népnek van joga megdönteni diktatórikus rendszerét.
Z.P.: Nem naivitás feltételezni, hogy vaskezű diktátorokat – külső segítség nélkül – meg tudnak buktatni védtelen polgárok?
T.B.: Egyiptomban, Tunéziában sikerült. Tovább megyek: Kelet-Európa népei is NATO-intervenciók nélkül szabadultak meg elnyomóiktól. Tudja, a muszlimok még ha egymással sokszor keményen szembeszállnak is, még ha többségük diktatúrában kénytelen is élni, a lehető legnagyobb szolidaritást tanúsítják egymás iránt, még a diktátorok iránt is, ha életükbe kívülről akarnak beavatkozni. Ezt kellene végre megértenie a Nyugatnak.
