Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Máig kísért a rejtély: miképpen tudták 1944. május 15-től július elejéig, néhány hét leforgása alatt összeszedni, gettókba gyűjteni, bevagonírozni és a haláltáborokba szállítani a vidéken élő, félmilliós lélekszámú magyar zsidóságot? Kit terhel a fő felelősség? A német megszállókat? A Sztójay-kormányt és -adminisztrációt, amiért még a németeknél is lelkesebben küldték a halálba honfitársaikat? Karsai László és Ungváry Krisztián eltérően látják az akkori eseményeket.
Karsai László: Ne fogjunk mindent a magyarokra!
Ungváry Krisztián hosszú interjújában érdekes hipotézist vet fel: a hazánkat 1944. március 19-én megszálló németeknek tulajdonképpen nem is volt fontos, hogy innen a lehető legtöbb zsidót deportálják.
Megelégedtek volna százezer munkaszolgálatos férfival, és meglepte őket, hogy a magyarok milyen lelkesen deportálnak. A holokauszttal foglalkozó történészekre is vonatkoznak szakmánk szabályai: ha egy történelmi hipotézist vázolunk, akkor őszintén meg kell mondanunk, hogy eredeti forrásokkal, levéltári dokumentumokkal, túlélők, szemtanúk, résztvevők tanúvallomásaival stb. nem tudjuk tézisünket alátámasztani. Most kollégám úgy vázol egy történelmi lehetőséget, úgy játszik el azzal a gondolattal, hogy „mi lett volna, ha a magyar kormány nem az öregeket, gyerekeket küldi Auschwitzba”, hanem a munkaszolgálatos zsidó férfiakat, hogy nem közli: eredeti levéltári forrásokkal nem tudja hipotézisét alátámasztani.
Mielőtt saját hipotézisemet előadnám, szeretnék rámutatni kollégám néhány téves megállapítására. Nem igaz, hogy a megszállás után a Parlament tovább ülésezett és a képviselők készségesen felfüggesztették letartóztatott képviselő-társaik mentelmi jogát. Március 22-én a parlament üléseit bizonytalan időre elhalasztották. (363. ülés). Csak jó két hónappal később volt a Képviselőház következő ülése, május 24-én, amikor Sztójay megtartotta miniszterelnöki bemutatkozó beszédét (364.), majd a következő két napon néhány percig, érdektelen témákról tárgyalt a Képviselőház (365. és 366.). Június 2-án Rátz Jenő szélsőjobboldali politikus, aki a kollaboráns Sztójay-kormányban miniszterelnök-helyettes volt, bemutatta megbízólevelét (egy időközi „választáson” jutott mandátumhoz), majd szeptember 21-ig megint elnapolták a Képviselőház üléseit. (367.) A 363-367. üléseken szóba sem kerültek a letartóztatott képviselők, őket majd Kóródy Tibor volt nyilas, akkor éppen kormánypárti képviselő említi meg igen bátor felszólalásában szeptember 21-én, jó három héttel azután, hogy Horthy menesztette a Sztójay-kormányt. (368.)
Tehát nem voltak „normális” parlamenti ülések, nem voltak viták, interpellációk, miniszteri előterjesztések és senkinek eszébe sem jutott azt javasolni, hogy függesszék fel a letartóztatott parlamenti képviselők mentelmi jogát. A Felsőház a német megszállás után először május 25-én ülésezett, itt Sztójay miniszterelnök nagy programadó beszédet tartott, többek között a zsidókérdés gyökeres megoldását is kilátásba helyezte. Az elnöklő báró Perényi Zsigmond bejelentette, hogy „néhány felsőházi tag akadályozva van törvényhozói kötelességének teljesítésében”, (ami finom körülírása volt annak a sajnálatos ténynek, hogy akkor éppen a mauthauseni koncentrációs táborban raboskodtak) de reményét fejezte ki, hogy a „törvényes eljárás mihamarabb biztosíttatni fog.” A következő ülésen, június 2-án csak az időközben elhunyt felsőházi tagokról emlékeztek meg. A Felsőház ezek után szeptember 21-én ülésezett és ekkor sem merült fel a március 19-e után letartóztatott képviselők és felsőházi tagok mentelmi jogának felfüggesztése.
Nem csak parlamenti képviselőket, hanem minisztereket és felsőházi tagokat, németellenes politikusokat is letartóztattak a Gestapo-ügynökök. Nehezen lehet tehát „a kormány a helyén maradt” mondattal jellemezni a helyzetet. A Kállay-kormány tagjai közül a miniszterelnök a török követségen talált menedéket, belügyminiszterét, Keresztes-Fischer Ferencet a mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. A Kállay-kormány tagjai közül csak Csatay Lajos honvédelmi miniszter, Antal István nemzetvédelmi-propaganda miniszter (most a Sztójay-kormányban igazságügyi és vallás- és közoktatásügyi miniszterként), Szász Lajos közellátásügyi miniszter és Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter lett tagja a Sztójay-kormánynak is, amelybe rajtuk kívül hét szélsőjobboldali, nácibarát politikus került.
Eichmann nem „látogatást” tett Magyarországon 1944-ben. A holokauszt történetében először vett részt a helyszínen egy ország zsidótlanításában. Heinrich Himmler, az SS Birodalmi Vezetője rendelte el, hogy „Magyarországra magát a mestert [ti. a deportálások mesterét] küldjék.” Eichmann úgy emlékezett, Himmlertől kapta a parancsot, hogy „fésülje át az országot kelet-nyugati irányba, deportáljon minden zsidót Auschwitzba, de a lehető leggyorsabban.” Ungváry ezt cáfolni próbáló tézise nem új. Götz Aly és Christian Gerlach: Az utolsó fejezet. Reálpolitika, ideológia és a magyar zsidók legyilkolása 1944-1945. c. (Budapest, Noran K., 2005.) munkájukban fejtették ki, hogy szerintük a magyar zsidók tragédiájához „interaktív” folyamat vezetett, a megszállás után kinevezett, Sztójay-kormány kezdeményező, aktív szerepet játszott, nem pusztán engedelmes eszköz volt a nácik kezében.
A szerzőpáros azt állítja, hogy a németek kezdetben megelégedtek volna 50-100.000 zsidó kényszermunkással, és a többi magyar zsidó táborokban való elszigetelésével. Állításukat korabeli dokumentumok és háború utáni népbírósági vallomások sorával is cáfolni lehet. Aly és Gerlach is részletesen szól arról, hogy a náci vezetés 1942-től kezdve egyre növekvő ingerültséggel figyelte Magyarország kül- és belpolitikáját. 1942 őszétől hol keményebb, hol mérsékeltebb hangnemben, folyamatosan követelték, hogy a magyar zsidókat bélyegezzék meg sárga csillaggal, zárják gettókba, majd deportálják az országból.
1942. december 2-án Sztójay Döme berlini magyar követ kénytelen volt átadni kormánya határozott hangú jegyzékét a német Külügyminisztériumban. Az antiszemita magyar követ nem helyeselte, hogy kormánya megtagadta azoknak a német követeléseknek a teljesítését, amelyeket még október 17-én adtak át Budapesten. A jegyzékben Kállay Miklós miniszterelnök leszögezte, hogy nem tartja lehetségesnek sem a sárga csillag bevezetését, sem azt, hogy deportálják a Magyarországon élő zsidókat. Számos egykorú diplomáciai jelentésből és más forrásokból is tudjuk, hogy a budapesti döntéshozók, élükön Horthy Miklós kormányzóval és Kállay Miklós miniszterelnökkel már 1942 nyarán tisztában voltak azzal, mit jelent a zsidókérdés „végső megoldása” a nácik szerint. Általános humanitárius megfontolások mellett tartottak attól is, hogy a magyar zsidók tömeges deportálása komoly gazdasági problémákhoz vezethet. Aly és Gerlach téved, a magyar politikai vezetők a zsidók deportálása esetén nem tartottak komoly ellenállástól és pláne nem valamiféle partizánháborútól. Ezzel szemben Horthy és tanácsadói, ma már tudjuk, hogy tévesen, azt hitték, hogy zsidóvédő politikájukkal érdemeket szerezhetnek Londonban, Washingtonban, sőt talán Moszkvában is.
Aly és Gerlach is jól látja, hogy 1943-ban a náci vezetők, élükön Hitlerrel többször és rendkívül élesen bírálták a Kállay-kormány zsidóvédő politikáját. Hitler 1943 áprilisában Klessheimben ingerült hangon támadt Horthy kormányzóra, Magyarország különbéke-tapogatózásai és a zsidók védelmezése miatt. Edmund Veesenmayer, a német Külügyminisztérium Kelet-Európa szakértője 1943 októberében hosszabb „tanulmányutat” tett Magyarországon. Összefoglaló jelentését és konkrét javaslatait december 10-én tette Joachim Ribbentrop külügyminiszter asztalára. Veesenmayer az általa tévesen 1,1 millióra becsült magyar zsidóságot a Nagynémet Birodalom „elsőszámú ellenségé”-nek nevezte. Szerinte 1,1 millió zsidó „az ország ugyanolyan számú szabotőrjét is jelenti, és legalább ugyanannyi, ha nem kétszer annyi azoknak a magyaroknak a száma, akik a zsidók csatlósaiként a szabotázsra és kémkedésre irányuló nagyszabású tervek megvalósításában segítőtársaik és külső álcázóik.” Kemény szavak különösen, ha meggondoljuk, háború idején hogyan kell bánni a kémekkel és szabotőrökkel. Ha „eliminálnak” Magyarországról 1,1 millió zsidó kémet és szabotőrt, akkor ezzel automatikusan 1-2 millió zsidóbérenc fő támaszától is megszabadítják az országot, érzékelteti Edmund Veesenmayer. Aki leszögezte: „a birodalom ma a létéért küzd, és nem tudom elképzelni, hogy a háború egyre fokozódó súlya mellett tartósan megengedhetné magának azt a fényűzést, hogy érintetlenül hagyjon ilyen szabotázsközpontot.”
A megszállás előkészítése Veesenmayer javaslatai alapján történt, még azt az ötletét is elfogadták, hogy közvetlenül a megszállás előtt csalják ki az országból Horthyt Hitlerhez, „tárgyalni”. Nehezen elképzelhető, hogy éppen a zsidókérdés terén ne fontolták volna meg javaslatait. Ribbentrop is, Sztójay is jól tudta, hogy a magyarországi zsidókérdés német mintára történő rendezésének legfőbb akadálya a Kállay-kormány. Ribbentrop nyomatékosan tudtára adta a magyar követnek, hogy nem fogadja el érveit, mivel – fogalmazta meg immáron sokadszor Sztójay – „itteni mérvadó helyen teljesen elutasító és koncessziókat nem ismerő álláspontot foglalnak el a nemzeti szocializmus ezen leggyűlöltebb ellenségével, azaz a zsidósággal szemben.” 1943 decemberében „teljesen elutasító” és „koncessziókat nem ismerő”, tehát pl. pusztán az országon belüli szeparálással nem megelégedő megoldást szorgalmaznak a náci vezetők. Sztójay ismételten figyelmeztette kormányát: „az olaszországi események”, vagyis a Badoglio-kormány „árulása” óta „adott esetben bárkivel szemben is habozás nélkül [a] legkíméletlenebb elszántsággal lépnének fel.”
Ungváry Krisztiánnal abban egyetértek, hogy az auschwitzi infrastruktúra részben összeomlott, de nem hevertek napokig, sőt hetekig temetetlen holtak ezrével a tábor területén, mint az 1942-ben a treblinkai haláltáborban előfordult. Összeomlott a tábori nyilvántartási rendszer, a munkaképesnek nyilvánítottak jó részét nem tudták regisztrálni, karjukba nem tudtak iktatási számot tetoválni. De elhamvasztották a hullákat, vagy a krematóriumokban, vagy az improvizált égető-gödrökben. Ugyanakkor nem tudom értelmezni Ungváry állítását, mely szerint a magyar kormány a „szociális ballasztot” jelentő öregeket és gyerekeket küldte Auschwitzba. A zsidó gyerekeket és öregeket ellátták családtagjaik, rokonaik, a zsidó segélyszervezetek stb. A magyar államkincstárnak legfeljebb a „hősi halott” zsidó munkaszolgálatosok özvegyeinek fizetett hadisegély jelenthetett apró megterhelést, de nem ezért deportált lelkesen, boldogan Jaross Andor belügyminiszter, Baky László és Endre László belügyi államtitkár, és többnyire fegyelmezetten, néha lelkes brutalitással több tízezer csendőr, rendőr, katona, hivatalnok, vasutas, levente stb.
Aly és Gerlach is hangsúlyozza, hogy a németek már 1942-től valamennyi magyar zsidót (is) le akarták gyilkolni. Ők is döntő jelentőségűnek tartják, hogy Eichmann már hosszú napokkal Magyarország megszállása előtt összehívta a mauthauseni koncentrációs táborba legfőbb zsidótlanítási szakértőit. Abban is igazuk van, hogy a németeknek nem volt előre kidolgozott, részletes tervük a magyar zsidók deportálására. Ilyesmire egyébként nem is volt szükségük. Eichmann-nak, Danneckernek, Wislicenynek, Krumeynek, Novaknak és társaiknak már több éves európai deportálási tapasztalatuk volt. Lengyelországtól Franciaországig és Görögországig lengyelek, zsidók és cigányok tíz és tízezreinek a deportálását szervezték meg 1940 óta.
Nem valószínű, hogy maga a deportálások „mestere” és ennyi válogatott „zsidótlanítási” szakértő néhány tízezer zsidó munkaszolgálatosért utazott volna Budapestre. 50.000 munkaszolgálatos zsidó Németországba szállításának megszervezése egy Wislicenynek, egy Danneckernek néhány napos „munka” lett volna. Az egykorú német forrásokból is kiderül, hogy a németek számára csak ürügy volt az 50-100.000 munkaszolgálatos követelése. A nácik, amikor megtudták, hogy néhány tízezer „Arbeitsjude”-t a magyarok hajlandók átadni, azonnal tiltakozni kezdtek. Ha valamire nem készültek föl a náci illetékesek, akkor 50-100.000 férfi zsidó kényszermunkás fogadására. Majd az egész „Arbeitsjude”-ötletet ejtették, az idevágó legfontosabb diplomáciai jelentéseket a szerzők közlik is. (Aly-Gerlach, i. m. 214.)
Ungváry Krisztián indulatát érteni vélem: az új alkotmány preambuluma dagályos, zavaros és történelemhamisító megállapításai komoly veszélyt jelenthetnek minden szakmáját komolyan vevő történész számára. Abszurd és történelmietlen az az állítás, hogy hazánk 1944. március 19. és 1990. május 2. között elveszítette önrendelkezését, vagy, ahogy Gál András levente közigazgatási államtitkár idén március 19-én fogalmazott: „jogképességét”. De attól tartok, jogos dühében Ungváry Krisztián átzuhant a ló túlsó oldalára. Nem életszerű azt képzelni, hogy a megszálló hatóságokat a megszállt ország hatóságai becsapják, megtévesztik, akaratukat, kívánságukat semmibe veszik, és pl. munkaképes zsidók helyett öregeket, betegeket, nőket, gyerekeket sóznak rájuk. A Sztójay-kormány és mindazok felelőssége, akik 1944 tavaszán részt vettek a magyar zsidók jogfosztásában, kifosztásában és deportálásában, vitathatatlan. Ám a németek kérték, követelték az összes zsidó deportálását, és e követelésüknek a Sztójay-kormány és erőszak-apparátusa készségesen tett eleget.
Ungváry Krisztián: Ne tussoljuk el a magyar nemzeti felelősséget!
Karsai László vitatja azt az állításomat, amely szerint a magyar kormányzat 1944 tavaszán „becsapta” német partnerét, amennyiben munkaképesek helyett munkaképteleneket deportáltatott Auschwitzba. Vitatja továbbá azt az állításomat is, ami arra vonatkozott, hogy a német megszállás után a parlament működött tovább. Karsai szerint a németek kezdettől fogva mindenkit deportálni akartak Magyarországról, ezért önmagában hamis az a beállítás, amely szerint „csak” 100.000 munkaképes zsidóra lett volna szükségük. Arra is hivatkozik, hogy a németek végül az „Arbeitsjude” ötletet el is ejtették. Címválasztása pedig azt sugallja, mintha én „mindent” a magyar kormányzatra fogtam volna.
Kollégámnak természetesen igaza van abban, ha „eredeti levéltári forrásokat” vár el egy hipotézis alátámasztására. Saját véleményének megalapozására ő több ilyenre utal is. Attól tartok azonban, félreértette vitánk tárgyát. Legalábbis részben.
A kérdés ugyanis nem az, hogy „a németek” – értve ez alatt Hitlert vagy Eichmannt – hány zsidó deportálását szerették volna látni. Nyilvánvaló hogy az összesét. A kérdés az, hogy ezt a vágyukat milyen áron kívánták megvalósítani, és hogy milyen mozgásterekkel rendelkezett ennek kapcsán a magyar kormány? Ami az árat illeti, abban talán Karsaival egyetértünk, hogy a német zsidóüldözés dinamikáját annak náci szempontból felfogott haszonelvűsége szabta meg: azaz a deportálások nem a hadi érdekek sérelmére, hanem épp a hadi érdekek támogatására történtek meg. Ha viszont ilyen „haszonelvűség” létezik, – bármennyire is perverz ezt a szót használni, amikor emberek megsemmisítése jelentette „előnyökről” van szó – akkor az még inkább aláhúzza, hogy az ügyben léteztek mozgásterek.
És épp ezekről a mozgásterekről van szó. Az sajnos nem igaz, amit Karsai állít, nevezetesen, hogy a munkaképes zsidókra vonatkozó német követelést soha nem gondolták komolyan és ezért el is ejtették. Az általa is hivatkozott Christian Gerlach és Götz Aly által írt Az utolsó fejezet című kötet idézett dokumentumait úgy látszik, másképp olvassuk, mert azok ennek ellenkezőjét bizonyítják. Munkaképes zsidókat követeltek még 1944 végén is, és ezt komolyan gondolták. (Lásd a Birodalmi Védőállás építését és a német panaszokat, amiért a magyar fél félholt állapotban adta át a kényszermunkásokat). David Cesarani, Eichmann biográfusa is kiemeli, hogy a nácik számára a megsemmisítő szándéknál is fontosabbak voltak a hadiipar prioritásai és a gyilkosság lehetősége csak mint kellemes mellékhatás jelentkezett.
Eichmann maga is úgy gondolta, hogy Magyarországon esélye sincsen deportálási sikerre a magyar hatóságok támogatása nélkül: ebben megerősítették dániai tapasztalatai, amikor is a dán zsidóságot csak német hatóságok próbálták összegyűjteni és emiatt majdnem mindenki meg tudott szökni, A magyarok ellenében tehát nem tett volna semmit. Hozzáteszem, eszközei sem lettek volna ahhoz, hogy saját szervezésben akár csak egy Kassa nagyságú város zsidóit gettósítsa.
Biztos, hogy Hitler az összes zsidót megsemmisítendő ellenségnek tartotta, de Horthyval Klessheimben mégsem arról állapodott meg, hogy minden zsidó deportálásra kerül. Érdekes hogy e vitában az erről szóló dokumentumok nem tartoznak a Karsai által említett források körébe. Egyébként félreért, amikor a németek becsapásáról írtam. Természetesen az első deportáló vonat megérkezésekor már nem lepte meg az auschwitzi rámpán „dolgozó” szelektáló tiszteket, hogy az érkezők 70-80%-a munkaképtelen, hiszen Eichmann erről nyilván előzetesen tájékozatta őket. 1944 márciusában azonban nem ebből indultak ki, amit az is bizonyít – amit Karsai is elismer – hogy a tábor megsemmisítő kapacitásait nem teljesen arra tervezték, ami később történt.
Ha már vita van a forrásokról, akkor érdemes rögzíteni, mi az, amiben a felek először megállapodtak és hogyan lett ebből nagyrészt munkaképtelenek deportálása. Az, hogy Veesenmayer bacilusoknak és eliminálandónak nevezi a zsidókat még nem bizonyíték arra, hogy „kikapcsolásukat” Auschwitzba irányításukkal látná csak megvalósíthatónak. Ilyen alapon fel kell tenni a kérdést, miért nem ragaszkodott ahhoz, hogy Dél-Erdélyből is elvigyék őket? Klessheimben, mint említettem, még 100.000 zsidó kényszermunkásról volt szó. Április 14-én Veesenmayer ugyanezt megerősítette a német Külügyi Hivatalnak.
Öt nappal később a magyar belügyminisztériumban értekezletet tartottak, amelyen megállapították, hogy a gettókban rettenetes állapotok alakultak ki, a zsidókat nem lehet tovább ilyen körülmények között tartani (járványveszély, stb.) ezért Eichmann, akinek nyilván kedvére volt, hogy segítő kezet nyújthat elvtársainak a bajban, azt az ajánlatot tette az összegyűlt magyar uraknak, hogy ő minden zsidót átvesz. Szó sem volt parancsról, vagy kényszerről. A magyar „urak” maguk teremtettek kényszerhelyzeteket, amikor olyan gettókat alakítottak ki, amelyekben az emberi létezés feltételei nem voltak adottak.
Soha nem állítottam, hogy mindenről a „magyarok” (Karsai megfogalmazása) tehetnek. Még csak a magyar kormányra sem fognám rá a teljes holokauszt felelősségét. A megsemmisítés a náci Németországból indult és Hitler teremtette meg másutt is a lehetőséget rá. Azonban mégis vissza kell kérdeznem: kik voltak azok, aki megszabták a magyarországi deportálások módozatait? Kik döntöttek arról, hogy hetvenen is utazhatnak egy vagonban? Kik nem gondoskodtak az alapvető higiéniai körülményekről a gettóban? Kik voltak azok, akik semmit sem tettek annak érdekében, hogy a munkaképteleneknek esélye legyen a túlélésre majd örömmel fogadták el Eichmann „segítő kezét”?
Túlélők beszámolóiból tudjuk, hogy amikor átléptek a magyar határon akkor volt példa rá, hogy vizet és élelmet kaptak – a németektől – míg a bevagonírozástól a határig egyetlen eset sem ismert, amikor magyar hatóságok tettek volna bármit is az ellátásuk érdekében. Ugyancsak túlélőktől tudjuk, hogy a határ után a német őrség legalább annyit megtett, hogy résnyire kinyitotta a vagonok ajtaját, ami legalább levegőhöz juttatta a bezsúfolt szerencsétleneket. Ezzel szemben a magyar közigazgatás leplombálta az összes vagonajtót. Csak az utazás folyamán elpusztult a deportáltak 2-3%-a!
Belátom, abban tévedtem, hogy a parlament felfüggesztette volna bárkinek a mentelmi jogát. A parlamenttel kapcsolatos példám azonban nem ezért volt lényeges, hanem azért, mert azt kívántam illusztrálni vele, hogy Sztójay kormányzása az Országházban helyet foglalók túlnyomó többségének semmilyen törést nem jelentett. Volt kormánypárti képviselőt egyébként egyet sem tartóztattak le. A gyanútlan olvasó azt gondolhatja Karsai azon megállapításáról, hogy a „hét szélsőjobboldali, náci politikus”, aki újonnan bekerült a kormányba, nyilas lett volna. Valójában azonban épp az ő személyük bizonyíték a folytonosságra, ugyanis egyikük sem volt nyilas, viszont mindegyikük valamilyen formában kormánytényező vagy vezető hivatalnok volt 1944 előtt.
Magyarán: az ugyan igaz, hogy a parlament mozgástere a német megszállás után korlátozódott, de az is igaz, hogy ennek gyakorlati jelentősége elhanyagolható, mivel a honatyák túlnyomó többsége az új rendszernek – amely alapvetően a régiből építkezett – nem állt ellen. Pedig állhatott volna, mint ahogyan Karsai utal is Kóródy Tibor eredetileg nyilas képviselő 1944. szeptemberi igen bátor felszólalására, amelyben ő már a zsidórendeletek felszámolását követelte. Karsai maga adta ki az erről szóló parlamenti jegyzőkönyvet, amelyből kiderül, hogy egy hang nem szólalt fel mellette.
A magyar nemzeti felelősség hangsúlyozása nem csökkentheti mások felelősségét. Helytelen volna azonban, ha azt gondolnánk, a német nácik tagadhatatlan felelőssége miatt magyar elvtársaik felelőssége ne volna számunkra lényeges.
