Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Negyven éve hozták haza a kegyetlen diktátort – egy urnában
Miután szívrohamot kapott, majd veseműtétet hajtottak végre rajta, Gorkij 3. számú kórházában, élete 79. évében, 1971. februárban hunyt el népünk nagy vezére, Rákosi Mátyás. Titokban szállították haza hamvait, s titokban temették el, február 16-án. Áldott rossz ember volt, neve örökre bevésődik a magyar történelem szégyentáblájára.
Kacérkodva a halhatatlansággal, bronzba öntette hasonmását, de ez kevésnek bizonyult a politikai túléléshez, az örökkévalósághoz. Ahogy a diktátorokkal lenni szokott, eljárt felette az idő, s megkondult a vészharang. Ám aligha állíthatjuk, hogy nyomtalanul tűnt el a száműzetés süllyesztőjében. Százak, ezrek, tízezrek életét taposta el, nyomorította meg máig hatóan, amíg a csúcson volt a nevével fémjelzett rezsim élén. Mégis — az utókor büntetéseként — csak egy krónikás „mínuszos hír” jutott számára osztályrészül a Népszabadság 1971. február 6-i, szombati számában a Hírek rovatban. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének volt első titkára, „aki gyógykezelés céljából tartózkodott a Szovjetunióban” (sic!) elhunyt.
Nyilvánvalóan nem így képzelte a végállomást Sztálin elvtárs legjobb magyar tanítványa. Mámoros, lepedőnyi, könnyfakasztó nekrológok nélkül. Ráadásul egy orosz szabvány szerint túlméretezett urnában, bőr aktatáskába rejtve repülőn, kézi poggyászként csempészték haza, és Farkasréten titokban temették el egy dupla, összenyitott kolumbáriumban. Ám visszatérésével sem került fátyol politikusként elkövetett bűneire.
A vezér Janus-arca
Vajon azt kapta a sorstól, amit megérdemelt? Feitl István történész szerint: „Ha valami erkölcsi igazságot keresnénk, akkor az lett volna a helyes, ha Rákosi politikai tetteiről itt Magyarországon adhatott volna számot. De ennek elmaradásáról nem ő tehetett. Kádár Jánosnak nem felelt ez meg a Rajk-per miatt. Rákosi ugyanis idehaza szóba hozta volna, akár bíróság, akár pártvizsgálat során azt, ami — a rendszerváltozásig — tabu témának számított. Nevezetesen Kádár felelősségét a Rajk-perben”.
Még az emigrációban sem támadt benne kétely, midőn visszatekintett pályafutása alakulására, amely bő évtizedig elválaszthatatlan volt Magyarország (sanyarú) sorsától. Máig nem sikerült pontosan tisztázni a nevével azonosított korszak áldozatainak számát: kivégzések vagy a rácsok mögött bekövetkezett haláluk, agyonverésük, öngyilkosságba kergetésük, a kitelepítések révén. Még a Kreml hatalmasságai is szemére vetették 1953 derekán: a 9.5 milliónyi Magyarországon másfél millió ember ellen indítottak eljárást három és fél esztendő leforgása alatt.
Nem vitatott diktátorsága, nincsenek mentő körülmények, s aligha akad olyan historikus, aki védőszárnyai alá vehetné – hangsúlyozza a Politikatörténeti Intézet munkatársa, Sipos Levente, Rákosi Kirgíziában fogalmazott emlékiratainak egyik sajtó alá rendezője. Memoárjaiban is másokra mutogatott, s nem tekintette magát felelősnek a politikai áldozatokat követelő baklövésekért. Az „objektív nehézségeket” kárhoztatta a bajok forrásaként, és így – talán akarata ellenére – eljutott az egész sztálini szocialista rendszer bírálatáig.
Sipos Levente szerint Rákosi nem mindig volt diktátor, kétségtelen érdemei vannak a háborús pusztítások helyreállításában, az ország talpra állításában. Bár a Vörös Hadsereg komiszáraként tüzet vezényelt a front túloldalán álló magyar bakákra a Don-kanyarban – nevéhez fűződött az orosz földön fogságba esett magyar katonák hazahozatala 1947-ben, a nyárvégi országgyűlési választások előtti hónapokban. Sztálinnal már előzetesen egyeztette, mikor és miként üssék nyélbe a látványos kegygyakorlást. Bár nem mindenki térhetett egyszerre haza, de hatásos volt a folyamat elindítása. Fogadta is a volt hadifoglyokat személyesen, a debreceni pályaudvaron. Fellépett a szlovákiai magyarok érdekében is, de a szovjetek ebben az esetben megakadályozták, hogy érdemi eredményeket érhessen el – hangsúlyozta Sipos.
Kegyetlen gyilkosságok
„A konspiráció volt élete vezérfonala. Jó képességekkel volt megáldva. Alaposan felkészült egy-egy beszélgetésre, szinte szellemi párbajnak tekintette azokat. Okos ember volt, rendkívüli memóriával megáldva. Ebből a képességéből táplálkozott, amikor a politikai száműzetésben, Kirgíziában, igaz Moszkva unszolására, s legfőképpen azért, hogy lekössék energiáit, nekifogott emlékiratai rögzítéséhez” – mutat rá a történész
Sípos szerint az évek múlásával egyénisége megváltozott a ’45 előtti Rákosihoz képest. Pókerarcú politikussá vált: a Kominternben olyan fegyverzetet szerzett, amely a látszatra, a képmutatásra, s legfőképpen a köntörfalazásra épült. Hiperaktívitásában még Sztálint is felülmúlta. 1947-48 tájékán pusztító indulatok szabadultak el benne, kegyetlen, gonosz, démonikus jelenséggé vált. Ördögi praktikái valamennyi nagy koncepciós perben kimutathatóak, mindegyikbe belenyúlt a színfalak mögül.
Nemcsak a Rajk-ügy forgatókönyvéért illeti meg „szerzői jog”, hanem gondoskodott a többi konspirációs ügy átalakításáról is. Hihetetlen fantáziával és ötletességgel találta ki a hazugságokat, s építette fel a bírósági ügyeket. Ugyanakkor a gyanakvás, a bizalmatlanság, mely börtönélményeiből táplálkozott, teljes mértékben elhatalmasodott rajta. Pszichopata vált belőle, üldözési mánia kerítette hatalmába, és az osztályharc állandó éleződésének tételét használta fel arra, hogy közel és távol mindenkivel leszámoljon. Ambivalens volt viszonya a személyi kultuszhoz is: állította, a közakaratnak engedve csak elfogadta a körülrajongást , aztán végül is belátva saját szerepének fontosságát, beletörődött a szükségszerűen túláradó szeretet, s a talpnyalás „elviselésébe”. Mert mindig kell egy sziklaszilárd vezető, akit akár hálából bálványozni, lehet. Ha ezt követeli a párt érdeke.
Rákosi élvezte a népszerűséget, szinte megmártózott, lubickolt benne, s nem tudott betelni vele. A körülötte kialakult ajnározás egy idő után veszett méreteket öltött, ízléstelenné, gusztustalanná vált. 60. születésnapja alkalmából, 1952 márciusában kötetbe rendezett dicshimnuszokat zengtek a legjelesebb írók és költők, díszkiállítás nyílt tiszteletére a mai Néprajzi Múzeumban.
Azután Sztálin halála után, 1953 derekán raportra rendelték Moszkvába, megdorgálták addigi politikájáért, s megszüntették egyeduralmát: Nagy Imrének kellett átadni a miniszterelnökséget. Látszólag önkritikát gyakorolt, de valójában kitartott felfogása mellett, igazságtalannak vélte meghurcoltatását. Ezután csak arra koncentrált, hogy Nagy Imrét eltávolítsa a hatalomból. De ekkor igazából már bukott ember volt. Végül 1956 júliusában kormánygéppel kényszerült elhagyni Magyarországot.
Kezdetben politikai okból akart visszatérni, s újra az élcsapatba küzdeni magát; aztán meg azért akart visszakuncsorogni, hogy történelmi bizonyítványát magyarázza; végül pedig azért, mert félig vakon, megnyomorodva itt akart meghalni. Sanyarú körülmények között tengődött az Isten háta mögé száműzve, elfeledve. Remélte, fátyol kerülhet bűneire, s ez rehabilitálásával is felérne. Kádár János azonban nem engedett. Púp lett volna a hátán egy szemtanú, aki sakkban tartja Rajk likvidálásában vállalt bűneiért. Ezért csak hamvaiban érkezhetett vissza.
A kerítés falába rejtett emléktábláját többször meggyalázták, leköpték, sőt előfordult, hogy fekáliával kenték be. Ezért egy idő után átköltöztették egy másik kolumbáriumba, immár neve mellőzésével. Hogy a világtól elfeledve aludja örök álmát.
