A lakosság meghatározó része, vagyis a közvélemény szemében - bárkik, bármilyen mutatók vagy kérdőívek segítségével mérik fel - a rendszerváltás nem ment végbe megnyugtatóan, nem sikerült igazán, kudarcot vallott, legalábbis ezek a vélemények kerülnek mindig elsöprő többségbe. Főleg ha összehasonlítjuk Magyarország 1989/90 fordulóján tapasztalt viszonyait a még akkor létező „béketábor” plusz Jugoszlávia országainak helyzetével. Tamás Pál idézett írása jól veszi végig az eltérő okokat, és meggyőzően mutatja ki, miben, miért hozott valamilyen pluszt a változás az egyes országokban.

Ezzel szemben Magyarországon nem okozhatott eufóriát a váltás, mert ahogy az ismertető írás szerzője fogalmaz: látszólag nem a semmit követte a dupla, hanem a valamit a több. Kivéve, ha az éppenséggel nem „több” lett, hanem „kevesebb”, sőt, nem egyszer „nulla”, ezt azért tegyük csak hozzá. Ezért érdemes felállítani egy gyorsmérleget, miért a fanyalgás a gazdaság rendszerváltásával/változásával kapcsolatban. Még a meghatározásban sincs egyetértés!

Rendszerváltók--ülésezik a nemzeti kerekasztal.

Szalay Zoltán

A legsúlyosabb, „maradandó sérülést” kétségtelenül az egy-másfél millió munkanélkülinek a viszonylag gyors megjelenése okozta. Korábban, a létező szocializmus munka-kényszere következtében, erre nem is lett volna mód. Szakértők szinte egybehangzó véleménye szerint ebben a főbűnös a privatizáció (rosszul magyarítva „magánosítás”) volt. Mégpedig azért, mert túl radikálisan és a „valódi tulajdonos” ideálképének hajszolása miatt, a legalkalmasabbnak ítélt menedzser-rétegeknek, illetve a készpénzzel fizető külföldi befektetőknek kedvezve zavarták le az erre létrehozott állami szervek. Azzal a jelszóval, hogy a valódi magántulajdonba adás teremt csak valódi piaci viszonyokat, és mindent annyiért kell eladni, amennyit kínálnak érte, mert annyit is ér.

A legfontosabb cél egy erőltetett ütemű „modernizáció” volt, amelyből kinőhet az a korszerű ipar, amelynek termékei már a legfejlettebb piacokon is értékesíthetők. Ebből annyi valósult meg, hogy a hazai ipar bizonyos műhelyeinek bizonyos termékeit tényleg jól eladják az azokat termeltetők, ám az idő előrehaladtával egyre élesebben rajzolódtak ki a kialakult struktúra hátrányai. A Magyarországon gyártott termékekben igen alacsony az itt hozzáadott érték: gyakorlatilag csupán az összeszerelésért kifizetett, nyomott árú bérmunka tekinthető annak, mivel a legfontosabb alkatrészeket általában az ide betelepült cég valamelyik külföldi leányvállalata szállítja be (túlszámlázva, mert az egyben az adóköteles nyereség csökkentésének leghatékonyabb módszere is). Sokszor persze nincs is szükség erre a trükkre, mert az adókedvezményeket igencsak nagyvonalúan osztogatták a legkülönfélébb színű kormányok.

A következmények ismeretesek: a termelő szektor kettészakadt egy kedvezményezett és egy hátrányba került részre – ez utóbbi jelenti leginkább a hazai kis-és közepes vállalatokat. Az általuk exportált termékek GDP-értéke jóval alacsonyabb, mint a szinte zárványszerűen működő külföldi tulajdonú részé, miközben ők foglalkoztatják a még talpon maradt munkavállalók nagyobb hányadát. De innen kerül ki a csődbe ment/menő gazdaságok túlnyomó része is, ami napról-napra szaporítja a munkából kiesők számát. Az eredmény: húsz év alatt szinte eltűnt a magyar könnyűipar, középgépipar, és drámaian visszafejlődött az élelmiszeripar. Ebben a sokféle tönkremenésben szaporodott fel, majd állt be tartós stagnálásra a jó másfél milliósra becsült munkanélküli sereg. Amelynek egy része fekete- és szürke munkákat vállalva él egyik napról a másikra, ám a megbízható munkakultúrából ők már végleg kiesettnek tekinthetők.

A rendszerváltás azért sem hozott iparfejlesztést, mert a privatizálás stratégiája oda vezetett, hogy azok a belföldiek, akik olcsón jutottak magyar vállalatokhoz, általában túladtak az (ebül szerzett?) vagyonon, hiszen így sokkal könnyebben tudtak jelentős pénzösszegekhez jutni, mint folyamatos piaci munkával. Vevőként igen gyakran az a külföldi vállalat jelentkezett, amelyiknek érdeke volt a magyar versenytárs kiiktatása, tehát a főtevékenység teljes vagy részleges megszüntetése. Ezt főleg az tette lehetővé, hogy az ingatlanvagyon is az ölébe hullott a vállalati tulajdont megszerzőknek. A privatizálás ugyanis nem úgy ment végbe, hogy a vállalatoktól elvették és vegyes tulajdonú portfóliókba tették be az ingatlanvagyont, amelyet azután bérelnie kellett volna annak, aki a gazdasági tevékenységet folytatja, hanem a tulajdonosok szabadon rendelkeztek a teljes állóalappal.

További jelentős piaci veszteségeket okozott az a félhivatalos vélekedés, amely magabiztosan hangsúlyozta, hagyjuk már a volt KGST-kapcsolatokat, mert most majd megnyílnak felénk a nyugati piacok, gyorsan bevesznek bennünket az EGK-ba (az EU elődjébe), és lehagyunk minden szomszédot. Igen, a KGST (túl korai, netán meggondolatlan?) felszámolásának köszönhetően a nyugati piacok tényleg gyorsan megnyíltak, de elsősorban az onnan ide szállítóknak, a túlélő magyar vállalkozásoknak meg inkább csak a bérmunka maradt, ami mindig is kutya vacsorája. És sok nyugati vállalat ellenséges kivásárlással (hostile buy-out – ennek valódi értelmével és veszélyeivel mintha senki nem lett volna tisztában) úgy jött be a magyar piacra, hogy tönkretette az ittlévő magyar konkurensét, így nyugodtan átvehette annak belső és külső piacait.

Vagyis az éppen megnyíló orosz és más FÁK-országokbeli piacokra akkor áramlottak be a nyugati áruk, amikor onnan a volt szocialista országok visszahúzódtak. Amit Magyarország esetében elsősorban az a teljesen elhibázott szemlélet okozott, amely erőltette a kölcsönös fizetések konvertibilis devizára átállítását. Emiatt magyar részről majdnem két milliárd dollárt azonnal bele kellett táplálni a rendszerbe, mert az orosz fél számára folyamatosan kellett fizetni a kapott kőolajért és energiáért, míg a magyar termékeket általában halasztott fizetéssel egyenlítette ki az orosz vásárló. Ottani piaci jelenlétünket az is hátrányosan érintette, hogy a korábbi transzferábilis rubel (ami csak egy mesterséges elszámolási egység volt) helyett bevezetett dollár-fizetéseknél az orosz vállalatok árbevételének 40 százalékát azonnal lefölözte a Goszbank. Egy módon lehetett volna stabilizálni az orosz-magyar árucsereforgalmat: ha a magyar fél felajánlja fizetőeszköznek az akkori kelet-európai feketepiacokon már jól helytállt forintot (nemhivatalos források szerint ezt a megoldást az orosz központi bank is elfogadta volna).

További jelentős gazdasági visszaesés következett be a viszonylag jó állapotú magyar mezőgazdaság szétzilálódása miatt, amit ott is a tulajdonformák túl gyors felszabadítása, benne a kárpótlás által előidézett zűrzavaros tulajdon-átrendeződés okozott. A téeszek nagyobb részének szétverésével egyidejűleg nem alakultak ki a biztos magántermelői kapacitások (meg azok megbízható értékesítési csatornái), így gyorsan megroggyant a mezőgazdaság árutermelési/értékesítési infrastruktúrája. Ami azután magával húzta az élelmiszeripart is (ezek sommás megállapítások, az életben mindez sokkal kevésbé átláthatóan, ködsítések közepette zajlott le). Áruhiány azonban – „hála” a meggondolatlanul gyors piac-felszabadításnak – egy pillanatra sem következett be, mert a külföldi szállítók azonnal pótolták a kieső magyar termékeket. A minőség általában nem éri el a korábbi magyar termékekét, viszont a beszerzési árak jóval alacsonyabbak – természetesen csak a kereskedelem számára. Emellett gyorsan kiépült a külföldi tulajdonú élelmiszer (meg persze mindenféle más áru) országos értékesítési hálózata, így a kiskereskedelem zöme mára már zömmel külföldi érdekeltségű láncokon keresztül realizálódik.

Ismeretes, hogy a pénzügyi szektorban 80 százalékos a külföldi tulajdonosok részaránya a magyar tulajdonú bankokkal-biztosítókkal összehasonlítva, és emiatt nőtt meg az a kollektív banki erőfölény, aminek hatására megbízható becslések szerint egy magyar vállalkozás legalább 40 százalékkal magasabb költségszinten juthat hitelekhez, mint egy hasonló nagyságú cseh cég. Itt kell megemlíteni a magánszemélyek devizahitelezésének nemzetgazdaságilag eleve kockázatos engedélyezését, amelynek következtében mára már tízezrek kerültek olyan helyzetbe, hogy mivel nem képesek fizetni az esedékes törlesztést, egyik napról a másikra fedél nélkül maradhatnak.

Meg lehetne említeni a Bokros-csomagot is, amely mintegy 30 százalékkal értékelt le minden forint-megtakarítást, és végeredményben ezzel tette vonzóbb befektetési célponttá az országot (a külföldiek többet kaptak a devizájukért!), meg a jugoszláviai pogárháborút, amely igencsak visszavetette az odairányuló magyar exportot. És bizony előnytelen volt azoknak az észak-afrikai és közel-keleti – általában kemény pénzzel fizető – exportpiacoknak a szinte egyik napról a másikra történt elhagyása is, mivel a felelősök figyelmét a piacok megtartásánál jobban lekötötte a hazai privatizáció.

Igen, tudjuk, nagy dolog volt ’89 után megtapasztalni a jogállami kereteket, a szólás-, sajtó és gyülekezési szabadságot, a korlátlan tulajdonszerzést, utazást, pénzköltési-elhelyezési lehetőségeket (egyeseknek az offshore pénzeldugást). A rendszerváltást azért kívánta, mondhatni egységesen, az egész magyar nép, mert az a remény élt mindenkiben, hogy előbb-utóbb olyan viszonyok alakulnak ki, úgy fogunk élni, mint ahogy élnek az osztrákok. Hogy mindezek az álmok miért nem váltak valóra, abban nagyon sok embernek nagyon nagy a felelőssége, ám erre vonatkozólag a kiegyensúlyozott, higgadt elemzések még épp, hogy elkezdődtek. E pillanatban azonban inkább a kárenyhítéssel kéne foglalkozni. No meg azzal, miként tudunk nem is egyről kettőre jutni, hiszen először még a mínuszokból kellene valahogy kijönni.