Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!„Hellerék”, a korpa meg a disznóól
Ki kapjon, és ki kapja a legtöbbet? – a jelenlegi elosztó-kirovó rendszerben hosszú évek óta visszatérő kérdése ez a politikai gazdasági, kulturális döntéshozóknak, grémiumoknak. Az is köztudott, hogy ilyenkor gyakran pártérdekek, ismeretségi körök, egyéni szimpátiák alapján hozzák meg a döntéseket. Általában a „mi kutyánk kölykei” jutnak zsírosabb falatokhoz a közkondérokból (mások szerint a vályúból).
A Sukoró helyébe előléptetett „filozófus-ügy” a látszattal ellentétben nem most januárban pattant ki. Ez a „Hellerékhez” kapcsolt botrány már a második „ütközet”, mert az egymással régóta kulturkampfot vívó felek szakmai-intézményi vitája előbb átkerült a tudománypolitika területére, majd tavaly ősztől elérte a nagypolitikát is, s januárban a kormánybiztos után – ha áttételesen is – de megszólalt az ügyben a miniszterelnök is.
Az előzmények
Az MTA Filozófiai Kutatóintézetében régóta kemény viták folynak szakmai, gazdálkodási, munkafegyelmi, személyi kérdésekben. Pálinkás József, az Orbán-kormány oktatási minisztere, az Akadémia 2008-ban megválasztott elnöke 2009. december 18-án Boros János személyében új igazgatót nevezett ki az intézet élére.
A pécsi egyetem tanszékvezetőjét ugyan sem az intézet munkatársi köre, sem pedig az MTA által kiküldött eseti szakmai bizottság nem támogatta a másik jelölttel, Gábor Györggyel, az intézet igazgatóhelyettesével szemben, az Akadémiai Kutatóintézetek Tanácsa (amely természettudósokból állt) ennek ellenére Boros Jánost helyezte pozícióba. Ez ellen utóbb a filozófia bizottság és annak elnöke tiltakozott, a sajtóban "politikai döntésről" cikkeztek, mondván, Pálinkás József többször egyértelművé tette akadémiai körökben, hogy a jövőben kiket szeretne látni a kutató intézetek igazgatói posztjain.
Vajda Mihályt Boros 2010. január 1-én váltotta az intézet élén, s azonnal megkezdte a rendcsinálást (az intézet átvilágítását, a kutatások ellenőrzését, a problémás személyi ügyek feltárását), illetve a tisztogatást (Gábor Györgyöt felmentette, az intézet igazgatótanácsát leváltotta), miközben az intézetben zajló eseményeket titkossá minősítette. Az intézkedések nemcsak az intézményben, de a sajtóban is nagy vihart kavartak. A Népszabadságban például pro és kontra megszólalt Nyíri Kristóf, Heller Ágnes, Borbély Gábor, Bitó László, s írásaik nyomán a közvélemény számára is nyilvánvaló vált az intézeti igazgatóváltás, illetve a kibontakozó „filozófus-ügy” szakmai-tudománypolitikai-személyi háttere. (Az intézeten belül kialakult feszült állapotokra utalt az is, hogy eközben Gábor György perbe-haragba bonyolódott Demeter Tamással az intézet új igazgatóhelyettesével, aki 2009 karácsonyán állítólag antiszemita kijelentéseket tett Gáborral és annak családjával kapcsolatban.)
Boros áprilistól az egyes munkatársak minősítését is megkezdte, s ennek során a 23 közül 14-et talált alkalmatlannak (Emlékezzünk, hasonló történt Körössényi András kinevezése után a Politikatörténeti Intézetben is). A tavasszal lezárult belső ellenőrzés és átvilágítás után pedig a pályázatokkal kapcsolatosan is visszaélésekre utaló gyanús körülményekre derített fényt. Boros tevékenysége, főleg a munkatársak minősítése, nagy felzúdulást váltott ki, s az akadémia filozófiai bizottsági tagjainak többsége is felháborodott az eljárás kapcsán. Boros azonban nem hátrált, hanem folytatta a feladatát, s a személyi ügyek mellett gazdasági indokokat is keresett koncepciója igazolásához.
A kibontakozó kulturkampf
Harcához talált is muníciót. A célpont az intézet 2005-2008 közötti igazgatója, Borbély Gábor lett, akinek regnálása idején, 2005 májusában nyújtották be a Vallásfilozófia és a vallások társadalmi jelenléte címet viselő pályázatot, amely a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatalnál meghirdetett Jedlik Ányos-program keretében a társadalom-egészségügyi kutatások témakörben 70,5 millió forintot nyert el. A pályázattal kapcsolatban július elején egy magánszemély jelentős értékben elkövetett hűtlen kezelés és jogosulatlan gazdasági előnyszerzés bűncselekmények gyanúja miatt tett feljelentést, amelyről a Magyar Nemzet számolt be, ám az ügy akkor nem keltett feltűnést. S mintha a filozófus-ügy” is kikerült volna a nyilvánosságból annak ellenére, hogy az intézetben Boros János tovább folytatta a minősítő eljárásokat, amelyek ellen az intézeti dolgozók egy része augusztus elején munkaügyi bírósághoz fordult. Boros azonban tántoríthatatlannak bizonyult, s a minősítésekre hivatkozva október végén négy kutatónak (Ferencz Sándor, Horváth Pál, Laki János, Mesterházi Miklós) felmondott, Tamás Gáspár Miklósnak pedig kilátásba helyezte a nyugdíjazását.
A fejlemények láttán Radnóti Sándor petíciót írt, amelyben arra kérte az MTA vezetését, hogy ne nézze tovább tétlenül az intézetben folyó „mindenféle szakmai megalapozottságot nélkülöző” törvényellenes ámokfutást. A petíciót több mint ezren írták alá, köztük a szellemi-tudományos élet reprezentánsai. Decemberben a Magyar Filozófiai Társaság vezetősége is nyilatkozatot adott ki (aláírók Bacsó Béla, Laczkó Sándor) „Filozófiai Kutatóintézet történései” miatt, ám az események ekkor már nem szakmai belügyként kerültek a nyilvánosság elé.
A kormány bejelentései, intézkedései, az új törvények elfogadása után ősztől a „filozófus-ügy” begyűrűzött a nagypolitikába is, mert a közéletben is szerepet vállaló, nemzetközi tekintélynek örvendő írók, filozófusok, esztéták közül többen, (Heller, Radnóti, Konrád) felemelték szavukat előbb az Alkotmánybíróság, majd a sajtószabadság ügyében, éles kritikával illetve a hatalomra került politikai elitet. Kormányzati oldalról – nem ok nélkül – azt is valószínűsítették, hogy a nagy számban megszólaló külföldi médiumok informátorai között is ott vannak ennek a balliberális értelmiségi körnek a tagjai, akik „rossz hírét keltik az országnak”.
Leszámolás – elszámoltatás
A leszámolásra január elején került sor: Előkerült a tavaly nyári feljelentés, s ennek alapján Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos is feljelentést tett, majd a hír megjelenése után az addigi belső szakmai, intézeti vitákat kivitték a nyílt társadalmi terepre. Mivel ma a közvélemény figyelmét leginkább anyagi ügyekkel lehet felhívni (pláne, ha balliberálisok a gyanúsítottak), a jobboldali sajtóban gazdasági bűncselekmények sugalmazásával melegítették fel a „filozófus-ügyet” azzal a felütéssel, hogy „félmilliárdot kutattak el Hellerék”.
A publicisztikus hatáskeltéssel, politikai felhangokkal elindított médiahabzás mögött egyelőre annyi konkrétumot tudtak felsorakoztatni, hogy az ügyben érintett „filozófusi kör” a Gyurcsány-kormány idején, 2004-2005-ben, Magyar Bálint akkori oktatási miniszter által létrehozott és felügyelt Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) pályázatain közel 450 millió forintot nyert el különböző pályázati projektekkel, amelyeknek – egymástól függetlenül – a témavezetői voltak. Ezek a következők:
- Határmezsgyék: filozófia és tudomány az ókorban (témavezető: Steiger Kornél), 88,9 millió forint,
- Az európai szellem és a totalitarizmus (témavezető: Vajda Mihály), 90 millió forint,
- Az esztétikai reprezentáció történeti és elméleti aspektusai (témavezető: Radnóti Sándor), 90 millió
- Vallásfilozófia és a vallások társadalmi jelenléte (MTA Filozófiai Kutatóintézete, Borbély Gábor, Gábor György és Geréby György), 70,5 millió forint,
- Alaptalan alap: a tradíció folytonosságának és az életmű egységének kérdése Nietzsche, Lukács és Heidegger munkásságában (GOND-CURA Alapítvány, Heller Ágnes, 53,9 millió forint,
- Szubjektivitás filozófiája és a társadalmi modernizáció – a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara, filozófia tanszék, Weiss János, 54,1 millió forint.
A neves filozófusok és a nevükhöz kapcsolódó (10-20-30 fős) kutatói csoportok („Hellerék”) – e vádak szerint – úgy jutottak több éven keresztül jogtalanul jelentős kutatási pénzekhez, hogy a pályázatra beadott témáik semmiféle viszonyban nem voltak a pályázati kiírással. Az érintettek tiltakoztak a rágalmazások ellen. Az ügyben érintetteket előbb a mainstream jobboldali médiumok cincálták szét, majd a besározott „ingyenélőkre” rászabadultak a médiakutyák, névtelen blogokon, kommentekben szórták átkaikat.
Keller, Papcsák, Budai….
A filozófusok, a szellem emberei beszorultak egy rossz szerepkörbe, miután évekkel ezelőtt kihasználták azokat a lehetőségeket, amiket az akkori politikai elit kínált fel nekik (Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani). Mert a pályázati rendszer - akárcsak a pártfinanszírozás vagy az ügynökkérdés – jelenlegi formájában hatalmas teherként, sötét árnyat vetve nehezül a közéletre, s az érintett szereplők bármikor – kiéleződött politikai helyzetekben, kormányváltás után stb. – számíthatnak arra, hogy fenyegetésként, büntetésként megvádolják, megzsarolják, befeketítik, egzisztenciálisan ellehetetlenítik őket. Előkerülhet egy dosszié, egy régi szerződés, egy tárgyalási jegyzőkönyv…
A húsz éves tapasztalat igazolja, a mindenkori hatalom él is ezekkel a lehetőségekkel, hogy ily módon megrendszabályozza, sakkban tartsa, hallgatásra ítélje, visszavonulásra késztesse a másik oldalt. Keller, Papcsák, Budai neve sokak előtt ismert, a mindenkori kormányzat az elsők között nevez ki elszámoltatási biztosokat, akiknek az a feladata, hogy vadászkopó módjára derítsék fel az előző kormány gyanús ügyeit. S ügyek voltak, vannak, lesznek! Minden kormányzati ciklusban százával kerülnek elő azokat a dokumentumok, amelyekben miniszterelnökök, miniszterek, pártvezetők, holdudvarok gyanús ügyei szerepelnek, amelyeket aztán – Damoklész kardjaként – hetekig-hónapokig (nagyvadaknál évekig) szerepeltetnek a médiában, hogy aztán – néhány kivételtől eltekintve – ezek a botrányok eltűnjenek a címoldalakról, majd a hírek közül is.
Bevett módszer, hogy feltálalják, de nem eszik forrón a kását. S alighanem ilyen forró kása most a „Hellerék” ügye is, amely – a személyi vonatkozásokon túl – a pályázati rendszer hazug és álságos voltából ered, amelyet bárhol, kormányzati vagy önkormányzati szinten (honvédségi beszerzések, esztergomi mutyik, BKV, MVM, sárazsadányi szőlők stb) megkaparnak, azonnal bűzleni kezd. A pénzeket mint tudvalevő, pályázatok jelentős részében nem átlátható módon, konszenzus elven, valódi érdemek és fontossági sorrendek alapján osztják el, hanem többnyire politikai szempontok, érdekszövetségek, személyi összefonódások stb. alapján. Ahogy a kinevezések, kitüntetések, díjazások ügyében, úgy a pályázatok esetében is felülről, politikavezérelten – kormányzati, intézményi szinten – bele-belenyúlnak a végeredménybe. Ez a bratyizós-mutyizós, kiosztó-kirovó rendszer az elmúlt húsz év egyik legnagyobb átka, s ügyek százait, ezreit dobta felszínre a jobb- és baloldalon, amelyeket aztán egyfajta titkos megegyezés alapján sikerült többnyire elmismásolni, szőnyeg alá seperni, ám ezek csontvázként továbbra is ott vannak a szekrényben, ahonnan bármikor elővehetők.
A rendszerváltás utáni korszaknak az a legnagyobb bűne, hogy nemcsak végletekig megosztotta, gazdaságilag lezüllesztette, hanem morálisan is tönkretette az országot (csalni, lopni, hazudni nálunk nem bűn, csak ha a másik oldal teszi) és az itt élők jelentős részét, köztük az értelmiséget is. A „filozófus-ügy” – minden fejleményével – ennek az állapotnak a látlelete. S gyaníthatóan nem az utolsó.
Orbán Viktor a múlt héten „az átláthatatlan, körülményes, hatalmi pozíciókat erősítő, korrupt, embereket megalázó” pályázati rendszer kapcsán beszélt arról, hogy kitakarítják ezt a disznóólat. Vajon a miniszterelnök mikor és hol kezdi a ganéjozást?
