Több százezer arab lakos hagyta el 1947 és 1949 között az akkori Palesztina, a mai Izrael területét (a palesztinok minimum hétszázezerről beszélnek, s Naqbának, pusztulásnak hívják, ami történt), ám az idő előrehaladtával a menekültek száma, családtagjaik születésével, újabb generációk megjelenésével több millióra szaporodott.

AP

Ahhoz, hogy megértsük, hogyan keletkezett ez a probléma, vissza kell nyúlnunk mintegy száz évvel korábbi időkre. Az arab-zsidó konfliktus története egyidős a cionista mozgalom történetével, Israel Zangwill író – aki meggyőződéses cionista volt s az úgynevezett Uganda-terv támogatása és pártolása miatt ki is lépett a Cionista Világszervezetből 1905-ben – nem mondott igazat akkor, amikor azt állította, hogy egy „földnélküli nép” (értsd: zsidók) tér vissza egy „nép nélküli földre”, Palesztinába. A 20. század eleji cionista vezetők – a zsidó nemzeti otthon megteremtése érdekében –  arra törekedtek, hogy minél több földet szerezzenek meg Palesztinában, s ezeket gyakran Damaszkuszban vagy Bejrutban élő arab földbirtokosoktól vásárolták meg.

Az ellenállás nem sokáig váratott magára: 1891-ben már arab előkelők tiltakoztak az ellen, hogy zsidók földet szerezhessenek Palesztinában, és követelték, hogy vessenek véget a zsidó bevándorlásnak. A cionista földvásárlásokat intéző Zsidó Nemzeti Alap (KKL) viszont folytatta területszerző politikáját. 1914-ben hozzávetőlegesen félmillió arab és kilencvenezer zsidó élt az országban. Az első világháború után az új testület, a Népszövetség (az ENSZ elődje) Nagy-Britanniára bízta Palesztina igazgatását s az új gazda szabályozni kívánta a földeladásokat. Az 1920-ban meghozott un. Land Transfer Ordinance rendelkezései szerint csak akkor lehet a földeket eladni Palesztinában, ha a vevő palesztinai lakos és az arab parasztok (a fellahok) nem adhatják el a földet, amíg nem kapták meg a teljes vételárat.

1939-ben már 450 ezer zsidó élt Palesztinában, de az arabok létszáma még mindig ennek kétszerese volt. Bár a cionisták pénzért vették a földet, arab szemszögből a bevándorlók nem jó szándékú civilizatőrök, hanem az „arab földet” kisajátító, azt eltulajdonító „telepesek” voltak s innen nézve világos volt az, hogy a terület arab népességének nemzetté szerveződését mennyire elősegítette a cionista mozgalom. Az arab többség nagyon nyomasztotta a cionista vezérkart, és a mozgalmon belül több transzfer-elképzelés is felmerült: eszerint az arab lakosságot át kell telepíteni egy másik országba, a helyükre pedig zsidókat kell költöztetni.

A második világháború után többszázezer Holokauszt-túlélő zsidó akart bevándorolni Palesztinába. Számukra az ENSZ menekülttáborokat hozott létre, melyeket a cionista szervezetek láttak el élelemmel. A Jewish Agency, mely a zsidó nép politikai képviselőjének tartotta magát, rögtön megkezdte a harcot a zsidó állam létrehozásáért. 1945. május 27-én petícióban fordult a brit kormányhoz, hogy nyilvánítsa Palesztinát zsidó állammá és százezer embert azonnal engedjen be az országba. Winston Churchill elhárította a kérést, érezvén, hogy az idő nem neki dolgozik, mivel a brit koalíciós kormány szétesőben volt. Az új munkáspárti kabinet, mely július végén lépett hivatalába szintén hamar kiábrándította a cionista vezérkart, hiszen sem szabad bevándorlásról, sem a gyarmati terület átadásáról sem akartak hallani.

A palesztinai helyzet vizsgálatára alakult angol-amerikai vizsgálóbizottság 1946-ban végiglátogatta Csehszlovákiát, Lengyelországot, Németországot és Ausztriát, ahol találkozhattak a túlélő zsidóság képviselőivel, akik a szabad bevándorlás mellett szálltak síkra. A vizsgálóbizottság ezután Kairóba utazott, ahol az arab vezetők egyöntetűen elutasító véleményét hallgathatta meg. A bizottság tízpontos javaslata, mely 1946. május elsején jelent meg, a mandátumpolitika folytatására szólított fel, de az engedélyezhető certifikátok (Palesztinába szóló s a brit hatóságok által kiállított bevándorlási engedélyek) számát százezerre óhajtotta felemelni. A jelentést mindkét fél ingerülten fogadta: a zsidók kevesellték, míg az arabok sokallták a számot, s általános sztrájkra szólítottak fel.

AP

Az ENSZ közgyűlése 1947. november 29-i, 181. számú határozatában végül Palesztina felosztása mellett döntött. A határozat végrehajtását 1948. május 14-re tűzték ki. Ekkortájt az arabok létszáma kilencszáznyolcvanezer volt, miközben a zsidóké hatszázötvenezerre nőtt.

Közben az Arab Liga sem pihent: 1947 márciusa és decembere között legalább öt találkozót tartottak, s ezeken minden kompromisszumos javaslattól elzárkóztak. November 30-án pedig arab támadások indultak a palesztinai zsidóság, a jisuv falvai és városai ellen. Az arab világ több zsidó közössége (Damaszkusz, Bagdad, Bejrut stb.) pogromokat volt kénytelen elszenvedni: csak a jemeni Ádenben 76 zsidót öltek meg. Ezzel kezdetét vette az arab országok zsidó lakosságának kivándorlása, amely később, az észak-afrikai (főleg marokkói) zsidóság kivándorlásával az ötvenes-hatvanas években érte el csúcspontját. 1950. július 5-én törvénybe iktatták az izraeli Visszatérési Törvényt (Huk-hasvut), mely a világ bármely részén élő zsidónak – viszonylag liberális feltételek mentén – felajánlotta az izraeli állampolgárságot.

Palesztina közben hadszíntérré változott. A hadüzenet nélküli háború akkor kezdődött, amikor egy Naharijából Jeruzsálembe tartó buszra rálőttek arabok: öt zsidó meghalt. Az Egyiptomban élő, korábban a balkáni SS-hadtest megteremtésében segédkező jeruzsálemi mufti is uszított a zsidók ellen. 1947. december 1-én az arab Legfelső Bizottság háromnapos sztrájkfelhívása nyomán arab fiatalok felgyújtották a jeruzsálemi városközpontban lévő zsidó üzleteket, Tel-Aviv déli részében pedig a jaffói arabok támadták meg a Hatikva-negyedet. Bár a jisuv ekkor még nem vetette be maximális erejét, Ben-Gurion (az egyik legfontosabb cionista vezető) az „agresszív védekezés” technikáját javasolta: „Minden egyes támadásra döntő csapással kell tudnunk válaszolni, le kell rombolnunk a falut vagy ki kell űznünk a lakosságot, és el kell foglalni a helyét” – jelentette ki.

1947. december 11-én az angol alsóházban Creech-Jones kihirdette a mandátum végét, de ezzel csak a zsidó állam kikiáltása, és nem a béke előtt nyílt meg az út. 1948 januárjától kezdve Palesztinában az arabok és zsidók közti erőszakos cselekmények pedig még sűrűbben követték egymást.

A Szochnut (Jewish Agency) földterületi osztályának igazgatója, Joszef Weitz azt kérte Ben-Guriontól, hogy űzzenek ki minden arabot a zsidó állam területéről, azonban Ben Gurion ezt elutasította. Weitz ekkor a helyi Hagana-szervezeteket kezdte arra bátorítani, hogy a zsidó földeket bérlő arab gazdákat lakoltassák ki, s házaikat rombolják le.

Miivel a támadások tovább folytak Jeruzsálem zsidó negyedei ellen, a Hagana, a zsidó hadsereg megszüntette az un. „egyéni elbírálás” politikáját. Mikor a Jeruzsálem nyugati részén élő arabok elhagyták otthonaikat, 1948. február 5-én Ben-Gurion engedélyezte zsidó lakosok beköltözését. Erről tájékoztatta a Munkapárt vezetőit is: ami megtörtént Jeruzsálemben „az megtörténhet az ország nagy részén is – ha kitartunk, hat, nyolc, esetleg tíz hónap alatt jelentős változások állhatnak be az ország lakosságának összetételében”. Február 15-én a zsidók elfoglalták Caesareát. Mivel az arabok házai a zsidóktól bérelt földeken épültek, távozásra szólították fel az arabokat: akik nem akartak menni, azokat kiűzték, és házaikat felrobbantották.

Részben a zsidó védelmi erőtől való indokolt félelem, részben pedig a környező arab országok propagandája miatt megkezdődött a palesztinai arab lakosság Palesztinából való kivándorlása. 1948 áprilisában-májusában a haifai arabok menekültek el – erre egyébként a damaszkuszi székhelyű Arab Legfelsőbb Bizottság is bíztatta őket. Az 1948. június 11-én kötött első tűzszünet után Izrael ellenőrizte Kelet- és Nyugat-Galileát, valamint – nagy nehézségek árán – a Tel-Aviv és Jeruzsálem közötti korridort. Az észak-déli vasútvonal mentén fekvő Lidda lakosait kiűzték: ötvenezer ember menekült Transzjordánia irányába.

1948. október 21-én Izrael katonai közigazgatást vezetett be az izraeli arabok számára: biztonsági zónákat jelöltek ki, és megtiltotta az állandó lakosoknak, hogy engedély nélkül távozzanak. A nem ott lakók csak engedéllyel léphettek be. A szabályok alapján a katonai kormányzat a biztonsági zónákból kitelepíthette a lakosságot: ezt történt 1949 nyarán három arab faluban.

1949-ben, egy Lausanne-ban megrendezett konferencián az USA arra akarta rávenni Izraelt, hogy a félmilliónyi palesztin menekültből legalább két-háromszázezret fogadjon vissza, de a zsidó állam ezt elutasította. December 8-án, az ENSZ közgyűlése létrehozta az Izraelből elmenekült arabokkal foglalkozó szervezetét, az UNRWA-t. Izrael csak azokért a menekültekért vállalt felelősséget, akik az ország határain belül maradtak: ok voltak a „belső menekültek”. Sokan közülük azért nem tudtak visszatérni lakóhelyükre, mert házaikat a harcok során lerombolták. A zsidó állammal szomszédos országokban táborokat hoztak létre a menekültek számára, ahol az UNRWA biztosította az ellátást. Eközben Izraelben 1950-51-ben több olyan törvényt hoztak, amelyek alapján a menekültek földjeinek nagyobb részét állami tulajdonba vették.

A palesztin menekülteket az arab országok kormányai szándékosan tartották táborokban, hogy egy későbbi háborúban aduként használhassák fel őket a zsidó állam ellen. A helyzetet jól jellemzi, hogy 1996-ban még mindig az UNRWA gondoskodott a több százezer egykori palesztin menekült kétmilliósra duzzadt leszármazottairól Jordániában, Ciszjordániában (a Nyugati Parton), a Gázai övezetben, Dél-Libanonban és Szíriában.

1951-ben John B. Blanford, az UNRWA igazgatója tervet dolgozott ki: eszerint egy év alatt százmillió dolláros költséggel 150-250 ezer palesztin menekültet letelepítenék az arab országokban. Az arab országok elutasították ezt a tervet. Kizárólag Jordánia adott nekik teljes jogú állampolgárságot, és integrálta a menekülteket. Az izraeli kormány – tekintettel az arab országokból javaikat hátrahagyva elmenekült több százezer zsidóra – a menekültek kérdését egyfajta lakosságcserének fogta fel. Az Arab Országokból Menekült Zsidók Szövetségének álláspontja szerint az igények kiegyenlítettek.

A palesztin menekültek problémáját az arab országok aduként használták Izrael ellen, hiszen Jordánia kivételével sehol sem törekedtek integrálásukra. A zsidók kezdetben békés együttélésre törekedtek arab szomszédaikkal, ám a konfliktus előrehaladtával egyre inkább az lett a cél,  hogy minél kevesebb arab éljen a zsidó állam határain belül. A nemzetállami logika a minél homogénebb etnikai területeket követelte meg, hiába gondoltak mást erről kezdetben a cionizmus liberális nacionalista alapító atyái. Az Izraelt megtámadó arab országok cselekményei, valamint a belső támadások visszavonhatatlanná és megkérdőjelezhetetlenné tették a történteket, közben az elmenekülő arab lakosságot az arab vezetők azzal áltatták, hogy nemsokára visszatérhetnek szülőföldjükre, miután leszámolnak a zsidó állammal.

A palesztin menekültek ügyét a palesztin nemzeti vezetés sikeresen emelte be a forró politikai témák közé s azt követelte, hogy Izrael minden menekültet (a leszármazottaikkal együtt) engedjen vissza. Ugyanakkor az idők változását jelzi, hogy ma már a Palesztin Nemzeti Hatóság vezetői hajlandóak erről tárgyalni, hiszen a zsidó állam jelezte, számára abszurd az a követelés, mely magát Izraelt számolná fel: ha a menekülteket visszaengednék, a zsidók kisebbségben maradnának a zsidó államban. A politikai kárpótlás, azaz (az Izraelben is sokak számára elfogadható) palesztin állam megteremtése mellett az anyagi kárpótlás kérdése is felmerült az egykori menekültek, illetve leszármazottaik részére.

AP

Ha nem is lehet egyetérteni a palesztin visszatérés követelésével, az otthonaikból elmenekült vagy elűzött emberekkel nem lehet nem együttérezni és nem megérteni, hogy ennek az alapvetően ma már inkább humanitárius problémának a rendezése a világpolitika egyik legfontosabb feladata.