Meleg élettársak, marihuána, eutanázia
Szabadelvűként akár fejlődésnek is tarthatjuk Alkotmánybíróságunk „melegügyi” döntését. Hisz ugyan hatálytalanítota a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló paragrafust, de csupán technikai okokból. Ugyanakkor a megsemmisítő határozat kimondja: „azonos nemű személyek számára a bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézményének létrehozása nem alkotmányellenes”. Ez mindenképp pozitív előrelépés a drog- és eutanáziafronton tanúsított korábbi rugalmatlanság fényében. Ha lassan is, de fordul a világ?
Alkotmánybírák © Dudás Szabolcs |
Ezen segítene, ha az illető rendelkezése nyomán az orvos valamilyen kíméletes, de halált okozó szer beadásával gyakorolhatná a kegyes elmúlás lehetőségét. Ezt a hazai törvények „meósai” nem engedték. Pedig az élet védelmére hivatkozni ilyen tekintetben csak addig lehet, míg a létezés öröm, nem pedig iszonyú teher. Fontos, persze fontos, hogy ilyen önrendelkező nyilatkozat csak ép tudattal, szabad akaratból keletkezhessen jogérvényes módon. De bizonyára lehetne emberséges szabályozás.
A gond az, hogy – a polgári forradalmak után százötven-kétszáz évvel – a jogfilozófiát gyakran most is valamiféle konzervatív paternalizmus uralja. Melynek lényege, hogy az állampolgárt – felfogása, meggyőződése, nagykorúként kinyilvánított elhatározása dacára is – atyai szigorral védeni, gyámolítani „boldogítani” kell. Nagyjából úgy, mint az idős nénit, akit átsegítenek a zebrán – függetlenül attól, hogy át akar-e menni. Figyelmen kívül hagyva, miszerint az ilyenfajta „önzetlen jótett” valóságos büntetés az áldozat számára.
Ugyanezen szemlélet nyilvánul meg „alkotmányőrségünk” drogpolitikával kapcsolatos hozzáállásában, amikor „újraszigorították” a liberális javallatra felpuhított kábítószertörvényt. Olyannyira bővítették így a büntetendő magatartások körét, hogy a szimpla fogyasztókra is a bűnelkövetés árnya vetül. Ilyen szituáció pl., ha valaki „a közös kábítószer-fogyasztás során másnak csekély mennyiségű drogot kínál vagy átad.” Magyarul: kis csoport fiatal marihuánát szívna. Összedobják a pénzt, aztán egyikük beszerzi a „cuccot” és visszasiet a buliba. Ha a cigarettapapírba sodort füvet – rágyújtás után – odaadja haverjának, ő is rendőrileg üldözendővé válik. Holott egyértelmű: ez nem definiálható nyereségért űzött drogkereskedelemként.
Ráadásul a ’20-as évek Amerikájában és a ’80-as évek Szovjetuniójában bevezetett szesztilalom a legjobb illusztrálása, hogy az embereket szenvedélybetegségükről nem lehet börtönnel, razziákkal, tiltással leszokatni. Ami nem vonja kétségbe, hogy lehetnek olyan személyek, akiknek önpusztító életmódja veszélyt jelenthet környezetükre is. De a megoldás esetükben sem a rabosítás. Hanem az önkéntesen vállalt terápia, netán, ha szükséges, kényszergyógykezelés. Nem mellesleg pedig a drogosnak nagyságrendekkel súlyosabb büntetés a függőség, mint a letartóztatás. Amellett tudomásul veendő: miként nem tehető egyenlőségjel a jó bort mértékkel fogyasztó kocapiás és a házi pálinkát vedelő alkoholista közé, ugyanúgy a droghasználatnak is lehet kulturált formája.
A füvet alkalomadtán pöfékelő bölcsész, az ünnepi partikat némi kokainnal feldobó tőzsdeügynök valószínűleg jóval kevésbé fenyegeti a közrendet, mint rengeteg törő-zúzó, családtagjait összeverő alkoholista. A drákói szigor sok tekintetben ugyanúgy anakronisztikus, mint az iszlám országokban kötelező böjti hónap és alkoholtilalom. Józanésszel senki nem követeli, hogy a tudatmódosító szerek összességét (főleg a kemény drogokat) korlátozás nélkül árusíthassák. Nyilvánvaló, hogy az erős testi függőséget okozó narkotikumok terjedését gátolni kell. De teljesen értelem nélküli olyanokat büntetőkódex célszemélyeként definiálni, akik nem bűnözők (és nem is betegek).
Bízunk abban, hogy a javított élettársi törvényt már alkotmánybíróságilag is „láttamozzák.” Fontos grádics ez a szexuális kisebbség egyenjogúsítása felé. S talán kezdő lépés ez ama koncepcionális ösvényen, mely a jogforrás őreit ráveszi meghaladott, be nem vált határozataik felülvizsgálatára.
Papp László Tamás