Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Interjú a megkerült Natascha Kampusch-sal
Csaknem egy hónappal szökése után a nyilvánosság előtt is megszólalt Natascha Kampusch, a 10 évesen elrabolt, és 8 évig fogságban tartott osztrák lány. Megpróbáltatásairól, szökéséről és terveiről beszámolt a News Magazin kiadójának, Alfred Wormnak és Annika Fischernek, a Westdeutsche Allgemeine Zeitung (WAZ) tudósítójának. Az interjút péntek reggeli teljes terjedelmében közlik a Pannon Lapok Társasága kezében lévő megyei illetve városi napilapok.
Riporter: Soha nem volt beteg az elmúlt nyolc évben?
Deak und Herrgott
Natascha: De igen. Szív- és keringési problémáim támadtak: gyors szívverés, heves szívdobogás, ritmuszavarok. Szédültem, nem láttam semmit, minden elmosódott körülöttem.
R: És ilyen állapotban sem járt önnél orvos?
N: Hogyan lett volna orvos a tömlöcömben? Tudom, a betegség annak a következménye volt, hogy keveset kaptam enni. Ma sokan szívbetegek, valószínűleg azért, mert kevés az ennivalójuk. Szeretnék egy alapítványt létre hozni, amely segíti az éhezőket.
R: Nagyon tiszteletre méltó ez a törekvése. De engedje meg, hogy visszatérjek a betegségére. Jól értettem? Nem kapott kezelést a szívproblémáira?
N: Nem, sőt ő tovább bosszantott és szekált, és cipeltette velem a küblit.
R.: Az „ő” alatt talán őt érti…
N.: ... a bűnözőt. Újból és újból feltettem magamnak a kérdést, miért velem – a sok millió ember közül kifejezetten velem – kellett ennek történnie? Mindig arra gondoltam: biztosan nem azért jöttem a világra, hogy hagyjam magam bezárni és az életemet teljesen tönkre tenni. Kétségbe vagyok esve emiatt az igazságtalanság miatt. Mindig úgy éreztem magam, mint egy csirke a ketrecében. Önök biztos látták a televízióban és a médiumokban a tömlöcömet, tehát tudják, milyen kicsi volt.
R: Soha nem tudta elhagyni a tömlöcét?
N: De igen, minden nap fent voltam és vele foglalatoskodtam valamit. Egészen mindennapi apróságokat, de ezt követően azonnal leküldött. Aludni. Élni. Ha el kellett mennie napközben, újra és újra le kellett mennem ebbe a tömlöcbe.
R: Ön egész hétvégén át ebben a szűk kis helyiségben volt?
N: Igen, de idővel megszokja az ember. Szívesen voltam egyedül. Választhattam, egyedül vagy az ő társaságában lenni. Ezek nem túl vonzó alternatívák. De nem akarok erről többet mondani. Ne beszéljen olyan sokat Priklopil úrról, mert ő már nem tudja magát megvédeni. Tehát nincs értelme, hogy olyan nagyon elmélyüljünk ebben. Szegény Priklopil asszony biztosan nem szeretné, ha a közvélemény olyan dolgokat olvasna az újságban a fiáról, amelyekhez senkinek – talán csak a rendőrséget kivéve – nincs köze. Egy halottat szidalmazni, mindenek előtt az anyja miatt is, nem szép.
R: Tiszteletben tartjuk a kívánságát. Ami a szökését illeti, spontán jött vagy tervezte?
N: Az utóbbi. Már tizenkét évesen vagy körülbelül ebben a korban arról álmodoztam, hogy 15 évesen – vagy egyszer valamikor, amikor elég erős leszek hozzá – kitörök a börtönömből. Semmit sem kockáztathattam azonban, legkevésbé egy szökési kísérletet. Ő nagyon súlyos paranoiában szenvedett és krónikusan bizalmatlan volt. Egy félresikerült kísérlet azt a veszélyt jelenthette, hogy soha többé nem jöhetek ki a tömlöcömből. Lépésről lépésre kellett megnyernem a bizalmát.
R: Tehát már 12 évesen a szökésre gondolt.
N: Akkor már fogadalmat tettem magamnak, hogy mindig foglalkozom a szökés gondolatával.
R: Tehát szilárdan hitt önmagában.
N: Igy van. Frusztrált, amikor megtudtam, hogy az emberek markolóval kutatnak utánam kavicsbányákban. A holttestemet keresték. Kétségbe voltam esve, mert az volt az érzésem, hogy engem, az élőt már leírtak. Ez maga volt a reménytelenség. Meg voltam róla győződve, hogy többé már senki sem fog keresni és ezért soha nem találnak meg. Kezdetben még bíztam abban, hogy talán a rendőrség, vagy valaki más megtalál, hogy talán valaki látta a tettest és összefüggésbe hozta az eltűnésemmel. Vagy hogy valamilyen nyomok felbukkannak, az esetleges cinkosok mondanak valamit.
R: Cinkosok? Vannak cinkosok?
N: Ezt még nem lehet biztosan tudni, de úgy gondolom, nem voltak.
R: Hogyan dolgozta fel a magányt?
N: Nem voltam magányos. Reménykedtem és hittem a jövőben.
R: Ha az embernek egy lyukban kell éveket eltöltenie, milyen gondolatai támadnak?
N: Voltak rossz gondolataim is. De nagyon tisztelem az életet, ezért nem lennék képes gyilkosságot elkövetni. De ebből láthatja, milyen kínszenvedés, ha keressük a megoldást. Szaladjak ki Strasshofban az utcára, kiabáljak, vagy menjek be valamelyik szomszédhoz? Még az is megfordult a fejemben, hogy a szökés után világhíres leszek, és mit tegyek, hogy a médiumok ne eredjenek azonnal a nyomomba, hogy egy ideig egyedül élvezhessem a szabadságom pillanatait.
R: Ez a víziója nem teljesült.
N: Tényleg nem. Sőt erre az esetre fel is írtam magamnak, hogy hány interjút fogok adni, és mennyi időt kellene rááldoznom.
R: A szökésre volt terve?
N: Nem, az teljesen spontán történt. Hátul a kertkapun rontottam ki, és szédülni kezdtem. Először éreztem, hogy milyen gyenge is vagyok. Ennek ellenére a szökés napján rendben voltam. Lelkileg és testileg egyaránt, nem voltak szívproblémáim sem. Akkor szaladtam ki a kertkapun, amikor láttam, hogy épp telefonál. Pánikszerűen a hobbikertes település felé vettem az irányt és embereket szólítottam meg. Hiába, mert nem volt náluk mobiltelefon. Így aztán egyszerűen átugrottam különböző kerítéseken – olyan pánikban, mint amilyet az ember egy akciófilmben lát. Megláttam egy nyitott ablakot, valaki a konyhában foglalatoskodott. Megszólítottam a benti nőt és kértem, hogy hívja a rendőrséget.
R: És kijöttek azonnal?
N: Igen, de jobb lett volna, ha a nő hagyott volna engem telefonálni, mert rögtön tudtam volna hívni a rendőrség megfelelő osztályát.
R: Ennyire megtervezett mindent?
N: Nem, nem volt megtervezve. De már mérlegeltem. Különbség van a tervezés és aközött, hogy az embernek van már valamiről fogalma. Én előre sejtettem a jövőt, de nem terveztem meg.
R.: Térjünk vissza a szökésre. Tehát már a rendőrség ott volt…
N: …és az asszony, aki kihívta őket, még mindig ott állt. A rendőrök egyre csak a nevemet kérdezgették, én pedig azt akartam, hogy ez az asszony menjen vissza a házba. Féltem ugyanis, hogy ha „ő” észreveszi a szökésemet, megöli a nőt.
R: Korábban megfenyegette önt?
N: Igen, de attól nem féltem. Szeretem a szabadságot, és számomra a halál a végleges szabadságot jelentette volna A „megváltást” – tőle. Ő azonban mindig azt hajtogatta, először a szomszédokat öli meg, ha én segítséget kérek, utána engem, majd végül saját magát.
R: Ezt véghez is vitte.
N: Igen, és ezzel nem csak engem és H. urat, aki őt kivitte a pályaudvarra, hanem a mozdonyvezetőt is gyilkossá tette. Én ugyanis pontosan tudtam, hogy meg fogja ölni magát. Előre tudtam a halálát. A szökésem pillanatában tudatában voltam annak, hogy öngyilkos lesz. Szóltam a rendőrségnek is, de amikor megtalálták az autóját, ő már a vonat elé vetette magát.
R: Mikor szerzett tudomást erről?
N: A következő napon, a rendőrségen, pedig el akarták hallgatni előlem.
R: Sajnálta, hogy véget vetett az életének? Az ön számára az öngyilkossága …
N: …egyszerűen pazarlás volt. Senki se ölje meg magát. Még olyan sok információval szolgálhatott volna számomra és mindenek előtt a rendőrségnek, amely most nélküle lesz kénytelen egy komplex tényállást rekonstruálni. De ne beszéljünk tovább Priklopil úrról.
R: Kap felvilágosítást a rendőrségi nyomozásról?
N: Igen, persze, ha akarok. Megkapok mindent, akár a boncolási jegyzőkönyvet is.
R: Kérdezhetjük a magányáról?
N: Igen. Természetesen a szociális, társasági életem kátyúba jutott. Szükségem lett volna emberekre, állatokra. Szomorú voltam, hogy egyik sem adatott meg. De nem éreztem magányosnak magam, mert sok időm volt arra, hogy önmagammal foglalkozzak. Megtanultam hasznosítani az időmet.
R: Mivel?
N: Olvasással és munkával. Segítettem neki felépíteni a házat.
R: Ön is részt vett az építkezésben?
N: Igen.
R: Milyen a viszonya a szüleihez?
N: Nagyon jó. Szeretem a szüleimet. Valaki felröppentette azt a híresztelést, hogy vita van köztünk. Ez nem igaz. Most olyan sok a tennivalóm, hogy nincs időm rájuk. Később viszont akár az örökkévalóságig lesz időnk egymásra.
R: Mi az, ami Önnek személy szerint igazán fontos?
N: Két tervem van. Az egyik a mexikói nőket érinti, akiket elhurcoltak a munkahelyükről, elraboltak, a legbrutálisabban megkínoztak és megerőszakoltak. Szeretnék kiállni amellett, hogy ilyesmi soha ne történhessen meg. Segíteni akarok az afrikai éhezőkön is, mivel a saját tapasztalatomból tudom, hogy mi az éhezés, s mennyire megalázza az embert. A legfontosabb: mindenkin segíteni szeretnék, akivel az történik, ami velem történt.
