Soha annyi leplezetlen disznóság, megalázóan igazságtalan, elnyomó és kizsákmányoló intézkedés nem történt az 1989-90-es rendszerváltás után, mint 2010 óta. A könyökünkön jönnek már ki: a futballstadion a kert végén, a hűbérbirtok-adományozás állami földekből, a trafikok újraelosztása, sokmilliárdnyi EU-vagyon a falubeli játszópajtásnak, a hozományként nyújtott „lámpagyújtogatási támogatás” az első hercegkisasszony kiházasításakor a kormánypárti önkormányzatokon keresztül, stb. Ezek csak a kuriózumok. Sokkal mélyebb társadalmi hatású pl. az egészségügy lepusztítása, vagy az elemi oktatástól a felsőoktatásig terjedő, a nép szellemi erőforrásait veszélyeztető, végzetesen rossz irányba haladó oktatáspolitika. A legellenszenvesebbek, s talán a legkárosabbak is azok az intézkedések, amelyekkel a romákat a „normális” oktatás rendszeréből kirekeszteni óhajtó rasszista törekvéseknek nyitott szabad utat a kormány. Hasonló, visszataszítóan embertelen intézkedés ma a „megélhetési bevándorlóknak” bélyegzett migránsok elleni állami uszítás is.

Disznóságok kockázat nélkül?

Korábban is történtek persze komoly disznóságok. 1990 és 2010 között azonban az éppen uralmon lévő politikusokat legalább némileg visszafogta a tudat, hogy a következő választásokon a „józan többség” megfoszthatja őket a hatalomtól. A jelenlegi kormányzat viszont azzal kezdte, hogy a saját képére szabta a választási rendszert és az egész alkotmányos rendet. S most érzékelhetően úgy véli: a hatalom elvesztésétől neki már nem kell félnie.

Mi hát a dolgunk, polgártársak?

A legfontosabb, hogy határozott álljunk ki egymásért! Az 1990-es első szabad választás után mintha ráhagytuk volna a fizetett politikai elitre a felelősségvállalást a közösség egészéért… „Nem a mi dolgunk,” – gondoltuk – „nekünk elég négy évente elmenni szavazni és rábízni a ’profikra’, hogy gondolkodjanak és cselekedjenek helyettünk.” Hát nem elég, a közügyekért sajnos valamennyit mindenkinek folyvást tennie kell! Egymást partnerként kezelve, és egymásért szolidaritást vállalva; a minket közvetlenül érintő ügyekért és a többiek ügyeiért is egyaránt.

Civil érdekérvényesítésre kell vállalkoznunk: politikai és jogi eszközökkel, az egyszerű aláírásgyűjtéstől a demonstrációkon át, ha kell, a hatalom elleni pereket is vállalva. Ha pedig nem marad más, elmenve egészen az erőszakmentes polgári engedetlenségig is. A társadalmi szolidaritásvállalás valamennyi demokratikus formája ütőképes lehet azzal a hatalommal szemben, amely láthatóan leginkább csak magával törődik. A még nem mozduló polgártársainkat pedig az bátoríthatja a legjobban, ha látják: eredménye van annak, amit együtt, egyenrangú partnerekként teszünk.

Kisebb-nagyobb sikereink persze már voltak az országos civil tiltakozó akciók tavaly októberi kezdete óta. Nem lesz internetadó. Nálunk, Pécsett, a Fidesz irányítói kénytelenek voltak kizárni a közgyűlési frakcióból a CÖF-öt a városban szervező, majd a valódi civil tüntetőket  lehazaárulózó, saját – kisstílűnek aligha nevezhető – bűnözői múltját ugyanakkor elleplezni igyekvő „harcostársukat”, Fodor Ibolyát. A pécsieknek azt is sikerült elérniük, hogy a 2010 után lefújt infrastrukturális beruházásokat Orbán kétségbeesetten igyekezzen újra megígérni, hogy a kormányzat népszerűségcsökkenését legalább lassítsa ezzel. A tiltakozások és a nyilvánosság erejének legújabb eredménye pedig az, hogy a miniszterelnök vejének, a Pécsett is „lámpagyújtogatóvá” vált Tiborcz Istvánnak – legalábbis formálisan –  meg kellett szabadulnia a „hozományvadász” cégeitől. Most éppen a bevándorlók elleni uszítással szembeni tiltakozó akcióknál tartunk…

Abba ne hagyjuk már, amit elkezdtünk!

És még?

Az ember azt gondolná, ideje lenne megpróbálni most már kifejezetten a rendszer megbuktatását is felvenni az aktuális célkitűzések közé. Hiszen a civil érdekérvényesítéssel átütő sikerekre csak az illiberális állam bukása után számíthatunk.  Mintha azonban ez a célkitűzés a „demokratikus” ellenzéki pártok számára nem is lenne olyan magától értetődő. Az elmúlt években sajnos a napnál világosabbá vált, hogy a politizáló elitnek nem csak a kormányoldalon álló része vett részt az új rendszer létrehozásában, és ügyködik ma is annak fönntartásában...

Már 2010 előtt sem vállalta fel egyetlen párt sem a saját működése gazdasági hátterének átláthatóvá tételét, miközben hosszú évek óta lehetett látni, hogy az átláthatatlan párt- és kampányfinanszírozás tönkreteszi a demokráciát. Az első kivétel az LMP volt. Ezen túlmenően azonban az LMP sem nagyon bizonyult kivételnek a hazai pártok között. A többiekhez hasonlóan ők is ragaszkodtak – és ragaszkodnak ma is –  ahhoz, hogy a párt-béli közéletet a nyilvánosság elől elzárják. Márpedig a nyilvánosság minden demokratikus működés alapja. A döntésekről szóló nyilvános viták nélkül elkerülhetetlen az önkényuralom felé sodródás. A rendszerváltás utáni történelmünk tökéletes példa erre.

A FIDESZ és az MSZP – a két akkori legnagyobb párt – elitje  2009-ben már arra kötött korrupciós alkut, hogy a két legnagyobb kereskedelmi rádió hullámhosszát a maguk számára kisajátítsák. A választási törvény kétpártrendszernek megfelelő átalakítását  sem csak a most hatalmon lévő Fidesz, de - amint azt a korábban komoly kormányzati tisztségeket betöltő Tóth Zoltán választási szakértőtől tudjuk – az MSZP politikai vezetése is támogatta. Annak ellenére, hogy a párt-elitek jól tudták: az így átalakított választási rendszer a hazai viszonyok között az állampolgárok nagy részét megfosztja a demokratikus választói akaratérvényesítés lehetőségétől.

Legutóbb azt tapasztalhattuk meg, amint a „demokratikus” ellenzéki pártok – az MSZP, Gyurcsányék, az Együtt, az egyszemélyes Fodor-párt, sőt az LMP is - lemondtak a polgári ellenállás minden hatékony módjáról az antidemokratikus, új alkotmányos renddel szemben. Vezetőik gond nélkül elfoglalták a nekik fenntartott, jól fizetett, „díszellenzéki” padsorokat a demokrácia szabályait számos, lényegi ponton megsértő választás eredményeként létrejött parlamentben. Majd ugyanezt tették a fővárosi közgyűlésben is. Azóta pedig a demokratikus politizálást imitálva vesznek részt ezeknek a demokratikus legitimációval nem bíró testületeknek a működésében.

De hát akkor hogyan?

Menjünk vissza egy kicsit a 2014-es választások elé a vizsgálódásban a nem-széljobbos (legyen ez az összefoglaló nevük) parlamenti ellenzéki pártok magatartását illetően!  E pártok vezetői egészen a választások napjáig elutasították, vagy elszabotálták a demokrácia intézményeinek helyreállításával kapcsolatos közös platform kialakítását szolgáló nyilvános diskurzust. Ezzel pedig lehetetlenné tették azt is, hogy a nyilvános vita eredményeként közösen kialakuló platform alapján kifejezetten a demokratikus alkotmányos rend megteremtése érdekében pártokon és világnézeti elkötelezettségeken átnyúló „technikai koalíció” jöhessen létre közöttük. Pedig ezt a kizárólag csak egy előre közösen elfogadott alkotmányos reformterv megvalósítására szóló, technikai jellegű összefogást, amely egy átmeneti, alkotmányozó törvényhozás létrehozására szólt volna, a választás előtti években többen is felvetették a nyilvánosság előtt.

A párteliteknek a konstruktív, nyilvános vita kultúráját korábban is elutasító attitűdjét figyelembe véve ez az elutasítás szinte törvényszerű volt. Félő azonban, hogy ezek a pártok maguktól ezentúl sem lesznek képesek átvergődni a saját árnyékukon. Kell tehát valami, ami őket erre kényszeríti!

Már megint egy párt?

Kényszerítő erőnek a legalkalmasabb a konkurencia. Egy másik párt. Feltéve, ha az nem azokkal a megszokott és nem is túl rokonszenves jellemzőkkel rendelkezik, amelyeket idehaza a pártoktól megszoktunk. Valamiféle „antipárt”. Egy olyan párt, amely elkötelezetten a nyilvános működés elve alapján áll. Amelyben természetesen vannak közös, számon kérhető demokratikus alapelvek, ezeken túlmenően azonban az eltérő vélemények mindig szabadon és nyilvánosan képviselhetők. Amelyben katonás pártfegyelem híján a párt aktivistái megőrizhetik „civil” függetlenségüket. Mint ahogy az a legtöbb nyugat-európai, vagy észak-amerikai nagy pártban ma magától értetődő. Ahogy az is, hogy a különféle pártpolitikusok véleményének súlyát alapvetően nem a pártvezetéshez való hűség, hanem sokkal inkább a nyilvánosság előtti elismertség, s kifejezetten az önkormányzati és parlamenti választásokon rájuk esett állampolgári voksok száma határozza meg. Egy ilyen párt az „elitpolitizálásnál” fontosabbnak tartja, hogy a nyilvános vita elve alapján igyekezzen minél több állampolgárt véleménynyilvánításra és politikai aktivitásra késztetni. Egy ilyen párttól az is elvárható, hogy ne csak a saját népszerűségét akarja növelni, de tudatosan igyekezzen hatást gyakorolni az egész, ma még rendkívül elitista és antidemokratikus működésű politikai rendszer nyitottá és demokrata szelleművé tételére. És talán egy ilyen párt alkalmas lehet annak a kikényszerítésére is, hogy a közvetlen demokrácia eszközrendszere ne folyamatosan korlátozódjon, hanem ellenkezőleg, inkább megállíthatatlanul terjedjen a hazai közéletben. Úgy, ahogy azt a népfelség elvét és az emberi jogok feltétlen érvényesülésének elvét egyaránt tiszteletben tartani igyekvő mai demokraták joggal elvárhatják.

A tavaly októbertől tiltakozó civilek csoportjait összefogni igyekvő „DEMOSZ” mozgalom a hazai politikai életben elsőként fogadta el működési alapelvként a „nyilvános vita” elvét. Ki tudja, talán épp ez a mozgalom lesz a bázisa az „antipárt” létrejöttének…

A civileknek - az új típusú „antipárt” aktivistáiként, vagy attól függetlenül – amint szükséges, szívbaj nélkül konfrontálódnia kell a „régi” pártok elittjeivel a rendszer demokratizálásához szükséges együttműködés kikényszerítése érdekében. E „konfrontálódva együttműködés” nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a közeljövőben az illiberális állam bukására néhány éven belül sor kerülhessen. A konstruktív, nyilvános diskurzusra épülő együttműködéssel viszont talán az is elérhető, hogy a „régi” pártok fokozatosan maguk is nyugati módra nyitott, demokratikus szervezetekké váljanak. Dupla haszon!

Az egyéni választókörzetek egyfordulóssá tett választási rendszere ellen

A kikényszerített együttműködésre egyrészt a kétpártrendszerre szabott, a hazai választók ennél lényegesen többirányú választói akaratával szembenálló, s ezért a demokrácia szempontjából hazai viszonyok között elfogadhatatlan egyfordulós-egyénikörzetes választási rendszer eltörlése érdekében lenne szükség.  Egyre nyilvánvalóbb ugyanis, hogy a jelenlegi, két pártra szabott rendszerben csak a rasszistákat egységbe fogó Jobbik erősödhet. Velük ellentétben azonban nem csak a baloldali szavazók irányultsága oszlik többfelé. Immár a demokratikus gondolkodású jobboldali szavazók sem találhatnak maguknak pártot a korrupciós ügyek és az „illiberalizmus” miatt egyre népszerűtlenebb kormányzó erők helyett ebben a hazai választói preferenciákhoz nem igazodó, torz választási rendszerben. Közös -  akár jobboldali politikai erőket is magában foglaló - kampánnyal talán nem lehetetlen az új választási rendszernek ezt az elemét a közeljövőben, jóval a következő választás előtt elérni.

Előválasztás  és közös „demokrácia-platform”

Egy ilyen kampány sikere azonban nem jósolható meg előre. Ezért az együttműködés másik iránya a Fidesszel és a rasszista jobbboldallal szemben álló, a jelenlegi kormányzatot demokratikus és antirasszista elkötelezettség alapján „kíhívó” erők jelöltjeinek kiválasztása lenne. Demokrataként ezt csak úgy tehetjük, hogy ragaszkodunk a hazai választók számára egyenlőre teljesen idegen előválasztás megszervezéséhez. Ez nyilván komoly feladatot jelent majd az állami intézményrendszer támogató közreműködése nélkül. A korábban 20 éven át működő „előválasztási rendszert” – azaz a kétfordulós választás első fordulóját – kell itt ugyanis pótolni. Járulékos előnye viszont az előválasztásnak, hogy az azon induló pártokat több, ma égetően szükséges dologra is rákényszerítheti.

Az előválasztás megszervezésének előfeltétele az illiberális rendszer felszámolásához minimálisan szükséges alkotmányos változásokat pontosan, jogszabályszöveg-szerűen rögzítő közös „demokrácia-platform” megfogalmazása. Ehhez nyilvános platform-vitára van szükség, amely azonban már az előválasztásra is mozgósítja a reménybeli szavazókat. A közös platform megalkotásának járulékos haszna még, hogy a parlamenti választások megnyerése esetén egyfajta népszavazás-szerű felhatalmazást is ad a győzteseknek az abban jogszabályszöveg-szinten megfogalmazott demokrácia-csomag megvalósításához.

Az előválasztásokon aztán a közös platform elfogadásán túl az induló politikai erők és képviselőik egymástól eltérő álláspontjainak egyértelmű megfogalmazására és az álláspontok nyilvános megvitatására is lehetőség nyílik majd.

* * *

Civil érdekérvényesítés a szolidaritás elve alapján, új típusú párt megalapítása, kampány a választási rendszer átalakításáért, közös demokrácia-csomag elfogadása, előválasztás, és még ki tudja mi minden... Van itt meló bőven az elkövetkezendő évekre! S ezen közben nekünk, valamennyiünknek – hivatásosaknak és mezei polgároknak – egy másfajta politikai kultúrát kell elsajátítanunk. Nem erkölcsi ráolvasás eredményeként, hanem az egymásért való felelősségvállalás alapján zajló civil aktivizmus során, a gyakorlatban kell magunkévá tenni ezt az új stílust.

Tegyük hát a dolgunk! Vidéken és a székesfővárosban egyaránt. A számos feladatból minden demokrata megtalálhatja azt a részt, amelyet ott és akkor neki kell elvégeznie.