A Kúria elutasította a Politikatörténeti Intézet (PTI) felülvizsgálati kérelmét, így a másodfokon meghozott, jogerős ítélet értelmében a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban tárolt anyagok jó részét (durván kétharmadát, ha valaki netán vonzódna a számmisztikához) einstandolhatják a Jó Állam jó Pásztorai. Ez már persze eddig is tudható, vagy legalábbis sejthető volt; a Fidesz régóta ácsingózik erre az 1944 és 1989 között keletkezett iratanyagra. Azóta különösen, hogy úgy döntött, saját képére stilizált, olcsó kétszereplős bazári moralitásjátékká stilizálja a nemzeti történelmet. A Politikatörténeti Intézet elleni támadások zászlóshajójául először az írott anyagokkal és a szaktudományos kutatásokkal közismerten intim kapcsolatot ápoló Wittner Máriát szemelték ki, de azután még ők is belátták, hogy ez talán mégiscsak túlzás, és az ügyet ezért az egymást követő kulturális államtitkárok sora vette a kezébe. Mikor azután a PTI és az ombudsman kezdeményezésére a probléma az Alkotmánybíróság elé került, a testület szépen kivárta, amíg a Fidesz (jó, tudom, a népakarat…) megváltoztatja az Alkot… izé, az Alaptörvényt, hogy eljárása immár ne legyen alkotmányellenes. És aztán az Alkotmánybíróság a karjait széttárva jogosan döntött: a levéltári anyagok elsinkófálása, ím, nem alkotmányellenes. A magyar állam egy magánintézménnyel szembeni peres eljárását úgy nyerte meg, hogy visszamenőleg a saját érdekeinek megfelelően módosította az ország alaptörvényét.

Frappáns, nemde? Ez az igazi hungarikum, nem a karcagi birkapörkölt.

De mi is e történet lényege? Miért érdekelné a közvéleményt jó pár száz folyóméternyi poros akta és ügyirat, dosszié és újságkivágás, ami a Magyar Kommunista Párt, a Magyar Dolgozók Pártja, a Magyar Szociáldemokrata Párt, a Magyar Szocialista Munkáspárt, és még egy sor politikai és társadalmi szervezet, valamint a szakszervezetek iratanyagát tartalmazza? Miért akadna fenn egy ilyen apró kis híren a magyar hírfogyasztó, mikor kormánypártunk és pártkormányunk ifjútörök janicsáregységei (a teljesség minden igénye nélkül) hujjogatva letámadják a sajtószabadság maradékait, menekülteket szolgáltatnak ki a legsötétebb diktatúráknak (és nagyjaiknak szobrokat állítanak), egypárti kutyakomédiává egyszerűsítik a választásokat – és mikor (a sajtó helyében ezt afféle antinarancssárga farokként biggyeszteném hozzá minden belpolitikai témájú cikkhez) még a KSH adatai is lényegében megerősítik, hogy a „hajdan erős”, „máskülönben szép” Magyarországon a legnagyobb a nyomor az EU-tagállamok közül?

Először is. A Fidesz (magát kormánynak álcázva) kijelentette, sőt saját alaptörvényének képlékeny gránitjába gravírozta, hogy ezek az iratok visszamenőleg is, vagyis praktikusan mindig is az állam tulajdonát képezték. Tehát nincs szó kisajátításról; az állam, úgymond, egyszerűen visszaveszi, ami az övé. Ami – tegyük hozzá – addig törvényesen is magántulajdon volt, most visszamenőlegesen, orwelli módon átalakul: Óceánia mindig is Eurázsia ellen viselt háborút, ez az iratanyag mindig is az állam tulajdona volt, oszt’ jónapot! Látnivaló nincs, tessenek oszolni!

A dolgot a hétköznapi nyelvre lefordítva: az állam bármikor, bármiféle tulajdonunkkal megteheti, hogy a magáénak mondja. Semmi kecmec. Nem kisajátítja (és ezt alaposan, törvényesen megindokolja, majd kárpótlást fizet érte), hanem – a pásztori logika szerint – a sajátjának tekinti. Ahogy az állam kicsiny és nagyobb barátai, rokonai és üzletfelei is magukénak tekintenek birtokaik közé ékelődött kaszálókat és erdőket, kibérelni való állami földeket, más pásztorok birkáinak trágyáját, más pásztorok birkáit és magukat a másik pásztorokat.  Ahogy az állam lassan magántulajdonának tekinti saját munkaadóit, az állampolgárokat – és ahogy saját zsebpénzeként költi stadionokra, kisvasutakra, londoni kiruccanásokra, otromba szobrokra, idült idióták sajtótermékeire és ezer hasonlóra azt a pénzt, amit mi egészségügyi ellátásra, oktatásra, nyugdíjakra és hasonló bohóságokra tettünk félre. Mert a lopás nem lopás többé, ha az Alaptörvény másként nevezi. A lopás ekkor államformává válik, és ezáltal az addigi tulajdonost – jelen esetben a Politikatörténeti Intézetet – lényegében tolvajnak nevezik (és eszük ágában sincs például megtéríteni az iratok állagmegóvásával, rendezésével, kutathatóvá tételével és a kutatások sok éves biztosításával kapcsolatos jó néhány milliós költségeit.) A PTI magára vessen, hogy nem fogadta meg József Attila intését: olyan házat rakott, amibe, lám csak, új háziúr települt.

Másodszor: az is a Fidesz célja ezeknek az anyagoknak az elbitorlásával, hogy újabb lépést tegyen a történelem végső kisajátítása felé. Tulajdonképpen ez a fenti logika folytatása, más eszközökkel. A Fidesz kanonizálja saját múltképét, a régi-új, dohos szagú gábrielperspektívát. Ehhez persze az is kell, hogy teljes monopóliuma legyen a források fölött. Ez tükröződik az „ügynökkérdés” szőnyeg alá söprésében (miközben egyetlen kirakatperrel ámítják a közönséget), és ennek az iratanyagnak a zár alá helyezésében is. Ugyanis azok a dokumentumok, amelyek eddig – a levéltári törvénynek és előírásoknak megfelelően – a PTI levéltárában mindig is teljes körűen, szabadon kutathatóak voltak, az eljárás ideje alatt természetesen zár alá kerültek, és semmi garancia sincs rá, hogy a jövőben, a „nemzetivé” keresztelt Országos Levéltár biztosítani tudja kutatásuk feltételeit. (A Nemzeti Levéltár is forráshiányos, de szerencsére látja már a kiutat, amint az alábbi friss hír is mutatja a levéltár honlapján: „A Nemzetközi Levéltári Tanács (ICA) felhívására a Magyar Nemzeti Levéltár is részt vett az idei Nemzetközi Levéltári Napon. A szervezet június 9-én indította el azt a honlapot, amelyen az egyes levéltárak egy-egy jellemző irat vagy fotó digitális másolatával mutatkoznak be. A Magyar Nemzeti Levéltár egy dedikált Puskás Öcsi-fényképpel vesz részt a programban.” Hiába, no! Rá kell érezni az új idők fényes szellőire.)

Harmadszor, és a fenti két ponttal szoros összefüggésben: a Fidesz tönkre kívánja tenni a magyar történettudomány lényegében utolsó, az államtól teljesen független kutatóműhelyét. Nem csupán azzal, hogy megvon tőle minden támogatást, pályázatait elkaszálja, hanem úgy is, hogy iratanyagát kisajátítja, épületét – a Kossuth tér új, műkövezett szakralitásába belerondító jelenlétét – elveszi (hiszen ha már nincs levéltári anyag, akkor minek ez a szép, nagy épület?). Vagyis nem nehéz belátni, mi mozgatja a Fidesz törvényalkotó hevületét. Lenyúlni a dokumentumokat, az épületet, és az egész történelmet. Kell a hely az új állami- és pártszerveknek, a gombaként szaporodó Veritasoknak és a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézetnek (a szép, jellemző nevű RETÖKI-nek), netán a baráti arab befektetőknek. Minden kell. Trafik, birkatrágya, tudomány, még egy előszoba, lézerblokkolós Audi, kultúra, a szomszéd erdőcskéje, a Városliget és a Politikatörténeti Intézet. Múlt, jelen, és a jövő minél nagyobb szelete.

A Fidesz potentátjai az országot szemmel láthatóan egy szép nagy szupermarketnek tekintik, ahol nekik akciós, ingyenes bevásárlásra feljogosító VIP-kártyájuk van. Fel-alá csattognak óriási, degeszre tömött bevásárlókocsijaikkal. És utánuk az özönvíz.