Szabó Csaba a svájci Fribourgi Egyetem farmakológiai tanszékének tanszékvezető professzora. A karrierjét a kilencvenes évek elején a Semmelweis Egyetemen kezdő kutatóorvos Londonban, majd az Egyesült Államokban folytatta munkáját, mielőtt 2005-ben úgy tervezte, hazaköltözik. Akkorra már jelentős tudományos eredményekkel rendelkezett, szókimondása miatt mégsem várták tárt karokkal. A publikációira kapott igen magas idézettség alapján a tudományos világ vezető tudósai közé tartozik. Angolul az egyik legrangosabb tudományos könyvkiadó, a Columbia University Press, magyarul pedig a Corvina jelenteti meg az Elpazarolt orvostudomány című könyvét, melynek apropóján Boldogkői Zsolt molekuláris biológus, a Szegedi Tudományegyetem Orvosi Biológiai Intézetének tanszékvezető egyetemi tanára beszélgetett vele.

Boldogkői Zsolt: A tudományos közösség berkeiben már egy ideje téma a kutatási eredmények megismételhetetlenségének magas aránya. A legrangosabb szakmai lapok is tárgyalják ezt a reprodukálhatósági válságnak nevezett jelenséget. Az Elpazarolt orvostudomány című könyvedben úgy adsz egy széleskörű áttekintést témáról és világítod meg a problémakör hátterét, hogy közben a laikus nyilvánosság felé is fordulsz vele. Mi motiválta ezt a lépést?

Szabó Csaba: Ha az ember kollégákkal leül beszélgetni, ez a probléma mindig előkerül. Nem az a kérdés, hogy miért írtam erről a témáról egy könyvet, inkább az, hogy miért nem írtak már mások, sokkal korábban. Való igaz, hogy a szakmai lapokban terítékre kerül a téma egy-egy aspektusa, de hiányzik egy átfogó áttekintés. Ráadásul eddig szinte kizárólag tudományos újságírók értekeztek a témáról, most személyemben olyan valaki szólal meg, aki dolgozik is a kutatásban. A jelenlegi munkahelyemen, a Fribourgi Egyetemen kaptam egy féléves alkotói szabadságot (sabbatical), amely alatt belemerültem a kérdésbe. A könyv főleg az amerikai kutatási rendszerről szól, mivel ebben dolgoztam mintegy 25 évig. Hogy válaszoljak is a kérdésedre: ha igazi változást akarunk elérni, annak a politikai és tudománypolitikai döntéshozók oldaláról kell elindulnia, és rájuk a nyilvánosság erejével lehet nyomást gyakorolni. A tudományos kutatás döntő többsége ugyanis állami pénzből folyik. Nem fog tetszeni az állampolgároknak, ha megtudják, hogy az adójukat olyan dologra költik, ami csak kis hatásfokkal időtálló és hasznosítható a gyakorlatban. Bízom benne, hogy a könyvem érdemi vitát indít el a témában.

B. Zs.: Mielőtt részleteznénk az anomáliákat, oszlassunk el egy lehetséges félreértést. A könyvben ugye nem magát a tudományos megismerést kritizálod, hanem csupán annak gyakorlatát? 

Sz. Cs.: A világ megismerésének nyilvánvalóan csak egyféle módja van: a tudományos kutatás jelenlegi módszere. A kutatók először alapos megfigyeléseket végeznek, majd ezek alapján megfogalmaznak egy hipotézist. Ennek érvényességét kísérletekkel tesztelik, majd az eredményeket objektív módon elemzik. E megközelítés azonban csak akkor működik, ha a kísérletek megismételhetők, ez biztosítja ugyanis az új ismeretek megbízhatóságát. A gond ott van, hogy a jelenlegi orvosbiológiai kutatási gyakorlatban – számos különféle tényező együttes hatására – a kísérletek jelentős része nem reprodukálható. Az ezt célzó vizsgálatok azt találták, hogy az esetek mintegy 80 százalékában ez nem sikerült. 

B. Zs.: Nézzük a konkrét problémákat. Vannak olyan objektív tényezők, amik bizonytalanná teszik egy adott közlemény eredményeit, állításait. Tudnál néhány ilyen gondot említeni? 

Sz. Cs.: Az egyik ilyen tényező az, hogy a tudományos progresszióval az alkalmazott módszerek rendkívül összetettek lettek. Egy-egy kísérlet tucatnyi lépést, több száz vegyszert és számos műszert alkalmazhat. Ha egy másik laborban megpróbálják megismételni a kísérletet, sokszor egy-egy apró eltérés – mint például az alkalmazott víz minősége, vagy hogy a kísérleti állatokat melyik cégtől vásárolják és milyen körülmények között tartják – alapjaiban befolyásolhatja a kapott eredményt. Ilyenkor nem feltétlenül hibás a kísérlet, hanem inkább az a helyzet, hogy az eredmény nem általános érvényű, hanem csak az adott laborban, adott sejteken vagy mintákon, adott a műszerekkel végezve igaz. A reprodukálhatósági teszt során más laborokban, kissé eltérő körülmények között, teljesen más eredményt kaphatnak. Magyarul: mindenki tökéletesen végezte a dolgát, mégsem lett megismételhető az eredeti eredmény.

B. Zs.: Mi lehet erre a megoldás?

Sz. Cs.: Egyes laborok elkezdtek úgynevezett „direkt reprodukálhatósági teszteket” végezni. Ez sajnos elég ritka, hiszen a kutatók új eredmények és felfedezések elérésére törekszenek és pályázati pénzeket is nehéz találni ilyen célokra. Az első probléma az volt, hogy kiderült: gyakorlatilag egyetlen reprodukálhatósági kísérletet sem lehet elkezdeni sem, ugyanis alapvető információk hiányoznak az közleményekből a módszereket illetően. Így aztán a reprodukálhatósági kísérletet végző labornak kapcsolatba kellett lépnie az eredeti laborral, hogy tisztázzák a kísérlet pontos menetét. Sok esetben a szerzők sajnos nem voltak túl segítőkészek. Javítana a helyzeten, ha a módszereket részletesebben leírnák a közleményekben. De az igazi megoldás, amelyet a könyvemben is javaslok, az az lenne, ha minden rangos tudományos közleménynek lenne egy független reprodukálhatósági komponense, melyet egy független labor végezne. Ez a kutatás teljes reformját igényelné.

B. Zs.: A bizonytalansághoz kapcsolódik még az a probléma, hogy a tudomány – lévén induktív természetű – soha nem állít abszolút bizonyosságot a világ dolgai közötti összefüggésekről. Hogyan bízhatunk meg így a tudományban?

Sz. Cs.: A tudományban való bizalom abból fakad, hogy bár soha nem állít abszolút bizonyosságot, folyamatosan teszteli és finomítja saját állításait. Ezzel együtt rengeteg olyan tényező van, amin javítani kellene, azért, hogy kevesebb legyen a „selejt”.

B. Zs.: Nézzük a szubjektív tényezőket. Milyen módszerek alkalmaznak az etikátlan viselkedéstől sem visszariadó kutatók? 

Sz. Cs.: Az úgynevezett „szürke zónán” túl van, amikor a kutatók bizonyos adatokat kizárnak a statisztikai elemzésükből, csupán azért, mert jelentősen eltérnek a többi adattól, vagy mert nem az elvárt eredményt hozzák. Van, amikor addig próbálgatnak különféle statisztikai módszereket, amíg valamelyik ki nem adja a kívánt eredményt. Vagy addig növelik egy kísérlet elemszámát, amíg valamilyen statisztikailag szignifikáns hatás nem alakul ki.

Torzító hatást gyakorol az a jelenség, hogy azokat a kísérleti eredményeket, amelyek nem erősítik meg a várakozásokat, nem publikálják, maradnak az asztalfiókban. Anonim felmérés során a kutatók nagy része azt mondja, hogy ő maga nem, vagy csak ritkán folyamodik ilyen eszközökhöz, viszont azt is gondolja, hogy az általa ismert kutatók nagy része tesz ilyesmit. Az etikátlan viselkedés következő negatív szintje, amikor az eredményeket és az ábrák egy részét úgy válogatják össze, hogy valamilyen előre kitalált koncepciót igazoljanak. Számos olyan közlemény van, ahol ugyanazt az ábrát többször felhasználják teljesen más kísérleti eredményekhez. Az internet és a mesterséges intelligencia korában ezeket ma már könnyen meg lehet találni, akár évtizedekre visszamenően is; és találnak is ilyeneket, tízezres nagyságrendben.

Egyre több olyan közleményről is tudunk, ahol nagyon nehéz megmondani, hogy volt-e bármilyen kísérletes, vagy csupán egy hamis cikkek „gyártására” és fizető klienseknek a szerzőség eladására szakosodott bűnszövetkezet terméke. Ezeket a volt kutatókból verbuválódott bandákat én úgy hívom a könyvben, hogy „bóvligyárak”. Egyes becslések szerint mostanában megjelenő orvosbiológiai és idegtudományi közlemények 20–40 százaléka ilyen „termék”. A hamis közleményeknek sajnos csak töredékét vonják vissza.   

B. Zs.: Kisebb jelentőségű témákban bízhat abban az elkövető, hogy megússza, de nagy horderejű kérdésekben szinte biztos a bukás. Miért csinálják mégis? 

Sz. Cs.: Óriási nyomás nehezedik a kutatókra, hogy folyamatosan publikáljanak és pályázati pénzeket hozzanak be az intézményeik számára. Az amerikai rendszerben elvárás, hogy a kutatóknak nem csak a vegyszereket és műszereket, valamint csoporttagok bérét kell külső forrásból fedezni, hanem a saját fizetésük egy részét is. A sok beérkező pályázat miatt 80–90 százalékukat nem támogatják. Az a kutató, aki sikertelen a pályázatokkal, előbb-utóbb lapátra kerül. Pályázatot viszont csak olyan kutatók nyernek el, akik folyamatosan jó lapokban publikálnak.

Az önbecsapás sem ritka: egy kutató annyira meg lehet győződve a saját igazáról, hogy megváltoztatja az eredményeket, mert elhiteti magával, hogy a kísérlet volt rossz, ezért nem jött ki a várt eredmény. A tudományban is vannak „pszichopata” egyének, akiknek az egész tevékenysége a csalásra épít. Esetenként hamis eredményekre szabadalmakat adnak be, céget alapítanak, és állami, illetve kockázati befektetői forrásokat hajtanak fel. Legutóbb egy ilyen sémával dolgozó Cassava Sciences nevű biotech cég bukott le: egy Alzheimer-kórra fejlesztett szerről derült ki, hogy hamis adatokra épült a gyógyszerfejlesztés. 

B. Zs.: A könyvedben említed, hogy az egyetemek a pályázatokat pénzszerzési akcióvá silányították. 

Sz. Cs.: Az a tapasztalatom, hogy ebben az egész rendszerben a behozott pénzekre sokkal nagyobb hangsúly esik, mint a létrehozott tudományos eredményekre, melynek egyik oka, hogy a támogatás egy része rezsire és adminisztrációra megy. A pályázatok növelik az egyetem presztízsét is. Vannak különféle rangsorok, melyeken akkor lehet feljebb kapaszkodni, ha minél több kutatási támogatást kap az adott intézmény. Ha pedig egy intézmény előkelőbb helyre kerül a rangsorban, akkor még magasabb tandíjat lehet kérni. Mindebben a rendszerben az adminisztrátorok úgy néznek a kutatókra, mint eldobható, csereszabatos elemekre egy nagy gépezetben. Ha egy bizonyos kutató nem hoz be elég pénzt, elküldik: felveszik helyette azt, aki az éppen elnyert támogatását hozza magával. 

Ezzel az is a probléma, hogy a legtöbb kutató az ideje jelentős részét pályázatírással tölti. Vagyis ezalatt nem dolgozik, nem kutat, hanem pályázatokat ír. Külön pályázati irodák vannak, ahol állandóan informálják, valósággal bombázzák a kutatókat azzal, hogy éppen milyen pályázatok vannak nyitva, és hova, mikor, mit kell vagy lehet beadni. Ezek az irodák mindenféle képzéseket is szerveznek, ahol próbálják kitanítani a kutatókat, hogyan tudják magukat és a pályázataikat a legjobban prezentálni. 

B. Zs.: Ezután következik a döntés. A bírálati rendszerről mi a véleményed?

Sz. Cs.: A rendelkezésre álló adatok szerint majdnem teljesen véletlenszerű, hogy nyersz-e. Ha van három vagy négy bíráló, akkor nagyon kicsi az esélye, hogy ők egyetértenek bármelyik pályázat értékelésében. És a mostani rendszerben, ha már csak egy bíráló is kritikus, az már többnyire elegendő ahhoz, hogy a pályázat ne kapjon támogatást. Voltak olyan felmérések, amelyek ezt számszerűsítették is. Egy jól működő rendszerben a bírálók egyetértési hányadosának 0,6–0,7-nek kellene lennie. Ezzel szemben a jelenlegi rendszerben ez a szám van, ahol 0,2. És van, ahol egyenesen nulla. Amiből az következik, hogy az egyetlen módja annak, hogy valaki növelje az esélyét a pályázat elnyerésére, ha egyre több pályázatot ír és ad be. Ez viszont a tudományban egy határon túl a munka rovására megy, vagy visszaélésekhez vezethet.

B. Zs.: Gyakori jelenség, nem csak idehaza, hogy a kutatók beveszik egymást a közleményeikbe, így növelik a tudományos teljesítményeiket. Mit gondolsz erről, milyen nagyságrendben történnek ilyen típusú etikátlan visszaélések? 

Sz. Cs.: Ez egy gyakori módja az etikátlan magatartásnak. Vannak mindenféle fokozatai. Például, amikor majdnem 40 éve, tudományos diákkörösként elkezdtem a kutatómunkát, teljesen bevett gyakorlat volt az egész egyetemen, hogy a tanszékvezető volt az utolsó szerző majdnem minden egyes közleményben, ami az illető intézetből kikerült. Akár köze volt a munkához, akár nem. Később a teljes rangú professzorok is lehettek utolsó szerzők, és később már akár docensek is. Olyan is előfordul, hogy a kutatócsoportok rendszeresen beleveszik egymást a közleményekben. Ez mind elfogadhatatlan és gusztustalan. Viszont láttam olyat, hogy egy Nobel-díjas professzort elég rendesen lejáratott egy kutatócsoport azzal, hogy beletették a közleményükbe szerzőként, majd a professzor segített leközölni a munkát egy rangos folyóiratban, aztán kiderült, hogy a társaság manipulált adatokat használt a közleményben.

B. Zs.: Ismeretségi körömben gyakori, hogy ha valaki eltávozik egy laborból, kihagyják a publikációkból, noha az ő munkája is benne volt az a közölt anyagban, csak letagadják. Tapasztaltál ilyet a szakmai praxisod során? 

Sz. Cs.: Persze, ez is előfordul, sajnos. Velem még nem esett meg, de hallani ilyesmit – meg ennél rosszabbat is. Például vannak olyan laborok, ahol a főnök két posztdoktort is elindít teljesen ugyanazon a témán: versenyezteti őket. Aki hamarabb megcsinálja a munkát, annak a munkája közleményt ér. A másik meg hoppon marad.

B. Zs.: Ezt én is gyakran tapasztaltam. Ilyenkor a munkatársak puszta eszközök, és gyakran megbicsaklik a szakmai karrierjük emiatt. És ha már karrier: manapság egy praktizáló orvos szakmai előmenetele a tudományos aktivitásától függ. Mit gondolsz erről? 

Sz. Cs.: Egyre inkább elvárás lesz mindenkitől, hogy publikáljon. Nemcsak a profi kutatóktól várják el, hanem a praktizáló orvosoktól is, pláne a rangosabb egyetemeken. Vagy ha nem is alapvető elvárás, de mindenképp feljavítja az önéletrajzot, és az előléptetésnél fontos szempont lehet. Ez például Kínában, Indiában, de a világ más részein is azt okozza, hogy egyesek azt gondolják, megéri nekik az a „befektetés,” hogy bóvligyári közleményekben szerzőséget vásároljanak. 

B. Zs.: Kritikusan szemléled, hogy a lapkiadók profitorientált módon állnak a tudományos publikációkhoz. De lehetne ezt másként csinálni? 

Sz. Cs.: Hát persze, hogy kritikus vagyok egy olyan rendszerrel, ahol az adófizetők háromszorosan fizetik meg ugyanazt. Először is megfizetik magát a kutatást, mivel a kutatási pályázatok nagy részét állami pénzből finanszírozzák. Az eredmények közléséért is fizetni kell az újságoknak. Illetve, az egyetemek is fizetnek az újságok könyvtári előfizetéséért, ami megint csak a tudományos lapkiadók zsebébe vándorol, amelyek egyébként kétszámjegyű haszonkulccsal dolgoznak, és milliárd dolláros profitot termelnek. És még egy dolog: a tudományos folyóiratoknak beküldött közleményeket is kutatók bírálják el, mégpedig ingyen, ahelyett, hogy ezt az időt kutatómunkával tölthetnék.

Hogy mi lenne a megoldás? Rövid távon egy kisebb, „elitebb” publikációs adatbázist kellene létrehozni, amely csak minőségi publikációkat tartalmaz. Hosszabb távon itt is egy teljes reformra lenne szükség: én még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a hagyományos értelemben vett publikációs forma előbb-utóbb megszűnjön, a helyét internetes adatbázisok vegyék át, amelyeket a pályázatokat adó ügynökségek felügyelnek.

B. Zs.: Az utóbbi években az online ragadozó lapok elszaporodtak és igen agresszíven viselkednek. Magam is rengeteg levelet kapok ilyen lapoktól, melyekben publikációkra ambicionálnak a saját projektjeimtől teljesen eltérő témákban. Te azt állítod, hogy ma az összes publikáció 20–30 százaléka ilyen lapokban jelenik meg. Ez igen nagy szám. A tudományos közösség azonban tisztában van a helyzettel. Nyilván fölösleges pénzkidobás, főleg a harmadik világban, de nem vesszük komolyan ezeket. Kellene?

Sz. Cs.: A kidobott pénz kidobott pénz, akárki is dobja ki. Azt pedig nem mondanám, hogy csak a harmadik világban van fizetőképes kereslet ragadozó folyóiratokra vagy bóvligyári, hamisított közleményekre: vannak ezeknek klienseik a világ minden tájáról. Lehetetlen betiltani az ilyenféle társaságokat, mert olyan országokban vannak bejegyezve, ahol lehetetlen utánuk menni. Amikor az amerikai igazságügy nekiment egy OMICS nevű ragadozó társaságnak, akik ipari mennyiségben szennyezik be a tudományt ragadozó folyóiratokkal és kamu konferenciákkal, akkor az OMICS kifizette a több milliós bírságot, és azóta is folytatja a tevékenységét. Szerintem itt a megoldás az lehet, ha a kormányok tudományos minisztériumai és a nagy állami pályázati ügynökségek kialakítanak egy konszenzust, amely listázza, hogy mik azok a folyóiratok, amelyekben a pályázataik nyertesei publikálhatnak. A többiben nem. Sőt, be lehetne vezetni, hogy ha máshol publikálnak – bármilyen pénzből is fizetik azt, még ha saját zsebből is – azt negatívan értékelik a következő pályázatnál. Aztán ezzel együtt a mostani élettudományi publikációs adatbázis, a PubMed helyére kialakítható lehetne egy szűkebb, minőségi adatbázis, amelyből a ragadozó folyóiratok és a bóvligyári termékek ki lennének zárva.

B.Zs.: Vannak olyan lapcsaládok, melyeket – elsősorban a bírálati rendszerük miatt – néha megvádolnak azzal, hogy ragadozó kiadványok. Az MDPI kiadó lapjai esetében rendszerint nem túl komoly a peer review (lektorálás, szakmai bírálat), ezért gyakori, hogy a beküldést követően igen hamar elfogadják közlésre a kéziratokat. Vannak komolynak tűnő MDPI-kiadványok, például a molekuláris tudományokra fókuszáló International Journal of Molecular Sciences, ahol sok hazai kutatócsoport is publikálja az eredményeit. Ám ezeknél is felmerült már a gyanú, hogy e lapok valahogyan, például önidézéssel trükköznek, és így érnek el a relatíve magas impaktfaktort. Vagy ott van a Frontiers kiadó, melynek lapjai komolyabb bírálati rendszert alkalmaznak. A lap filozófiája szerint a jelenlegi szisztéma túl egyoldalú, a szerzők kiszolgáltatott helyzetben vannak, ezért vitába lehet szállni a bírálóval. Mi ezekről a véleményed?

Sz. Cs.: Mind a két folyóirat Svájcban van bejegyezve. Mikor hat évvel ezelőtt Svájcba költöztem, gondoltam, hozzájárulok új országom tudományos publikációs tevékenységéhez, és két MDPI újságban is szerkesztőbizottsági tag lettem: a Biomolecules és az Antioxidants folyóiratokban, amelyek a legjobbak közé tartoztak, és a honlapjuk alapján úgy tűnt, hogy tekintélyes tudósokból álló nemzetközi szerkesztőbizottsággal rendelkeznek. Aztán tavaly megrendült a bizalmam bennük egy incidens során, amikor nyilvánvaló csalást fedeztem fel egy hozzám került beadványban. Egy olasz társaság teljesen ugyanazt a szövettani ábrát próbálta felhasználni különféle kísérletek illusztrálására. Megírtam az illetékes szerkesztőnek, hogy azonnal vissza kell dobni a kéziratot, valamint szólni kellene a vonatkozó egyetem kutatásintegritási irodájának, hogy vizsgálják ki a csoportot. Ehelyett az illető elkezdett a szerzőkkel egyezkedni, akik azonnal kicserélték a cikkben szereplő ábrákat teljesen másokra, semmitérő magyarázkodással. Másnap lemondtam minden pozíciómról az összes MDPI újságnál, és a mi laborunkból sem fogunk semmit ebbe a folyóiratcsaládba küldeni ezután. Közben az is kiderült, hogy az MDPI csak valami postafiókban van bejegyezve Svájcban, de igazából nem sok köze van ehhez az országhoz; az alapítója is egy kínai vegyész, Shu-Kun Lin, és az irodáik nagy része is Kínában van. A Frontier folyóiratcsaládnak sincs valami jó híre. Nem lennék meglepve, ha trükköznének az idézéssel és az impaktfaktorral is. Volt egy időszak, amikor a híres Beall-lista, amely a ragadozó folyóiratokat tartalmazza, ezeket az újságokat is felsorolta.

B. Zs.: Mi a véleményed a tudományt érő kritikákról, melyek a pandémia alatt jelentősen felerősödtek? A tudományellenes gondolatok és különféle abszurd konspirációs elméletek több fejlett országban már a politikai garnitúra egyes tagjait is megfertőzték.

Sz. Cs.: Polarizáció van minden téren, és ezt jórészt a közösségi média algoritmusai okozzák. Amerikában látszik ez talán a legjobban; mintha két táborra szakadt volna a társadalom, és mind a két tábor él a saját buborékában, kapja a saját híreit, és egyre ritkább a két oldal közötti interakció. Ez borzasztó veszélyes folyamat, és egyre rosszabb lesz. De ugyanígy kettészakadt a társadalom, ha – Amerikánál maradva – például az abortuszt, a migráció kérdését, vagy a fegyverviselés kontrollját nézzük. Lövészárkok vannak és megmerevedett a frontvonal. A tudomány sem kivétel. Számomra nagyon elgondolkodtató, hogy bizonyos szerek esetében nagyon magas a szkeptikusok aránya: a vakcinaellenesek száma meredeken emelkedik, az mRNS vakcinák esetében ez még jelentősebb. Ugyanakkor például legújabban az Ozempic nevű fogyasztószer esetében nem alakult ki számottevő szkeptikus tábor, a legtöbben úgy tekintenek ezekre a szerekre, mint isten áldására. Most épp Amerikában vagyok, és ha bekapcsolom a tévét, özönlik belőle az Ozempic-reklám. Pedig tényleg nincs elegendő ismeretünk a szerről, és már most is látszanak bizonyos mellékhatások. 

B. Zs.: A jelen után a jövőbe nézve: mit gondolsz arról vélekedésről, hogy a pharma fokozatosan biopharmává alakul, azaz a hagyományos, kismolekulákon alapuló terápiát felváltják a DNS-re, RNS-re és őssejtre alapuló megközelítések?

Sz. Cs.: Ez a jövő, vagy ez is a jövő.  Én a kismolekulák újabb generációit sem írnám le teljesen; például van egy új, nagyon érdekes PROTAC elnevezésű rendszer, amikor ilyenekkel céloznak meg valamilyen sejtfehérjét, és magát a sejtet úgymond kényszerítik arra, hogy bontsa le. Ez egy remek koncepciónak tűnik, mert olyan gyógyszercélpontokat lehet vele megközelíteni, amelyek mindeddig ellenálltak a hagyományos gyógyszerfejlesztési próbálkozásoknak. Én úgy látom, hogy a gyógyszer-újrahasznosítás – vagyis mikor ismert gyógyszereknek, vagy ismert szerek kombinációinak keresünk és találunk újabb alkalmazásait más területeken – is rejteget még sok új lehetőséget.

Az év utolsó gyógyszertan-előadásának, amit tartok a harmadéves medikushallgatóimnak, az a címe, hogy „A gyógyszertan jövője”. Az előadás nagy része sejtterápiákról szól, mint amilyen a CAR-T terápia, és génterápiáról, mint a Luxturna, valamint a mesterséges intelligencia szerepéről, a személyre szabott diagnózisról és terápiáról… ha jobban belegondolok, kismolekulák nem is nagyon szerepelnek benne. Elmondom nekik azt is, hogy az ő életük során még rendkívül drasztikus változások lesznek a gyógyászatban, és hogy az ő felelősségük és feladatuk lesz, hogy lépést tartsanak és szinten maradjanak ezekkel. De azt is elmagyarázom nekik, hogy csak azért, mert valamilyen terápia újabb, mint a régi, még nem biztos, hogy hatékonyabb, vagy biztonságosabb – csak egy biztos: hogy drágább. Szóval nem árt, ha egészséges szkepticizmust is gyakorolnak. 

B. Zs.: Összességében a könyved végkövetkeztetései eléggé lehangolók, annak ellenére, hogy a könyv rengeteg karikatúrát is tartalmaz, és átszövi a sajátságos akasztófahumorod. A helyzetjelentésen túl látsz-e esélyt változásra, változtatásra?

Sz. Cs.: Az utolsó fejezet arról szól, hogy amennyiben a problémák nem csupán a jéghegy csúcsai, hanem szükségszerűen következnek a tudományos kutatás jelenlegi gyakorlatából, akkor az egyetlen megoldás az, hogy a tudományos kutatás teljes jelenlegi gyakorlatát kell megváltoztatni. Ebben benne van az is, hogy meg kell változtatni azt, ahogy a kutatókat képezzük. Én két párhuzamos PhD-életpályát képzelek el: az egyik, a jelenlegi, amely főleg arról szól, hogy hogyan végezzünk tudományos munkát, s egy újabbat, amely elsősorban a tudományintegritásról szólna. Akik az utóbbi szakon végeznek, azokból válhatnának olyan tudományos csoportokban olyan tagok, akiknek a kísérletek magas szintű tervezése, randomizálása, minőségellenőrzése, statisztikai elemzése és reprodukálhatósági tesztelése lenne a feladata. Belőlük lehetnének profi, fizetett közlemény- és pályázatbírálók is, a mostani anonim és önkéntes rendszer helyett, amellyel rengeteg probléma van: időhiány, érdektelenség, összeférhetetlenség. A pályázati rendszer teljes reformját én úgy képzelném el, hogy a jelenlegi, személyre szabott, kisebb pályázatok helyett a kutatástámogatási irodák egész intézményeket támogatnának, de cserébe megkövetelnék, hogy a kapott pénz egy része a reprodukálhatóság és az alkalmazhatóság területein kerüljön felhasználásra. Mindehhez jöhetne a publikációs rendszer reformja, amit a beszélgetés során már említettem. És ott lenne ugye a nagyközönség informálása, amiről az interjú elején kérdeztél. De van egy „apróbb” gond mindezzel, mégpedig az, hogy a rendszer fent említett elemeit egyszerre kellene megreformálni. Naiv módon azt remélem, hogy minden egyes cikk, könyv és interjú egy pici lökést adhat a helyes irányba. Ha legalább azt elfogadjuk, hogy a mostani helyzet nagyon rossz, az már egy kezdet. Attól már csak egy lépés, az, hogy kezdjünk el közösen – és főleg a politikai döntéshozók szintjén – reformok bevezetésén dolgozni.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos felfedezésekről is hírt adó Facebook-oldalát.