Ha várunk valakire, a percek óráknak tűnnek, de ha belefeledkezünk a munkába, az órák tűnnek perceknek. Vajon mi tágítja és sűrűsíti számunkra az időt? Mitől változik hosszának megítélése? Nádasdy Zoltán, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar habilitált egyetemi docense és kutatótársai egyszerű kísérlettel igyekeztek válaszolni a kérdésre.

Az ELTE közleménye szerint a kísérlet eredetileg egy egyetemi projekt volt, amelyet Nádasdy Zoltán és évfolyamtársai még az ELTE pszichológus hallgatójaként végeztek el az 1980-as években. Bár találtak egy érdekes összefüggést, az eredményt nem publikálták. A kutató azonban nemrégiben módszertani finomítások után megismételte a régi kísérletet doktorandusza, Sandra Stojić és a Mostari Egyetem munkatársa, Vanja Topić közreműködésével. A Springer-Nature Scientific Reports folyóiratban közölt eredmények nemcsak megerősítették a korábban talált összefüggést, de ki is egészítették azt új adatokkal.

A kísérlet nagyon egyszerű, otthon is elvégezhető. Mutatni kell hozzá egy eseménydús, illetve egy unalmasabb, ám egyforma hosszúságú videót óvodáskorú gyerekeknek, például a kedvenc rajzfilmjükből. Miután a második videó is lement, meg kell kérdezni tőlük, hogy szerintük melyik volt a hosszabb. A gyerekek több mint kétharmada azt válaszolja majd, hogy az eseménydús hosszabb volt. Ha felnőttekkel ismételjük meg ugyanezt a kísérletet, az ellenkező választ fogjuk kapni: több mint háromnegyedük számára az unalmas filmrészlet tűnik hosszabbnak. Tehát az időészlelés valamikor az óvodás- és a felnőttkor között átbillen.

Ön is úgy érzi, egyre gyorsabban múlik az idő? Itt a magyarázat

Az alábbi interaktív weboldal választ ad arra, miért érezzük gyorsabbnak az idő múlását, ahogyan öregszünk.

Hogy megnézzék, ez az átfordulás valóban megtörténik-e, a kutatók egy harmadik életkori csoportot, a 9–10 éveseket is tesztelték, és azt kapták, hogy ők az időtartamok megítélése tekintetében valahol az óvodáskorú gyerekek és a felnőttek között vannak. A kutatók a kísérletet kiegészítették még egy feladattal: az időtartam-különbségeket mindhárom csoportban a karok széttárásával is ki kellett fejezni. Arról azonban nem szólt az instrukció, hogy ennek a mozdulatnak vízszintesnek vagy függőlegesnek kell-e lennie. Míg a felnőttek több mint 90 százaléka vízszintes kartávolsággal fejezte ki az időtartamokat, addig az óvodások egyik fele vízszintes, másik fele függőleges mozdulatot tett.

A jelenség megértéséhez meg kell nézni, miben különbözik az időtartambecslés, mondjuk a geometriai hosszúság becslésétől. Az időtartamok nem képeződnek le az érzékszerveinken úgy, mint a fényesség, a hangosság vagy a hosszúság. Két vonal hosszúságának különbségét látjuk, ha a vonalak szimultán egymás mellett jelennek meg, két esemény időtartamát is összemérhetjük, ha egyszerre történnek a szemünk előtt, de az egymást követő eseményeket csak az emlékezetünk segítségével tudjuk összehasonlítani – az emlékezet azonban trükkös lehet.

A pszichológia fogalomtárába Amos Tversky és a Nobel-díjjal is kitüntetett Daniel Kahneman vezették be a heurisztikát. Ezek olyan stratégiák, amelyeket akkor alkalmazunk, amikor bizonytalanok vagyunk és korlátozott információ áll a rendelkezésünkre. Az időtartamok becslése pontosan ilyen eset, és az óvodáskorú gyerekek erre a feladatra azt a reprezentativitás heurisztikát alkalmazzák, hogy „melyikről tudnék többet mesélni”. Az eseménydúsról sokat, az unalmasról viszont keveset, az eseménydús tehát bizonyosan hosszabb volt – érvel logikusan a gyerek.

ELTE

A gyerekek azonban 6-7 éves koruktól az iskolában megismerkednek az abszolút (órával mért) idő fogalmával. Innentől kezdve életüket áthatja az idő, amely abszolút, megállíthatatlan, állandóan múlik, függetlenül attól, hogy hol vagyunk, figyelünk-e rá, érzékeljük-e vagy sem. Egy 10 éves gyerek már tudja, hogy miközben ő alszik, az idő múlik, és tudja, hogy amikor neki véget ér egy 45 perces órája, akkor a testvérének is véget ér az órája egy másik tanteremben egy másik tanárral, mert ugyanazon az abszolút és összehangolt időtengelyen vannak, amelyet mellesleg egy órával pontosan mérni is lehet. A 4-5 éves számára mindez még nem világos.

Ha már értjük az abszolút időt, de nem áll rendelkezésünkre óra, amellyel megmérhetnénk például két videó időtartamát, akkor egy másik, a mintavételezési heurisztikára támaszkodunk. Hogyan működik ez? Az abszolút időre 10 évesen, de felnőtt fejjel is úgy tekintünk, mint az események folyamatos áramlására, mint egy képzeletbeli folyóra.

Valahányszor az időre gondolunk, voltaképpen körülnézünk és ellenőrizzük, hogy a dolgok mozgásban vannak-e, és ha igen, ez az abszolút idő élményét megerősíti bennünk – írják a közleményben.

Ha unalmas filmet nézünk, és a figyelmünket nem köti le semmi, nagyjából egyenletes időközönként veszünk mintát az abszolút időből: hosszabb időn át többet. Ha azonban izgalmas a film, folyamatosan fenntartja a figyelmünket, akkor alig-alig tudunk mintát venni, nehogy elveszítsük a fonalat. Amikor tehát a kutatók megkérdezték a felnőtteket és az iskoláskorú gyerekeket, hogy a két film közül melyik volt a hosszabb, ők visszagondoltak a két videóra, összehasonlították a nézésük során gyűjtött időélmények számát, és ahol többet találtak, azt tekintették hosszabbnak.

A kísérlet rámutatott, hogy lehetnek bármilyen belső órái is az agynak, az idegsejtek szabályos időközönként mint metronómok kisülhetnek, ha nincs ott a fejünkben egy homunculus, aki az ütéseket számlálja, akkor nem lesz időtartambecslés. Az eredmény remek példája annak is, miként válik el egymástól a biológiai és kognitív szint a fejlődés során: amíg a biológiai érési folyamatok monoton módon javítják a funkciókat, addig a kognitív érés nagyokat ugrik, és még szembe is mehet korábbi vélekedéseivel.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.