Október elején két fiatal fakó keselyű került távcső elé, először Fejér megyében, a Csókakői várnál, majd feltételezhetően ugyan ez a két madár töltött három napot a fővárosban, Budatétényben, egy lakótelepi fűtőmű kéményén. Miközben a két fakó keselyű hazafelé indult, október 5-én átrepült hazánkon egy jeladós szakállas saskeselyű, ami a faj első magyarországi előfordulását is jelentette egyben.

Európában négy keselyűfaj költ: a fakó keselyű, a barátkeselyű, a szakállas saskeselyű és a dögkeselyű. A barátkeselyű fán, a többi három faj sziklákon fészkel. A madárcsoport magyarországi történetét ez a körülmény alapvetően határozza meg – a történelmi időkben költhettek középhegységeink sziklafalain, a barátkeselyű pedig akár a sík vidéki területeken is, illetve a fakó és a dögkeselyű a XIX. századig a Kárpátokban. A honfoglalást követő majd' ezer év jelentős legelőállat-állománya pedig minden bizonnyal fontos táplálkozóterületté tette a keselyűk számára a Kunság és az Alföld pusztáit.

A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szerint a keselyűk egykor volt aranykora már régen, több mint kétszáz éve véget ért Magyarországon, ezt követően ezek a hatalmas madarak nemhogy nem fészkeltek, de kóborlóként is ritka vagy rendkívül ritkán kerületek csak szem elé hazánkban. Ebben nem kis részben annak is szerepe volt, hogy a madárcsoport képviselői egész kontinensünkön megfogyatkoztak. A legnagyobb állomány tőlünk távol, Spanyolországban, illetve Bulgáriában és Görögországban élt, de számuk ott is jelentősen csökkent múlt század második felében. Ezt követően az összehangolt védelemnek köszönhetően nem csak a nyugati- és keleti-mediterráneumban, de Horvátországban, majd Szerbiában (Uvac-kanyon természetvédelmi terület) is megerősödött a fakókeselyű-állomány, így az elmúlt években jelentősen nőtt a faj hazai megfigyeléseinek száma. Egy éve, 2015. szeptember 24-én például 19 (!) fakó keselyűt láttak a Hevesi Füves Puszták Tájvédelmi Körzet területén, Pély közelében.

A keselyűk fontos szerepe, hogy egy órán belül lecsupaszítják, eltüntetik a tetemeket, melyek így nem terjesztik a vad- és haszonállatokra és az emberre is veszélyes lépfenét, veszettséget, tbc-t, botulizmust és brucellózist. Az indiai térség keselyűállományának 99%-os csökkenése következtében például jelentősen megnőtt az emberi veszettségfertőzések száma, mivel az el nem takarított tetemeken elszaporodtak a kóbor kutyák, így nőtt a fertőzött harapások gyakorisága.

Miközben a harmadik világ amúgy is rossz közegészségügyi viszonyai között egyetlen keselyű tetemeltakarító tevékenysége becslések szerint évente 11 ezer dollárt ér, az orvvadászok által gyakran mérgezéssel (csendben) elpusztított elefántok tetemei egyenként is több mint 500 keselyű elhullását okozzák.