A magyar államszocializmust sokan értelmezik úgy, mintha egyfajta szovjet protektorátus lett volna hazánk egész a rendszerváltásig. Hogy ez a gyarmati, félgyarmati státusz mennyire igazolható 1945-90 között, azt ebben a cikkben nem kívánjuk eldönteni. Mindazonáltal a szovjet belügyi, katonai, állambiztonsági és mindenféle más területeken működő tanácsadók jelenléte, a Vörös Hadsereg „ideiglenesen itt állomásozása”, bizonyos nyersanyag-kitermelési és feldolgozási kétoldalú szerződések (például a szovjet-magyar timföldegyezmény) vagy a katonai és gazdasági blokkok (Varsói Szerződés, KGST) kényszertagsága  - ezek mind-mind olyan tényezők, amelyekkel érdemes külön is foglalkozni.

És persze az is bizonyos, hogy nálunk szép számmal akadtak szovjet állambiztonsági és belügyi tanácsadók, akik ugyan csak „tanácsokat” osztogattak, de ezeket persze a magyar szervek – nem nagyon tévedve – parancsnak vették, és igyekeztek végrehajtani őket. Minderről Baráth Magdolna, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) munkatársa beszélt az intézmény rendezvénysorozatának, a Történelmi KávéháZ-nak a legutóbbi előadásában. (Baráth korábbi kutatásainak eredményeiről éppen egy éve számoltunk be a hvg.hu-n, így most csak az ahhoz képest is újdonságnak számító eredményekről írunk.)

Mi "kértük" őket

A szovjet tanácsadók Magyarországra küldését hivatalosan a „magyar kormány” – főleg Rákosi Mátyás még miniszterelnök-helyettesként – kérte, de valójában Sztálin Szovjetuniója, majd Hruscsov szovjetállama is egyszerűen Magyarországra hozta az embereit. Formálisan időnként csak arról volt szó, hogy a már amúgy is ittlévő szovjet tanácsadók jelenlétét legitimálták a magyar kormányok „kérései”. Ebben és a szovjet tanácsadók helyzetének szabályozásában egyébként jelentős változások nem nagyon történtek a Rákosi- és a Kádár-korszak folyamán.

Persze a szovjetek maguk időnként változtattak a rendszeren. Így például 1945-ben még elsősorban a győztes nagyhatalmak katonai képviseletén, a Szövetséges Ellenőrző Bizottságon (SZEB) keresztül gyakorolták hatalmukat. Szovjet hírszerző és állambiztonsági tisztek már 1945 elején megjelentek Budapesten Baráth szerint.

Embercsempészet Ausztriába

A szovjet titkosszolgálat emberei az 1945 utáni átmeneti - demokratikus(nak tűnő) - években is aktív szerepet játszottak. Az ÁBTL „KávéháZ” beszélgetésén – többek között Standeisky Éva kérdésére - kiderült, hogy a Móricz Zsigmond körtérről indultak azok a szovjet tisztek, akik autón csempészték ki az országot elhagyni akarókat Ausztriába.

Hogy ezt felsőbb helyen jóváhagyták-e vagy sem, az kérdéses, ám valószínűleg tudhattak erről valamit akár még akár Moszkvában is, hiszen neves politikusok és Izraelbe kivándorló Holokauszt-túlélők is így jutottak külföldre. Ez persze nem volt olcsó mulatság: a szovjet tisztek 2-3000 ezer forintért vitték ki 1946 után osztrák oldalra a menekülőket. (Ausztria egy része hosszú évekig szovjet megszállási zónába tartozott, 3000 forint pedig óriási pénznek számított ekkor.)

Az embercsempészet később hajón is zajlott - egy másik hozzászólás szerint -, ám amikor visszafelé az egyik magyar résztvevő dollárt hozott be, rögtön lekapcsolták a magyar hatóságok. (Ugyanakkor a szovjet tiszt, az a tanácsadó, aki látta az ügyét, enyhítést javasolt neki, ezért csak 3 évre ítélték a csempészt, alighanem azért, mert az embercsempészetben a szovjeteknek is segédkezhetett.)

A Rajk-per

Később persze változott a szovjet tisztek helyzete: egyre formalizáltabbá vált ittlétük, „beköltöztek” a magyar belügyminisztériumba, az államvédelmi hatóság irodáiba, sőt, a Rajk-perben még olyan kihallgatás is volt állítólag, amire Péter Gábort, az ÁVH rettegett főnökét sem engedték be, mert a szovjet tanácsadó, Bjelkin (Belkin) egyedül találkozott Rajk Lászlóval. (Erre a szovjet állambiztonság iratait megöröklő orosz FSZB-nél kutakodó egyik orosz történész talált adatot Baráth Magdolna szerint.)

A szovjet tanácsadók személyesen is jól jártak a magyarországi kiküldetéssel: 2500 és 8500 forint közötti fizetést, tágas, bebútorozott lakást, kocsit kaptak, és számtalan más privilégiumban részesültek, amit a magyar államnak kellett többnyire állnia.

Nem volt életbiztosítás

Ám az például korántsem jelentett életbiztosítást, hogy valaki a szovjet tanácsadó vagy maga is szovjet ügynök (nemcsak tanácsadók, hanem fedett szovjet kémek is dolgoztak nálunk, őket persze nem a magyar kormány "kérte"). A Rajk-perben hatalmas szerepet játszó Bjelkin például börtönbe került, amikor Sztálin a cionizmus ellen indított kampányt – a generalisszimusz 1953-as halála előtt egy-két évvel.

A szovjeteknek dolgozó magyar államvédelmist, Szücs Ernőt gyakorlatilag péppé verték a magyar ÁVH-sok, pedig ő Péter Gábor helyettese volt. (Ő tehát nem szovjet tanácsadó, viszont kémkedett a szovjeteknek.) Kivégezték Pálffy Györgyöt, az úgynevezett Katpol vezetőjét - ő a hadseregnél játszott elhárító-államvédelmis, illetve politikai nyomozótiszti szerepet -, aki szintén a szovjeteknek (is) dolgozott. Amikor Pálffyt letartóztatták, majd házkutatást tartottak nála, és megtalálták a nyomokat, amelyek a szovjet követségre vezettek, Rákosi állítólag iszonyatosan dühbe gurult. Nyilván kínos helyzetbe hozta őt is az eset…

Konfliktusok Rákosival

A szovjet tanácsadók némelyike magával Rákosival konkurált, így időnkénti visszahívásuk ezért vált szükségessé. Így járt a Pálffy-ügybe belekeveredett egyik szovjet diplomata is, aki korábban szovjet tanácsadó-állambiztonsági tiszt volt.

Később a szovjetek maguk rendelték vissza tanácsadóik egy részét: 1953-ban, Sztálin halála után maga a hírhedt Berija, a moszkvai központbeli főnök rendelte vissza a nem közvetlenül belügyi-állambiztonsági területen dolgozó szakértőket.

Ez az "enyhülési" folyamat persze már 1953-ban (Berija leváltásakor és kivégzésekor), illetve döntően 1956-ban megszakadt. A levert forradalom és szabadságharc után megint megindultak a tanácsadók Magyarország felé. A hatvanas-hetvenes évekből a rájuk vonatkozó források egyre ritkulnak Baráth Magdolna szerint, és csak annyit lehet tudni róluk, hogy nagy valószínűséggel 1990 februárjáig voltak itt. Hogy persze milyen minőségben, az sokszor változott, nem mindig hívták őket tanácsadóknak, mindenesetre a funkciójuk azért nagyrészt ugyanaz maradt.

A róluk szóló adatok összegzése azért is nehéz egyébként, mert a legtöbb tanácsadó az ötvenes évektől csak szóban adhatott „tanácsot”, azaz utasítást a magyar szerveknek. Mindezek után persze csak sejthetjük, hogy milyen fontos döntésekben játszhattak szerepet.