Sosem volt a szovjet űrkutatás története – még a nem katonai jellegű misszióké sem - az amerikaiéhoz hasonlítható, az eseményekről sokszor csak utólag értesült a nagyközönség. Így történt ez huszonöt évvel ezelőtt is, amikor Kazahsztánból egy Proton-rakéta elindult a világűrbe. A Bajkonurról felbocsátott hordozóeszköz akkor hagyta el a Földet, amikor a Szovjetunió Kommunista Pártja éppen a XXVII. kongresszusát tartotta, így a hírekben csak mellékesen tűnt fel, és főleg utólag, hogy egy új űrállomás alapelemét viszi magával a Proton.

A szovjet űrkutatás az ötvenes-hatvanas években hosszú ideig megelőzte az amerikai hasonló programokat, aztán a Holdon való landolással az USA gyorsan behozta a hátrányát, és a nyolcvanas években az addig sikeresnek tűnő űrsiklóprogrammal megtartotta a technológiai elsőséget a szovjetekkel szemben. Ám a Challenger űrsikló 1986-os tragédiája után az űrversenyben megint a szovjetek vették át a kezdeményezést.

A Mir űrállomás 1996-os állapotában

Wikipedia

Sőt, egyes területeken mindig is a szovjetek, illetve ma már az oroszok voltak előnyben - írja a német Die Zeit. Ez a terület pedig az űrállomásoké volt. A Szaljut-program során 1971 óta hét űrállomást állítottak pályára a szovjetek, míg az amerikaiak csak egy kisebbet, a Skylabot tudták csak ideig-óráig működtetni 1973-ban. (A Skylab már a startnál súlyosan sérült, és három misszió után feladták vele a küzdelmet.) Egy NASA-csapat 84 napot töltött ugyan a Skylabon, és ez akkoriban rekordot jelentett, de a Szaljut-legénységek egyike hamarosan felülmúlta ezt is: félévet voltak az űrhajósok a Szaljut-6-on.

Az első Szaljut-missziók

Az első szovjet Szaljut-missziók tragikusan vagy balsikerrel végződtek. A Szaljut-program elemei nehezen kísérhetők figyelemmel: a szovjetek sokszor álcázták a programot, részben katonai jellege miatt. A különböző kódnevek miatt is nagy a zavar a nemzetközi hírekben, így időnként nem is teljesen egyértelmű, hogy mikor és milyen típusú hordozóeszközön, mit és hogyan juttattak a világűrbe a szovjetek.

Mindenesetre a Szaljut-1 volt az első a program során, amelyet DOS-1-ként  (Dolgovremennaja Orbitalnaja Sztancija, vagyis a Hosszúidejű Orbitális Állomás) is emlegetnek. Ez az űrállomás 1971. április 19-én indult a világűrbe. A Szojuz 10 űrhajósai azonban nem tudtak bejutni az állomásra. A második legénység, a Szojuz 11 három űrhajósa pedig egy túl korán kinyitott szelep miatt halt meg a Földre való visszatéréskor az űrhajó landoló kapszulájában. Maga a Szaljut-1 - amely inkább katonai, mint polgári missziót próbált végrehajtani, mégsem a katonai űrállomások közé sorolják általában - 175 napig keringett a Föld körül, majd októberben elégett a légkörben.

A Szaljut-2B (OPS-1) tulajdonképpen egy álcázó művelet volt, katonai célokra fejlesztették ki az OPS-1 nevű űrállomást, amelyet csak névleg neveztek Szaljut 2-nek. 1973. április 3-án lőtték fel ezt az OPS-prototípust, amelynek a katonai neve Almaz-űrállomás volt. Az Almazok azonban nem bizonyultak hatékony eszköznek, és kiderült, hogy katonai felderítésre sokkal kifizetőbbek a személyzet nélküli műholdak – írja a Wikipedia.

A harmadik polgári, civil hasznosítású űrállomás a DOS 3 volt, amely 1973. május 11-én startolt el. Ez is elégett azonban a légkörben egy hét múlva. Végül is ezt a Kozmosz-sorozat balsikerei közé számították egy ideig a szovjetek: Kozmosz-557-es néven regisztrálták, s csak később derült ki, hogy ez is egy Szaljut volt.

Vlagyimir Cselomej

Wikipedia

Az OPS-ek, illetve a Szaljutok első hordozóeszközeinek kifejlesztésében döntő szerepe volt Vlagyimir Cselomejnek. Az 1914-ben született szovjet rakétamérnök már a második világháború alatt pulzáló sugárhajtóművek kifejlesztésén dolgozott, kijevi tanulmányai után. 1944-ben a V-1-es német csodafegyverek mintájára elkezdte a szovjet robotrepülőgépek fejlesztését irányítani. Aztán pilóta nélküli repülőgépeken dolgozott, katonai műholdakat és hordozórakétákat fejlesztett.

A Szaljut-5 (OPS-3) 1976-ban startolt, és egy évig maradt Föld körüli pályán. 67 napig használta két csapat is. Ez volt a harmadik és egyben az utolsó Almaz-állomás. A Szaljut-6 (DOS-5) - melyet már fel is lehetett tankolni - 1977-ben hagyta el a Földet, s csaknem öt évig maradt az űrben. A Szaljut 7-et (DOS-6) 1982. április 19-én lőtték fel: tíz legénység használta, a leghosszabb ott tartózkodás pedig 237 napig tartott. A Mir startja után a Szaljut-7 űrállomás 1991-ig keringett kihasználatlanul a Föld körül, majd elégett a légkörben.

A Mir fellövése

A Mirt 1986. február 19-én lőtték fel. Központi magja, a DOS-7 alig különbözött a Szaljut-7-étől (vagyis a DOS-6-tól). A legfontosabb eltérés, hogy kettő helyett hat ponton volt csatlakoztatható szállítóűrhajókhoz. Moszkva igencsak büszke volt rá, s a Nemzetközi Űrállomás (ISS) tervezői sokat tanultak a Mir fejlesztőitől. Legénység nélküli Progressz teherűrhajók látták el a Mirt élelmiszerrel, vízzel és üzemanyaggal. Elvitték a szemetet és az elhasznált anyagokat is.

Leonyid Kizim és Vlagyimir Szolovjov űrhajósok a világűrben kipakoltak a Szaljut-7-ről, és átvitték a berendezéseket a Mirre. (Köztük a magyar Pille dozimétert is, amelyet Farkas Bertalan használt a Szaljut-6-on.) Ehhez a Szojuz űrhajót használták, amelyhez hasonlók 1967 óta állnak „hadrendben”, amivel a Szojuzok számítanak az űrkutatás történetében a legmegbízhatóbb járműveknek.

Egy világrekord a Miren

A Mirt több mint száz űrhajós látogatta meg 2001 márciusáig. A tudományos vizsgálatokra szolgáló Kvant modul 1987. április 9-én dokkolt az űrállomáson. Ez volt a Mir első bővítése, s a modult elsősorban asztrofizikai kutatásokra használták.

Valerij Poljakov 1994. januárjától 437 napot töltött a világűrben, s ezzel világrekordot állított fel. Az egykori űrhajós jelenleg az orosz egészségügyi minisztériumban dolgozik, aligazgatóként – írja a Wikipedia.

1997-ben a Mirt majdnem fel kellett adniuk az oroszoknak: június 24-én Vaszilij Ciblijev elveszítette az irányítást egy ellátó teherűrhajó dokkolásánál, s nekiment az űrállomásnak. Másodpercekkel később az űrhajósok szelelést hallottak: a levegő szökni kezdett a Mirről. Szerencsére gyorsan megtalálták a rést. Az irányítási rendszerek csak órák múlva kezdenek ismét működni, és miután a napelemek is megsérültek, az energiaellátás egyharmada kiesett.

Búcsú a Mirtől
 
1998. november 20-án a Nemzetközi Űrállomás (ISS) első modulját, a Zarját a világűrbe juttatták. A Mir ezt követően 1999 augusztusától 2000 áprilisáig üresen állt. Egy holland vállalkozás, a MirCorp magáncélokra használta, és ez finanszírozta az utolsó missziót 2000 áprilisától júniusig. 2000 októberében aztán Moszkva elhatározta, hogy feladja a Mirt. 

2001. március 23-án egy Progressz teherszállító űrhajó révén a Mirt földközeli légkörbe terelték, a nagy része elégett, kisebb darabok a Fidzsi-szigetek környékén a Csendes-óceánba hullottak. A Mir több mint 86 ezerszer kerülte meg a Földet (egészen pontosan 86 325-ször). Hét évvel tovább szolgált, mint tervezték, vagyis élettartama kétszer hosszabb lett az eredetileg vártnál.

Nemzetközi Űrállomás

NASA

A Mir-2-ből lett részben az ISS

A szovjetek 1976-tól tervezték a Mir-2 programot, amelyet időközben a Nemzetközi Űrállomás projektjévé alakítottak át, számos módosítás után. A Mir-2 központi magja a Zvezda lett volna, amely DOS-8-as kódnevén tulajdonképpen a Szaljut-program folytatásának is tekinthető, immár azonban nemzetközi együttműködés keretében működik.

A Zvezda (Csillag) 2000-ben jutott fel a világűrbe, és az orosz lakó- és navigációs modul a Nemzetközi Űrállomás egyik fontos részét képezi. Ugyanakkor a Zarja nevű orosz modul volt az ISS első része, ezt már 1998-ban Föld körüli pályára állították, így a Mir-2 és az ISS közötti „leszármazási” kapcsolat már igen összetett, nem beszélve a nemzetközi projekt amerikai, európai és japán részelemeiről.