Száraz György munkája Erdély múltjáról, jelenidőben címmel jelent meg a nyolcvanas években. Könyvében megpróbált kiegyensúlyozott képet kialakítani a román-magyar viszonyról. Művében számos idézet szerepel arról, hogyan fogadták Trianont és a román Egyesítést a kortársak: magyarok, németek és románok. Most e könyvből, illetve Botlik József Erdély tíz tételben című munkájából és az 1989-ben Budapesten megjelent Erdély rövid története című kötetből vett idézetekkel igyekszünk bemutatni, hogy reagált a magyar, a román és a szász politikai elit a határok módosulására, Nagy-Románia létrejöttére. 

Paál Árpád, a kolozsvári Napkelet főszerkesztője például így írt lapjában 1921-ben: „A magyar népkisebbségeknek mindenütt olyan önálló nemzettestekké kell válniok, melyek szervesen beilleszkednek az utódállamok közéletébe. Szervesen és hátsó gondolatok nélkül. Nem állambontásra, hanem államépítésre, hogy a magyar népkisebbségi nemzetek éppen ez alkotó részvételjogcímén követelhessék régi államukkal a gazdasági és kulturális összefüggést. Hogy lehessen így mélysége erkölcsi alapja a magyar állam és a többi utódállamok közötti szövetségnek, a szövetségből fejlődő uniónak s az unióból fejlődő néptestvéri békeállapotnak.”

Konföderáció?

Paál hozzátette, gyakorlatilag a ma európai uniós helyzetet megelőlegezve, de akkor persze még nem erre, hanem egyfajta duna-völgyi konföderációt tartott kívánatosnak a szerző: „A törzsmagyarságot is, az összes környező államokat is a történelem sodra hajtja az egyedül lehetséges kibontakozás irányába, a népek testvériségének államszövetségi intézményesítése felé.” Botlik József a harmincas évek baloldali törekvéseiben hasonló vonulatot fedezett fel. Porzsolt Lászlót idézi, aki 1932-ben, a Korunk című folyóiratban megjelent cikkében a megoldást abban látta, ha „szabad nemzetek szocialista államainak önkéntes konföderációja” valósulna meg.

1921. január 23-án Kolozsváron jelenik meg Kós Károly, Paál Árpád és Zágoni István híres röpirata, a Kiáltó szó Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros magyarságához. Ez így fogalmaz: „Fölébredtünk. Látni akarunk tisztán. Szembe akarunk nézni az Élettel, tisztában akarunk lenni helyzetünkkel. Ösmerni akarjuk magunkat. Számba kell venni erőinket, szervenünk kell a munkát, tudnunk kell a célt, amit el akarunk érni... Kiáltok! Neked: Erdély, Bánság, Körös-vidék és Máramaros ezeresztendős magyarsága: Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd ki, nézz széjjel és állj az új életben tusakodni akarók közé. A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. (…) Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.”

Szászok, németek

1919. szeptember 6-án Temesváron a romániai németek képviselői gyűltek össze. Annak fényében, hogy mára gyakorlatilag eltűnt a német kisebbség délkeleti szomszédunkból, kissé megrendítő 1919-es céljuk, amit megfogalmaztak: „Alkotmány alkotandó, amely örök időkre biztosítja a romániai németség jogát arra, hogy politikailag mint egységes nemzet szervezze magát, s ennek alapján követhesse nemzeti, kulturális és gazdasági törekvéseit.” Az Erdély rövid története című könyvben mindazonáltal olvasható, hogy az erdélyi szászok már 1919. január 8-án a Szász Nemzeti Tanács medgyesi gyűlésén kijelentették, hogy „Erdély szász népe is nemzeti jövője garantálását remélve, állást foglal Erdély és Románia egyesülése mellett”. A román politikus, Iuliu Maniu ekkor biztosította őket „a szorgalmas szász nép nemzeti jogainak védelméről és tiszteletben tartásáról”.  

És mit csináltak a románok?

Az Erdélyt Romániával egyesítő nagygyűlésen, 1918. december elsején elfogadták a románok képviselői a Gyulafehérvári Határozatokat. Ezek III./1.-es pontja így szól: „Teljes nemzeti szabadság az együtt lakó népek számára. Mindenik népnek joga van a maga neveléséhez és kormányzásához saját anyanyelvén, saját közigazgatással, saját kebeléből választott egyének által. A törvényhozó testületekben és az ország kormányzásában való részvételre minden nép népességének számarányában nyer jogot.” E határozatot azonban később nem foglalták törvénybe.

Az erdélyi románok sem voltak kezdetben egységesek Erdély kormányzásával kapcsolatban. Száraz György szerint különösen az észak-erdélyi görög-katolikus románok voltak bizalmatlanok a regáti (moldvai és havasalföldi) politikusokkal szemben. Éppen ezért Alexandru Vaida-Voievod (ő miniszterelnök is volt Romániában) többször is szembeszállt a centralizációval, és így fogalmazta meg célját a Luptatorul című lapban 1922. január 22-én: nemzeti „egység decentralizáció alapján, azaz regionalizmus és nem despotikus, erőszakolt centralizáció”.

Az Erdély rövid története című kötetből kiderül azonban, hogy nem Vaida-Voievod álláspontja győzedelmeskedett. A Köpeczi Béla főszerkesztésében megjelent kiadvány így fogalmaz a Trianon utáni helyzetről: „A román nyelv uralkodóvá tételét minden eszközzel szorgalmazták. A hely- és utcaneveket a magyar többségű helyeken sem lehetett magyarul kiírni, sőt időnként a magyar nyelvű publikációkban sem, a kétnyelvű cégtáblákat megadóztatták, végül megszüntették. A bíróságokon 1921-től románul tárgyalták az ügyeket,  románul nem tudó ügyfelek tolmács útján beszélhettek. Minden hatósági beadványt az állam nyelvén kellett megfogalmazni. A nyilvános helyeken megjelentek a feliratok: Csak románul szabad beszélni.”