Agymosás

Megrendelem a könyvet.

1948. november 19-én dr. Zakar András a vízivárosi gyülekezet reggeli miséjéről tartott hazafelé, amikor egy rendszám nélküli autó gördült mellé. Három fekete öltönyös férfi ugrott ki nesztelenül az autóból, megragadták a doktort, és begyömöszölték a hátsó ülésre.

A járókelők szemében mindez nem számított különösebben figyelemre méltó eseménynek. A magyaroknak akkoriban azt mondogatták, hogy az ország veszélyben van, és hogy mindenhol összeesküvők rejtőznek: a titkosrendőrség szünet nélkül üldözte a másként gondolkodókat.

Ezt az esetet az áldozat személye tette különlegessé. Dr. Zakar ugyanis Mindszenty József bíborosnak, a Magyar Katolikus Egyház akkori vezetőjének, Kelet-Európa rangidős bíborosának személyi titkára volt. Mindszenty, XII. Pius pápa lehetséges utóda nagyhatalmú ember volt; titkárának eltűnése rosszat sejtetett.

Öt héttel később a titkosrendőrség visszaszállította dr. Zakart a bíborosi rezidenciára, Esztergomba. Az a Zakar azonban, akit 1948 Szentestéjén visszahoztak, nem ugyanaz a Zakar volt, aki egy hónappal azelőtt eltűnt. Valami történt vele. Zavart volt és össze-vissza zagyvált, mint akinek elhomályosult a tudata. Az egyébként hallgatag harmincöt éves teológiadoktor úgy viselkedett, akár egy gyerek: folyton-folyvást fecsegett és vihogott. Egy alkalommal visítva szaladt végig a folyosón. A Zakart kísérő rendőrök úgy bántak vele, mint egy őrülttel: újra és újra elmondták neki, hogy kétszer egy héten húst adnak neki enni; ő pedig cserébe úgy vigyorgott rájuk, mintha a legjobb barátai lennének. „Úgy tűnt – emlékezett vissza Mátkai Gyula, a bíboros főtitkára –, hogy nagyon jól érzi magát velük.”

Amikor arra kapott utasítást, hogy leleplező bizonyítékok után kutasson az épületben, Zakar lenyargalt az alagsorba, s ott az egyik szobába vezetve a titkosrendőrség tisztjeit, egy pontra mutatott a padlón. A rendőrök néhány tíz centiméternyi ásás után egy fémdobozra leltek, benne Mindszenty titkos levelezésével. Ezután gratuláltak az önelégülten mosolygó Zakarnak, és visszakísérték a titkosrendőrség központi épületébe, Budapestre, az Andrássy út 60-ba, hogy ott további „kezelésben” részesítsék.

December 26-án, délután háromnegyed hétkor Mindszenty és idős édesanyja az esti mise után éppen lefelé igyekeztek a lépcsőn, amikor dühödt dörömbölést hallottak az ajtó felől. A bíboros kinyittatta az ajtót, és felfegyverzett férfiakkal találta szemben magát. Décsi Gyula alezredes előrelépett. „Azért jöttünk, hogy letartóztassuk” – mondta Mindszentynek, aki letérdelt, megcsókolta édesanyja kezét, elmondott egy imát, majd vette kabátját és kalapját, és átadta magát a hatóság tisztjeinek.

Bár Mindszenty munkatársait megdöbbentette a letartóztatás, eleinte inkább titkárának viselkedésén csodálkoztak. Hogyan fordulhatott elő, hogy a hűséges dr. Zakar elárulta a bíborost? És miért viselkedett ilyen furcsán? Mire öt héttel később a bíróság előtt megjelent, valami különös történt Mindszenty bíborossal is. Előre-hátra hintázott a vádlottak padján, és bizonytalanul állt a lábán. Szemeit félig behunyta, mozgása koordinálatlan volt, mint egy alvajáróé. Monoton hangon beszélt, mintha bemagolt tényeket ismételne gépiesen. Volt, hogy tíz másodperces szünetet tartott két szó között. Láthatólag nem volt képes követni saját tárgyalásának menetét: ez a rendkívül művelt, intelligens férfi csak állt ott üveges szemekkel, és teljesen zavarodottnak tűnt. Megjelenésénél azonban még rosszabb volt az, amit mondott. Mindszenty a távolba tekintett és bevallotta, hogy ő állt Magyarország koronaékszereinek elrablása mögött, azzal a kimondott céllal, hogy Habsburg Ottót Kelet-Európa császárává koronázza. Beismerte, hogy terveiben szerepelt a kommunista vezetés eltávolítása, valamint hogy ki akarta robbantani a Harmadik Világháborút, mivel az amerikai győzelem után ő akart hatalomra kerülni Magyarországon.

A vallomás nyilvánvaló képtelenségekből állt. Mindszenty a háború vége óta ellenezte a magyarországi kommunista hatalomátvételt, de nem volt forradalmár, és semmiképpen sem volt áruló. A tárgyalás során elismerte, hogy 1947. június 21-én találkozott Habsburg Ottóval Chicagóban; valójában azonban azon a napon Habsburg Ottó nem Chicagóban, a bíboros pedig még csak nem is az Egyesült Államokban tartózkodott. Nyugati megfigyelők azt is hamar felfedezték, hogy Mindszenty az egyházi tisztviselőknek előre jelezte várható félreállítását. Félvén, hogy a kínzások hatására megtörik, hetekkel elfogatása előtt leveleket írt Magyarország öt legtekintélyesebb katolikus egyházi vezetőjének, arra utasítva őket, hogy csak akkor nyissák ki a levelet, ha őt letartóztatják. A levelekben kategorikusan kijelentette, hogy nem vett részt semmilyen összeesküvésben, és hogy soha nem mondana le egyházmegyéje vezetéséről. Amikor a bíróságon kérdezték mindezekről, úgy tűnt, megváltoztatta álláspontját. És a lemondását is felajánlotta.

Azok számára, akik ismerték, Mindszenty gyökeres átalakuláson ment keresztül. Egy XII. Piushoz közel álló forrás megjegyezte, hogy a perbe fogott Mindszenty „nem az az ember, akit mi ismertünk”. Egy brit külügyi jelentés azt a következtetést vonta le, hogy „megfáradt és rezignált ember lett belőle, aki egyáltalán nem hasonlít a bíboros valódi személyiségére”. Még az édesanyja is egyetértett: elmondta a sajtónak, hogy amikor engedélyt kapott, hogy meglátogathassa fi át a börtönben, „egy teljesen megváltozott, akaratát és öntudatát vesztett embert” látott. Az egyik ilyen alkalommal a férfi egyáltalán nem ismerte őt fel.

Úgy tűnt, a bíboros kézírása is megváltozott. Letartóztatása előtti és utáni aláírásának összevetése jelentős eltérést mutatott ki. Egy olasz grafológus szerint Mindszenty „többé nem volt képes lejegyezni megszokott aláírását”. Annyi bizonyos, hogy még a tárgyalás hónapjában Ausztriába disszidált két magyar írásszakértő, Sulner László és Fischhof Hanna, akik bevallották, hogy maguk is részt vettek az ügyben. Kezdetben, mondták, arra kérték őket, hogy lássák el hamis kézjeggyel a bíboros vallomásait. De hamarosan kiderült, hogy erre nem lesz szükség: Mindszenty önszántából aláírta azokat. A két szakértő szerint a Mindszenty kihallgatásának elején született dokumentumok tagadták a vádakat, ám két hét elmúltával a papírlapok vallomásokkal teltek meg. „Az elme, mely a tollat először mozgatta, nem ugyanaz az elme volt, amely a tollat később irányította” – mondta Sulner. Valóban, valami különös dolog történt a bíborossal.

A tény, hogy egy erős, határozott ember a nyilvánosság előtt olyan bűnöket ismert el, amelyeket el sem követhetett, a nyugati elemzőknek rögtön szöget ütött a fejébe. A bíboros, írta az Evening Standard, „zavarodott ember, készen arra, hogy – csakúgy, mint a szovjetek többi áldozata – bevalljon bármit, amit a fejére olvasnak.” A Daily Telegraph hozzátette: „nincs teljesen birtokában képességeinek.” Néhány hírmagyarázó odáig ment, hogy azt feltételezte, a vádlottak padján nem Mindszenty ül, hanem egy imposztor. Teljességgel hihetetlen elméletnek látszott, de egy ilyen valószínűtlen színielőadás esetében melyik elmélet nem volt az?

Akárcsak a kirakatperek idején, a sajtó a furcsa vallomásokat kábítószerek hatásának tudta be. „Mindszenty: kábítószer? Kínvallatás? Hipnózis?” című cikkében a Daily Mail arról számolt be, hogy a bíborost „vallomás-kábítószerekkel, vagyis benzedrinnel, amfetaminnal, szkopolaminnal és aktedronnal nyomták tele.” Ehhez a véleményhez csatlakozott a RAND Intézet egy vallomás-jelenségről készített tanulmánya, amely azt a következtetést vonta le, hogy a szovjetek többek között kábítószereket és hipnózist alkalmaznak az áldozatok tárgyalásra való felkészítésekor. Bármilyen technikával is vették rá, hogy beszéljen, valakinek meg kellett fizetni érte. 1948. december 31-én XII. Pius kiátkozott mindenkit, aki részt vett a bíboros letartóztatásában és kihallgatásában.

A brit külügyminisztériumban még egy ideig elvitatkoztak a kérdésről. A bíboros kétségkívül nem viselkedett „normálisan” tárgyalása során, és arra is volt némi bizonyíték, hogy a szovjet vallatók kábítószereket alkalmaztak „az idegrendszer és az akaraterő gyengítésére”. Általánosságban azonban szkeptikus maradt a hangulat. Az, hogy széles körben elterjedt a kábítószerek efféle használata, egy bécsi jelentés szerint „újságírói túlzás” volt. Egy 1949. február 10-i szigorúan titkos dokumentum szerint Mindszentyt valószínűleg kevésbé kifinomult módszerekkel győzték meg arról, hogy vallania kell: dr. Zakart „félholtra verve” a főnöke elé vezették, aki azonnal megtört.

A diplomatákat azonban nem győzte meg teljesen saját elméletük: ha Zakart brutálisan megverték, miért nem mutatta ennek semmi jelét a tárgyaláson? „Mindent egybevetve – mondta ki végül a brit külügyminisztérium – a bíboros vallomása ugyanolyan rejtély maradt, mint amilyen volt.” Ebben az amerikai hatóságok is egyetértettek. „Valahogy – írta az amerikai hadsereg hírszerzési szakértője, Paul Linebarger – kettéhasították a lelkét.”

Három évvel azután, hogy Mindszentyt életfogytiglanra ítélték, újabb bomba robbant – ezúttal Koreában. 1952. január 13-án éjjel a 3. számú amerikai bombázóhadosztály pilótáit, Kenneth L. Enocht és John S. Quinnt lelőtték Észak-Korea felett. Négy hónappal később, május 16-án a két katona különös dolgokat diktált a kínai kihallgatók jegyzetfüzeteibe. Azt mondták, hogy biológiai fegyvereket vetettek be Koreában, többek között antraxot, tífuszt, kolerát és pestist. Quinn szavai szerint a fegyvereket hadrendbe állító rendszerek „még kísérleti fázisban tartottak”, de hatékonyságuk magas fokú volt. „Arra kényszerítettek – mondta –, hogy eszköz legyek ezeknek a(z amerikai) háborús uszítóknak a kezében, és rávettek, hogy […] ezt a borzalmas bűnt elkövessem Korea népe és a kínai önkéntesek ellen.” A katonák vallomását szalagra vették, és másnap leadták a pekingi rádióban. A moszkvai rádió hamar felkapta az ügyet, és Kelet elkezdte háborús bűnökkel gyanúsítani a Nyugatot.

Kilenc hónappal később, 1953 februárjában Frank H. Schwable ezredes, az Egyesült Államok Tengerészgyalogsága 1. számú hadtestének parancsnoka megerősítette Enoch és Quinn tanúvallomását. Schwable, akinek a gépét július 8-án lőtték le, elmondta az akció részletes tervét. Állítása szerint az amerikai biológiai fegyver-program a VMF-513-as kódszám és a SUBROP fedőnév alatt futott. Az amerikai Vezérkari Főnökség 1951 októberében adott zöld utat a projektnek, tette hozzá. Az első gyakorlati teszteket már az év novemberében lefuttatták, folytatta Schwable, okinawai (Japán) bázisokon pihentetett B-29-esekkel, de a baktériumokat tároló szerkezeteket más repülőgépekre is elkezdték felszerelni. A tesztelést olyannyira titokban tartották, hogy még a projektben részt vevő pilótáknak sem volt szabad tudniuk, mit visznek a gépükön. Minderről természetesen a többi ENSZ-beli szövetségest sem tájékoztatták.

Schwable elmagyarázta, hogy a fegyvereket kifejezetten a polgári lakosság elleni támadásra tervezték, és a bakteriális fegyvereket számos esetben alkalmazták. Schwable még a katonai századokat, valamint a főtisztek nevét és rangját is megnevezte. Minden, amit a két pilóta vallott, beigazolódott: az Egyesült Államok bakteriális fegyvereket dobott le és készült ledobni Észak-Koreára. Az ezredes egyetértett azzal, hogy mindez „szégyenteljes”.

A nevek, technikai részletek és dátumok már elegendő információt szolgáltattak ahhoz, hogy bárkit meggyőzzenek a biológiai hadviselés valódiságáról. És ha mindez nem lett volna elég, Schwable vallomását hamarosan másik harmincöt amerikai pilóta megerősítése követte, akik mind beismerték, hogy részt vettek az akcióban. Egy probléma azért akadt: az összes vallomás hamis volt. Ugyanis nem használtak bakteriális fegyvereket Észak-Koreában.

A Mindszenty-per, a moszkvai koncepciós perek és a Koreában fogságba esett amerikai hadifoglyok állításai alapján úgy tűnt, a szovjetek minden kétséget kizáróan a birtokában vannak egy technikának, amellyel vallomásokat képesek kicsikarni és irányítani tudják az ellenséges foglyokat. Úgy látszott azonban, hogy ennél sokkal többről van szó: a koreai háború során mind több katona és pilóta nyilatkozott nagy nyilvánosság előtt arról, hogy elutasítja a kapitalizmust, és a kommunizmus eszmeiségét teszi magáévá. Egy áttért brit katona – tipikusnak mondható beszédében – kijelentette, hogy „a kínai nagyon kedves, békeszerető nép, és a kínaiak nem viseltetnek rosszindulattal irányunkban”. Majd hozzátette: „[...] ez a háború egy igazságtalan háború […] elárultak mindent, amiért a második világháborúban harcoltunk.” Egy másik brit közkatona arról a valószínűtlen esetről számolt be, hogy a csatában, amelyben foglyul ejtették, a kínaiak annyira törődtek ellenségeik jóllétével, hogy a fejük fölött a levegőbe céloztak, nehogy sebesülést okozzanak nekik. Végül, amikor 1953-ban a háború lassan befejeződött, huszonegy amerikai, három belga és egy brit katona tagadta meg a hazatérést Nyugatra, és helyette a kommunista Kínát választották lakhelyül. Nem volt meglepő, hogy a nyugati titkosszolgálatokat ez igencsak nyugtalanította. Mire készülnek a szovjetek? És miért nem tudunk erről semmit?