Paul Hermann Müller – aki éppen negyven éve halt meg – figyelt fel rá, hogy a 109 fokon olvadó, színtelen, kristályos, ráadásul olcsón és egyszerűen előállítható anyag, amely 1874 óta volt ismert, még nagy hígításban is rendkívül hatásos kontaktméreg a rovarokra, ráadásul (akkor így gondolták) ártalmatlan a többi élőlényre és (akkor ezt is előnynek vélték) hatása hosszú ideig megmarad.

A DDT és a DDT-alapú rovarirtó szerek, mint például a Gesarol, a második világháború idején indultak hódító útjukra. Használták a trópusokon a betegséget terjesztő rovarok, tetvek, bolhák, szúnyogok ellen, 1943-ban a Nápolyt elfoglaló szövetségesek úgy akadályozták meg a borzalmas higiéniai viszonyok miatt kitöréssel fenyegető tífuszjárványt, hogy a hadsereg tagjait és a város lakóit is "beporozták" DDT-vel. Az eljárás rutinná vált, sőt a hadseregben még az alsóneműket is impregnálták. Később válogatás nélkül használták a mezőgazdasági kártevők, például a burgonyatermést veszélyeztető kolorádóbogarak ellen, a DDT-nek köszönhetően tűnt el a malária Európából és Észak-Amerikából. Müller 1948-ban megkapta az orvostudományi Nobel-díjat „a DDT - több ízeltlábú elleni kontaktméreg - erőteljes hatásának felfedezéséért."

Rachel Carson amerikai biológus 1962-ben publikálta Néma tavasz című könyvét, amelyben azt állította: a csodaszer rákot okoz és veszélyezteti a madarakat. A könyv nyomán Kennedy elnök vizsgálóbizottságot nevezett ki, és ekkor alakultak az első környezetvédő szervezetek, innen datálható a környezetvédő mozgalom. Miután a tudományos kutatások igazolták a DDT káros hatásairól szóló feltételezéseket, a hatóságok betiltották a szert. Kiderült, hogy a DDT egykor előnyösnek vélt tulajdonságai nem is annyira előnyösek: válogatás nélkül öli a rovarokat, így súlyos károkat idéz elő az ökoszisztémában, ugyanakkor megjelentek a DDT-rezisztens fajok. A vegyszer a táplálékláncon keresztül bejut a halakba és a madarakba és pusztulásukat okozhatja, de legalábbis gátolja szaporodásukat. (Magyarországon 1965-ben a Balaton halállományának tíz százaléka pusztult el ilyen okból.) A DDT még ma is ott van a sarkvidéki bálnák és a jegesmedvék zsírjában is, de az ember sem kivétel: 1953-ban Amerikában nem találtak embert, akinek szervezetében ne tudtak volna DDT-t kimutatni, de megtalálták még a szoptatós anyák tejében is. Később az is kiderült, hogy ösztrogénhatása is van, azaz gátolja a spermiumok termelődését és így csökkenti a férfiak megtermékenyítő képességét.

A DDT-t a világon elsőként Magyarországon tiltották be 1968-ban, majd a hetvenes évektől a minden fejlett országban feketelistára került. A trópusi (és szegény) országokban azonban napjainkban is gyártják és forgalmazzák, mert a malária és a tífusz elleni küzdelemben többet számít hatása és olcsósága, mint esetleges ártalmai. Ugyanakkor a felhasználás jóval célzottabbá vált: a 200 ezer négyzetkilométer területű Guyanában annyit szórnak ki, mint korábban egy négy négyzetkilométernyi gyapotföldön egy év alatt.

Tavaly egy brit biológus olyan eljárást dolgozott ki, amelynek során a fertőzött talajhoz algákból készült port adagolnak: ha a földet ezután hat hétig elárasztják, a baktériumok lebontják a DDT 80 százalékát. Arra, hogy a kezdeményezések megvalósuljanak és az egész világon megszűnjön a DDT használata, kicsi az esély: a szer helyettesítése olyan hatalmas összegbe kerülne, amelyet senki sem akar vagy tud előteremteni.