Az elmúlt héten a Piotr Tchaadaev Egyesület több magyar és francia pszichológiai, illetve pszichiátriai társszervezettel együtt konferenciát rendezett a pesti Olasz Kulturális Intézetben és a budai oldalon lévő Francia Intézetben. A VII. Európai Pszichiátriai és Pszichoanalitikai találkozó ezúttal a demokratikus pszichiátriával, illetve az etnopszichiátriával foglalkozott.

Demokratikus pszichiátria

A Rómából érkezett Pietro Cipriano bevezető előadásában a demokratikus pszichiátriáról beszélt. Ennek kapcsán felidézte, hogy a pszichiátria általában „azzal kezdi”, hogy felszabadítja a betegeket, szabadságot ad nekik, a végén pedig szegregációhoz, elzáráshoz vezet. Felidézte Philippe Pinel példáját, aki a modern pszichiátria egyik megteremtője volt a XVIII. században. Szerinte Pinel is eredetileg „jót akart” a betegeknek, végül mégis őrültek házában tartotta az általa kezelteket.

Pinelről meg kell azonban jegyezni, hogy ő legalább megszabadította a betegeket a rájuk rögzített láncoktól. Ezt egyébként már elődje, mestere, Pussin is megtette abban az intézetben, ahol Pinel dolgozott. Egyes betegek 30-40 évet töltöttek a falakhoz láncolva az addigi börtönszerű létesítményekben. Változatosságot csak az jelentett, ha közszemlére állították ki őket: ilyenkor a látogatók fizettek azért, ha megnézhették a „szörnyetegekként” bemutatott elmebetegeket. E barbár szokáson is változtatott Pinel, aki rendszeresen látogatta betegeit, jegyzeteket készített róluk. Úgynevezett nozográfus volt, vagyis a betegségek – jelen esetben a lelki betegségek – osztályozásával is foglalkozott. Ő ezért is tekinthető a modern pszichiátria egyik megalapítójának.

Etnopszichiáterek

Visszatérve Ciprianóra, az olasz szakértő felhívta a figyelmet arra, hogy ilyen értelemben antinozográfusok a demokratikus és az etnopszichiáterek, akik nem akarják osztályozni, kategorizálni betegeiket, ők nem is tartják betegnek a klienseket, inkább a megértésre, a kommunikációra van szükség szerintük. Vagyis az etnopszichiáter, illetve a demokratikus pszichiáter azt mondja: nem tudja, ki a bolond, hiszen azt senki sem tudja. A beteget érdekli a legkevésbé a betegsége, a páciens inkább a saját gyógyulásában érdekelt. Márpedig a szabadság terapeutikus – mondta Cipriano, vagyis szerinte a szabadság gyógyíthat.

A bolondok megítélése hatalmi kérdés

A francia Michel Foucault-t idézve Cipriano megállapította, hogy a bolondok megítélése a történelemben mindig hatalmi kérdés volt. Foucault különösen azt ellenezte, hogy a betegeket – a legkülönbözőbb mentális problémákkal küszködő pácienseket – egymással zárták össze. Munkára, kényszermunkára kötelezték őket, vasfegyelmet vezettek be, és a végeredmény a kényszerzubbony, az elidegenítés, a szegregáció lett, amelynek külső jelei az elmegyógyintézetekben a szögesdrótok, a megerősített kapuk, a falak, a rácsok és a kulcsok lettek. Mindez egy totalitárius intézményrendszer kialakulásához vezetett Cipriano szerint.

Hozzátehetjük ehhez, hogy a totális intézmények fogalmát egy amerikai szociológus, Erving Goffman vezette be: ezek olyan intézmények, mint egy börtön, egy laktanya, egy munkatábor vagy kolostor és zárda, de lehet egy zárt elmegyógyintézet vagy egy hajó legénysége is. Lényegük ezeknek az intézményeknek az, hogy a bennük lévők minden élettevékenységét szabályozni akarják (legtöbbször valamilyen meghatározott cél érdekében).

Elmaradt forradalom

A lélekgyógyászat totalitárius rendszerét először Sigmund Freud törte meg, aki a pszichoanalízis révén rámutatott arra, hogy nem olyan éles a határ a beteg és az egészséges ember között. Ám Cipriano szerint Freud egy „elmaradt forradalmat” indított el. Végeredményben az ő módszereit csak kevés, többnyire jólétben élő neurotikus tudta megfizetni, a gazdagok gyógymódjává vált a pszichoanalízis.

Hosszasan elemezte Cipriano az olasz Franco Basaglia jelentőségét, aki a Demokratikus Pszichiátria Mozgalmat indította el. Basagliát 1961-ben nevezték ki a görzi (Gorizia, Olaszország) elmegyógyintézet igazgatójának. Ő volt az első Itáliában, aki nem alkalmazott a betegekkel szemben fizikai kényszert (kényszerzubbonyt, speciális ágyakat), és nem alkalmazta az elektrosokkot sem.

A görzi igazgató hamarosan az antipszichiátria egyik jelképe lett – bár Cipriano szerint nem ehhez az irányzathoz tartozott valójában Basaglia –, az azonban nagyban neki köszönhető, hogy egy korábban elképzelhetetlennek tartott törvény született 1978-ban Itáliában: az olasz törvényhozás az úgynevezett 180-as törvény megalkotásával bezáratta a speciális ideggyógyintézeteket. (Az első bezárásra Triesztben került sor egyébként.) Cipriano szerint a mostani jobboldali kormány várhatóan valamelyest újra szigorít majd az ekkor bevezetett liberális intézkedéseken, de Basaglia hatása ettől függetlenül nagyon jelentős marad.

Cipriano felidézte, hogy az elmegyógyintézetek bezárása után Basaglia ellenfelei számolni kezdték, hogy korábban a zárt intézményekben kezelt emberek közül mennyien lettek öngyilkosok. Több száz ilyen esetet gyűjtöttek össze, ennek ellenére a demokratikus pszichiátria és az etnopszichiátria jelentőségét nem lehet elvitatni, még akkor sem, ha visszaállítják az őrültek házát mint intézményt Itáliában – derült ki az olasz kutató szavaiból.

Basaglia tehát nem a ma divatos – és tegyük hozzá: sokszor a szcientológiával is összemosott – antipszichiátria képviselője volt Cipriano szerint, hanem Pinel szigorú kategorizálását tagadta csupán. Egyszerűen: demokratikus pszichiáter volt.

Akinek nincs, az nincs

Cipriano emlékeztetett arra, hogy a pszichikai problémáknak többféle gyökere lehet. Felidézte, hogy Calabriában – amely manapság a n’Drangheta bűnszervezetről, a maffiánál is időnként kegyetlenebb bandákról hírhedt – járja egy mondás: „Akinek nincs, az nincs.” Vagyis: akinek semmije sincs, az nem létezik. Így a bolondok közé sorolható, akinek nincs pénze, nem illeszkedik a társadalom egészébe. Az illeszkedés problémája felvetődik a nemzeti kisebbségeknél, illetve az őshonos népeknél. Amerikában ezért terjedt el az etnopszichiátria is, amely az indiánokkal foglalkozott, azzal, hogy miért nem illeszkednek a fehérek által diktált kultúrába.

A kulturális tényezők szintén magyarázhatják, hogy egy társadalom miért nem tart „normálisnak” valakit. Az amerikai Tobie Nathan, az etnopszichiátria egyik legismertebb képviselője éppen a mojave (mohave) indiánok viselkedését tanulmányozta, és rámutatott arra, hogy a pszichikai problémák kezelése ilyenkor sokszoros nehézségekbe ütközhet, hiszen nyelvi-kulturális gátakat kell legyőzni. (Meg kell említeni ennek kapcsán, hogy az 1911-ben Lugoson – ma Románia – született Dobó György, aki 1933-ban vette fel a Georges Devereux nevet, miután Franciaországba települt át, tanulmányozta előtte az Amerikában élő mohavék viselkedését, az etnopszichiátria egyik kezdőlépését megtéve.)

Nathan végül odáig jutott, hogy „háborús cselekedet” az őslakókat fehérré, republikánussá vagy éppen demokratává nevelni, hiszen az emberi lények valójában nem univerzálisak, meghatározott kultúra hozza őket létre, és ehhez erősen kötődnek. Jól látszik ez a bevándorlók lelki problémáinak vizsgálatakor is. A száműzetés nyomorhoz vezet – magyarázta Cipriano. A XIX. századi proletárokat ma a bevándorlók helyettesítik. Mindezen problémák megoldását nehezíti, hogy a lelki betegségek tudományos kezelésekor: nem egyenrangú a beteg és a terapeuta. A terapeuta dönt: noha a beteg igen hosszú időt tölt el a betegségével, mégis a terapeuta értelmezése, lesz a meghatározó a hagyományos lélekgyógyászatban. Vagyis az orvos csak akkor nyilvánítja gyógyultnak a páciensét, ha az elsajátítja az ő gondolkodását.

Mindez hadüzenet a bevándorlóknak is – jegyezte meg Nathant idézve Cipriano. Mindezekre adott válaszként jött létre a Georges Devereux-ről (a már említett Dobó Györgyről) elnevezett francia intézetben a bevándorlóknak a szokásostól eltérő kezelése. A Centre Devereux-ben a páciens álláspontja is fontos, és a pszichiátriai kezelés sem hasonlít a megszokottra. Éppen ezért sokkal családiasabb itt a hangulat, és figyelembe veszik a kulturális sajátságokat a páciensek kezelésekor. Mindezek nyomán Cipriano felidézte, hogy Nathant sokan rasszistának bélyegezték, holott tulajdonképpen az ő csupán a létező sajátosságokat vette figyelembe a lélekgyógyászatban.

A bevándorlók pszichológiai-pszichiátriai ellátása Franciaországban manapság nagyon fontos téma, ezzel több előadás is foglalkozott. Patrick Stoessel egy olyan esetet ismertetett, amikor egy Maliból érkezett család Franciaországban felnőtt tagja került hozzá. A fiatal lány visszakerült Maliba pár hónapra, és ekkor kényszerítették a női körülmetélésre, ami sokáig feldolgozhatatlan problémát jelentett számára. Többszöri kezelés, hosszú évek terápiája után sikerült túljutnia a nehézségeken, és jelenleg vezető állásban dolgozik egy francia nagyvállalatnál a fiatal nő.

A család gyógyító ereje

Magyarországon a romák pszichológiai és pszichiátriai kezeléséről Lázár Imre beszélt. Előadásának csak egy része volt tudományos jellegű – a másikban a vallás szerepét hangsúlyozta az előadó, aki az evangelizációban látta a romák, a cigányság lelki problémáinak megoldását. Ezzel nem értett egyet Pietro Cipriano, szerinte a Lázár által idézett pszichikai problémákra, a függőség – alkohol, drog – nem hoz végleges megoldást egy másfajta függőség kialakítása.

A család gyógyító erejéről és a különböző népek eltérő kultúrájáról tartott előadást két valódi „kultúra-közi” előadó: Marie Pavanról és Grazia Mirantéről van szó. Pavan Lyonban dolgozik olasz-francia családból származva, míg Mirante Dél-Tirolból, osztrák-olasz vegyes lakosságú  tartományból került Franciaországba, Auxerre-be. Mindketten arról számoltak be, hogy milyen gondokat okozott a francia egészségügyben az olasz bevándorlók, illetve a külföldről gyógykezelésre Franciaországba érkezett olasz betegek ellátása. Kisgyerekek eseteit sorolták fel. Égési sérültekét, akikhez a franciák eredetileg nem akarták beengedni látogatási időn túl a szüleiket. Másfél éves kicsikről volt szó, amit a szülők egyáltalán nem értettek. Később Pavan és Mirante fellépése nyomán is terjedt a gyakorlat Franciaországban, így a szigorúbb, és a gyerekek gyógyulását hátráltató intézkedések ma már enyhültek Franciaországban is. Sőt már franciák esetében is kezdik alkalmazni a családterápiát, ami segíti a gyógyulást. Mindeközben  a kamaszok és a fiatalkorúak esetében még mindig nehézkes a szülők beengedése a kórházakba. Az olasz-francia szakértők beszámoltak arról is, hogy jelenleg az olasz betegeket úgynevezett day-hospitalokban látják el, vagyis egyfajta nappali kórházakban, ahol szabadabb „rezsim” érvényesül, könnyebben látogathatók a betegek.

A bevándorlók lelki kezelésével ma már speciális intézetek is foglalkoznak Franciaországban. Az egyik ilyen a Centre Minkowska, ahol igyekeznek az immigránsok ellátását a lehető leghatékonyabban és számukra legkevésbé zavaró módon megoldani, erről a Párizsból érkezett Marie-Jo Bourdin beszélt a konferencián.

Korrupció a pszichiátriában

Harangozó Judit pszichiáter, az Ébredések Alapítvány vezetője, egy budapesti Nappali Kórház orvosa is felszólalt a Francia Intézetben. Ő elsősorban a korrupció jelenségeiről szólt a pszichiátriában. Szerinte nem szabad csak a gyógyszeres kezelésre támaszkodni a lélekgyógyászatban, ez ugyanis elsősorban a gyógyszergyárak érdeke. A lefnet.hu fórumukról – amely a Lelki Egészség Fórumának rövidítése – is beszámolt. Ez tulajdonképpen a demokratikus pszichológia egyik magyarországi megnyilvánulása, hiszen itt a betegek és az orvosok, pszichológusok közös internetes fórumon vitatják meg problémáikat. Ez először számos orvosnak gondot okozott, hiszen a betegek nem mindig tartották szem előtt végzettségüket, diplomájukat, és időnként éles hangú vita is folyt, de a fórumhoz egyre többen csatlakoznak, és Harangozó szerint immár több száz fős táborukkal meghatározó erőt jelentenek a hazai pszichiátria kissé bebetonozódott hierarchiáját fellazítva.