Van egyfajta mazochizmus abban, ahogy az ember figyeli saját csapata hosszú vergődését, odatapad a képernyőre, számolja a perceket, kínjában átfut az agyán, hogy ha már egyszer ennyire nem megy, akkor legalább döntsünk rekordot, és ne is lőjünk több gólt, úgy ráfoghatjuk az egészet az istenekre.
A koreaiak elleni meccs első félidejében a magyar kézilabdázók 11 percen keresztül nem lőttek gólt. Miután betaláltak, megint következett hét percnyi gólcsend. Van egyfajta mazochizmus abban, ahogy az ember figyeli saját csapata hosszú vergődését, odatapad a képernyőre, számolja a perceket, kínjában átfut az agyán, hogy ha már egyszer ennyire nem megy, akkor legalább döntsünk rekordot, és ne is lőjünk több gólt, úgy ráfoghatjuk az egészet az istenekre. Persze ez csak múló gonoszság, mert különben folyton az a pillanat jár a szurkoló fejében, amikor majd megtörik a gólcsend és hirtelen minden jóra fordul.
A hetvenes évek közepe, azaz gyerekkorom óta nézek kézilabdát, az első válogatottam még Bartalos Bélával kezdődött és doktor Süvöltőssel végződött, és ha most belegondolok, sem akkorról, sem későbbről nem emlékszem a hosszú gólcsendekre. Arra emlékszem, ahogy Kenyeres ejt, Csoknyai blokkol, meg Kovács Péter a fal fölé emelkedik, de a kihagyásokra, vergődésekre nem. Pedig az eltelt csaknem negyven évben – hiába voltunk páratlan módon szinte mindvégig a világ élvonala mögött egy lépéssel – az eredményekből kiindulva mindig voltak iszonyatos meccseink, lőttünk olimpián is egy félidőben hat gólt, de valahogy a csend nem marad meg. Most is megtört persze egy idő után, és két hét múlva már azt is elfelejtem, hogy milyen nehezen jött össze ez a győzelem; hosszútávon csak Lékai légies mozgása ragad meg az emlékezetemben.
Ha az emlékezetemnek ezt a furcsa sűrítő eljárását kicsit kiterjesztem, akkor el tudom képzelni azt is, hogy elmúlt negyven évem valamennyi nagy játékosa egyszerre éli fénykorát. Egyszerre támad Kovács Péter és Nagy Laci, Marosi és Pérez, ott van a csapatban Kontra meg – ez a legnehezebb az időugrásban – az összes Iváncsik, középen Császár és Kovács Mihály meg egy jó Mezei Ricsi, hátul felkészül Éles és Gyurka. A szabaddobásokat mindig Varga István végzi el és mindet bedobja, a kapuban ott van Fazekas, aki mindent véd, illetve ha nem, akkor Mocsai behozza Hoffmannt, aki hat olimpiász óta tartja az NDK elleni formáját. Ezzel az idősűrítő-játékkal kapcsolatban csak az a nagy kérdés, hogy ha ad absurdum tényleg egyszerre születnek ezek az istenáldotta tehetségek, és egyszerre érik el csúcsformájukat, az vajon elég lenne-e ahhoz, hogy olimpiai bajnoki címet szerezzünk? Szerintem elég, bár kicsit ez ellen szól, hogy különböző kombinációkban a nagy kézilabdázók közül sokan játszottak egy csapatban, a negyedik helynél jobbra azonban sajnos sohasem futotta. (Jól mutatja a futball és a kézilabda elmúlt negyven évének különbségét, hogy ugyanez a játék Nyilasival, Törőcsikkel, Détárival eljátszva szubjektíve legfeljebb talán világbajnoki negyeddöntőig vezetne.) A mostani válogatottban és ebben az álomcsapatban persze nem is a bajnoki cím reménye, hanem az az érzés közös, hogy a játék során hirtelen tényleg minden jóra fordulhat. Ha pedig jön egy hosszabb kihagyás, akkor még mindig ott van Dr. Süvöltős, hogy megtörje a gólcsendet.
Úszóelnök: Sokadszorra alázzák meg Virth Balázst
Wladár Sándor szerint az, ahogyan Milák Kristóf korábbi edzőjével bánnak, egyenesen történelemhamisítás. Úgy fogalmazott: „fekélyes a seb, és egyre mélyül. Hosszú időt igényel a gyógykezelése”.
