Egyetlen egység, a Dombi-Kökény páros jelenti az éremesélyt Londonban a magyar férfi kajakosok mezőnyében. Egyesben még az sem biztos, hogy lesz magyar induló, a négyesek közt egyetlen stabil egységet sem látni. És nem most kezdődtek a problémák.
Pár éve már megy lefelé a szakág, volt, hogy világbajnokságon egyik egyesben sem volt magyar férfi kajakos a döntőben. Generációs gondok, a kiöregedő klasszisok emberi konfliktusai, anyagi nehézségek – nyilván lehet sorolni az okokat. Három szakembert kérdeztünk.
Ábrahám Attila olimpiai bajnok, a kajak-kenu szövetség főtitkára Londont illetően reménykedik, a sportág helyzetét viszont nehéznek látja:
„A sportág életében tendenciák vannak: a három szakág általában egymást váltva támogatja meg a kajak-kenut. Most épp a női kajak erősebb. Generációs kérdés is nyilván a férfi kajakosoké. Amíg fut egy ún. nagy generáció, az nem enged eredményhez jutni másokat, akik közül emiatt sokan abbahagyják. Most épp egy ilyen nagy generáció kifutása zajlik, amely sokáig lefedte a mezőnyt. Nemzetközileg már ők sem meghatározók, ezt sajnos látni kell az eredmények alapján, de jó néhány évig azok voltak. Ezalatt - sportszerű keretek között - jó néhány fiatalabb versenyzőt „elnyomtak” az eredményeikkel.
Vannak olyan tehetségek, akik odaérhetnek előbb-utóbb, az ifi válogatottakban vannak ígéretek. De kérdés, mire viszik, mert nekik már más a szemléletük. Azt a céltudatosságot, alázatot, ami a nagy sikerekhez kell, nyomokban lehet csak felfedezni bennük. Bízom a sportág szelekciós mechanizmusában: vagy rákényszerülnek ezek a srácok, hogy keményebben dolgozzanak, vagy eltűnnek a süllyesztőben, talán ők is megértik ezt. A világban is az a tendencia, hogy manapság a lehető legkevesebb befektetéssel cél a lehető legtöbbet megszerezni – ez pedig kajak-kenuban nem működik.
Ugyanakkor a versenyengedéllyel rendelkezők száma nem csökken a sportágban. Egy-egy jó olimpiai szereplés esetén toborzók nélkül is sorban állnak a gyerekek – a nagy baj, hogy az infrastruktúránk nem tudja ezt kezelni. Más sportágakban a TAO-pénzek miatt megszűntek a tagdíjak, itt meg 5-6000 forintért edzhetnek havonta és még egy egyesületi trikót is csak akkor kap a gyerek, ha már van egy korosztályos bajnoki címe.
A londoni szerepléssel szerintem még nem lesz gond, a potenciális 5-6 aranyesély fele ha bejön, már jók vagyunk. A sportág általános helyzetével kapcsolatban viszont nagyon nem vagyok optimista, szűkülnek az állami források, a 2012-es év költségvetéséből a sportba még egyetlen fillér sem érkezett. Ha ez így megy tovább, két hónapon belül térdre eshet a magyar sport. A kajak-kenu szövetségben is nagyon nehéz, volt már egy inkasszónk – félő, hogy mire megnyílnak a pénzcsapok, már nem lesz köztartozás-mentes a szövetség, ilyenre pedig még nem volt példa.
Lehet persze azt mondani, hogy szerezzen szponzorokat magának a sportág, vagy a versenyzők – de mi lesz az utánpótlással? A családok tehervállalása óriási, a gyereknek a lapátot, de sokszor a hajót is ők veszik meg. Ez a része nem tud piaci alapon működni.”
Angyal Zoltán volt szövetségi kapitány az alighanem utolsó olimpiájára készülő „arany generációval” nyert Sydney-ben és Athénban. Az a baj, hogy nem beszélhetünk őrségváltásról, mondja.
„Évek óta gondolkodunk azon, hová lesznek az ifjúságiak között világbajnoki, Eb-aranyakat szállító versenyzőink, amikor a felnőttek közé kerülnek. Van a magyarázatoknak egy szakmai és egy menedzselési része. A szakmai sajnos úgy szól, hogy ezek a gyerekek hajlamosak visszavenni a nagyon kemény munkából, amikor bekerülnek a felnőtt mezőnybe. Kevesebbet edzenek, mint kéne.
A menedzselési rész pedig az, hogy amikor kiöregszenek a korosztályos versenyekből, válaszút elé kerülnek. Addig tanultak, érettségiztek, mellette sportoltak, nagy gondjuk nem volt. Itt meg el kell dönteniük, menjenek-e tovább a felnőttek közé, ahol jönnek az első pofonok – nagyon kevés az olyan tehetség, aki épphogy kinőve az ifiből már eredményes a felnőttek közt –, vagy pedig menjenek egyetemre, hagyják ott az élsportot. Sajnos ez komoly lemorzsolódási tényező. És hát a harmadik, hogy egyszerűen vannak ún. üres korosztályok, amikben kevesebb a tehetség.
A kajak-kenu sportág nagyon kiszolgáltatott az eredménykényszer irányába. Ha most nagyot bukunk az olimpián, az a támogatás, amit épp a sikereink miatt vívtunk ki, drasztikusan csökkenhet. Pedig épp ettől épülhetett ki jó utánpótlásrendszer – amit persze felül kell vizsgálnunk –, ettől lehetnénk a jövőben is jók. Ördögi kör. Pedig ez nem egy luxusigényű sportág, mindig is úgy volt, hogy csak abból próbáltunk megvalósítani mindent, amiből épp lehetett.
London után lesz egy generációváltás. Kammerer, Vereckei, Kökény, a világ- és olimpiai bajnok klasszisok már nem valószínű, hogy nekivágnak egy új ciklusnak. Az a baj, hogy a fiatalok úgy fognak a helyükre lépni, hogy nem ők váltják le a klasszisokat, hanem azok abbahagyják előttük. Ilyenkor pedig nem nagyon várható, hogy pótolni tudják őket.
Rövid távon nem vagyok túl optimista. De volt már ilyen gödör máskor is, neki kell állnunk már az elején kaparni, hogy kilábalhassunk, mielőtt a fenekére érnénk. Az edzők is érzik, hogy baj van, megpróbálunk együtt melózni, hogy sikerüljön.”
Sári Nándor az egyik legsikeresebb magyar férfi-edző, tanítványai újra és újra elhagyják, majd visszatérnek hozzá. A napokban Kammerer Zoltán döntött úgy, hogy Fábiánné Rozsnyói Katalinnal készül a továbbiakban. A klasszisokat szerinte már nem lehet motiválni, az ifjakat pedig nem jól versenyeztetjük.
„Abban látom a legnagyobb problémát, hogy az idősebb versenyzők egyszerűen kezelhetetlenek lettek a sikerek miatt. Tele vannak okosságokkal, mindenki mondja a magáét, mindenki jobban tud mindent. Borzasztó nehéz az edzőnek így dolgozni.
A tavalyi vb előtt is borzasztó nehezen, nagy súrlódások árán állt össze a négyes (Kammerer, Vereckei, Kucsera, Boros – a szerk.), iszonyú nehezen jutottunk el odáig, hogy kvótát szerezzünk. Mikor az előfutamban sikerült, mindenki nekiállt ünnepelni, a vezetők, a média, senki se foglalkozott azzal, hogy lesz egy döntő is. Leégtünk a döntőben, aztán ősszel megint mindenki a saját elképzelései szerint kezdett kavarni, ahelyett, hogy vállvetve folytattuk volna a melót.
Hogy hol vannak a fiatalok, jó kérdés. Azoktól kellene megkérdezni, akik ifi bajnokokat neveltek, hogy aztán mi történik. A probléma szerintem ott kezdődik, hogy az ifjúsági bajnok az nálunk menő. Megszédül attól, hogy nyer. És már nem vonzza az a meló, amit a felnőttek közt kellene elvégezni. Az edzők pedig nem merik megdolgoztatni, mert félnek, hogy konfliktusba kerülnek velük és a versenyző továbbáll. Márpedig az edző abból él, hogy van tanítványa.
Másrészt rossz a versenyrendszerünk. Nem kellene ennyi versenyszám a fiataloknál. Mindenki vitatkozik velem ebben, de akkor is tartom, felesleges egy ifistát speciálisan 200 méterre képezni. Akik jó kétszázasok voltak, például Fehérvári Vince vagy Janics Natasa, azok alapból marha gyorsak, nem attól, hogy erre edzették őket.
A tavaszi edzőtáborok után kellene állóképességi versenyeket szervezni. A németeknél úgy indul a válogatás, hogy mennek 2000 métert időre. Portugáliában láttunk olyan versenyt, hogy egyszerre mentek kajakosok, kenusok, nők, külön pályán szakáganként, folyamatosan 2 kilométert. Itthon hiába próbáltam meg egy ilyen versenyt létrehozni, a menők bementek a szövetségi kapitányhoz, hogy ugye nem kötelező indulni. Ha kötelezővé teszi, ő a rossz fej, nem tette.
Nem világbajnokokat nevelni nehéz. Hanem utána bánni velük. Az edzők, vezetők a menők bűvöletében élnek és nem tudnak jó döntéseket hozni.”
Kézilabda-Eb: a revánson túl is sok múlhat a magyar-svéd meccs végeredményén
Fontos meccset játszik este hattól a magyar női kézilabda-válogatott az Európa-bajnokságon: ha sikerül legyőznie a svéd csapatot, jó esélye van a legjobb négy közé jutni.
