Tény, hogy a lovaglás mellett a testedzésen túl számos pedagógiai, gyógypedagógiai érvet is fel lehet hozni. Ezekre a mozgásszervi, idegrendszeri és viselkedésbeli problémákkal küzdők gyógyításának lovas metódusait – a hippoterápiát – kidolgozók hívták fel a figyelmet, akik másoknál jóval behatóbban foglalkoztak a hátasok emberre gyakorolt hatásaival.

Bár e patás növényevők idomításáról, harci, majd sportértékéről, mozgásáról az ókori görögök óta számtalan értekezés született, a lovaglás fizikai és pszichológiai hatásmechanizmusát csak bő fél évszázada kezdték feltérképezni. Az úttörő a női díjlovaglás 1952-es helsinki olimpiai bajnoka, a dán Lis Hartel volt. Eredménye azért is szenzációnak számított, mert hat évvel a diadal előtt – a terhessége alatt elkapott járványos gyermekbénulásból megmaradt mozgáskorlátozottsága miatt – nemhogy nyeregbe szállni, de még önállóan járni sem tudott. Ebbe azonban nem nyugodott bele, és – eleinte segítséggel – kínnal-keservvel újra lovast faragott magából. Saját sikerén felbuzdulva összefogott Ulla Harpoth fizikoterapeutával, és rendszeresen lovagoltatott paralízises gyerekeket, akik ha meg nem is gyógyultak, de sok mindent leküzdöttek a betegség okozta hátrányukból. „Megfigyeléseik szerint a lovon üléskor a derék-, a far- és a combizmok átmozgatása és mindenekelőtt a hátasok különleges ritmikájú mozgása segített” – írta erről Nora Fischbaum a terápiás lovaglással foglalkozó, Stride (Lovagló ülés) című, angol nyelvű magazinban.

 A teljes cikket a HVG e heti számában olvashatja el, illetve a hvg.hu hírportálon.