Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Baráti társaságban, családban, munkahelyen nagy kedvvel, néha már-már kényszeresen kategorizáljuk az embereket. Miért tesszük, miért van szükségünk a biztonságra, hogy az emberek típusokba sorolhatók?
Mi a teendő, ha a partnered Kos? Mit kezdj a szangvinikus emberrel? Hogyan tud a pedagógus hatni a meleg-megengedő szülőre? Merre tud fejlődni a szufi enneagram kilenc típusa? E megközelítések legtöbbje azt ígéri, hogy támpontot ad: hogyan fog a bemutatott típus bizonyos körülmények között viselkedni.
Az emberiség történelmének kezdete óta zajlanak próbálkozásaink önmagunk és társaink leírására és „beskatulyázására”. Az ókori beosztásoktól a legmodernebb pszichológia címkézéséig számos osztályozási kísérletet ismerünk. Természetesen egyik sem olyan stabil és strukturált, mint például Mengyelejev alkotása, az elemek periódusos rendszere.
Mindeközben érdemes szem előtt tartani, hogy a személyiség nem függetleníthető a képességektől, a tapasztalatoktól, a belőlük levont tanulságoktól, a körülményektől, a céloktól. Az ok nem okozat, a tendencia nem útmutató. Mindannyian címkézünk, de nem mindig tudatos ez a tevékenységünk – mint ahogy a címkézést meghatározó, a fejünkben meglévő előítélethalmot sem szívesen tudatosítjuk. A skatulyázás jól jöhet azért is, mert éppen az előítéleteket rejti, távolítja: színvonalasnak hitt intellektuális diskurzussá válik a beszélgetés a megalapozottként hivatkozott személyiségtípus-teóriáktól.
Kényelem, tudás
A tipizálást könnyíti, hogy egyre gazdagabb a választék az osztályozási eljárásokban, miközben nem létezik egyetlen, kizárólagos definíció a típuselméletek mögött. Mint ahogy tiszta típus sincs. Mégis gyakran az tűnik a legegyszerűbbnek társunk megértéséhez, hogy a delikvenst hipp-hopp odabiggyesztjük egy kétpólusú skála az egyik vagy a másik végére. Tehetjük ezt kényelemből is: így egyszerűsítjük a kategorizált ember kezelését.
Még inkább azért, mert szeretjük azt hinni, hogy tudunk valamit – ebben az esetben azt, hogy milyen a másik, hogyan bánjunk vele. Márpedig az embernek mint társas lénynek az a legfontosabb, hogyan tud eligazodni közösségeiben és a társadalomban, hogy milyenek, akikkel együtt él, dolgozik, szórakozik. E mögött a vágy mögött az a szándék áll, hogy megértsük, miért is cselekszik a másik úgy, ahogy, és miként tudunk ehhez viszonyulni, számunkra is előnyös módon. Felkészülni a várható helyzetekre, leginkább kikerülni az előre megjósolható konfliktusokat.
A skatulyázás így hiánypótló szerepet tölt be: ha nem tudjuk, hogy valaki miért csinál valamit, akkor tipizálunk. Van, aki annak reményében osztályoz, hogy az adott elmélet diagnosztikus vagy prediktív erejében bízva manipulálhassa a másikat. Stratégiát is készít: amilyen nyuszi, úgysem fogja az értekezleten megvétózni a döntést, bár lehet, hogy négyszemközt elmondaná a kifogásait.
Út vagy csapda
Magunkat is címkézhetjük: hogy milyennek szeretnénk látni és hinni magunkat. Csapda és út is lehet az önkategorizálás. Ha csapda, akkor a passzivitás langyos bugyrában helyezkedik el vele kényelmesen, aki olyasmiket állít magáról, hogy „alapvetően önbizalomhiányos ember vagyok”, netán „valójában nagyon lusta vagyok”.
Ez a csapda, melynek kulcsmondata az „én már csak ilyen vagyok”, mintha vasmacskaként horgonyozná le személyiségünket a változtathatatlanság sziklának hitt talaján – alapvetően kifogás, ezen túl azonban költséges stratégia is. Márpedig az ember biológiai lény, érdemes takarékoskodni a forrásaival. Önmagunk címkézésének legkézenfekvőbbnek tűnő haszna, hogy használati útmutatót adunk a másiknak – roppant előzékenyen, a dolgát látszólag meg is könnyítve. Ilyen és ilyen vagyok, tehát így és így bánj velem.
Ám saját magunk felmentésének veszélyes csapdája helyett az önfejlesztés izgalmas és ígéretes útját is kínálhatja a kognitív címkézés, az önkategorizálás. „Azért kelek mindig korán, mert alapvetően lusta vagyok, így nem készülnék el soha időben” – meséli egyik ismerősöm. „Minden válaszom előtt elszámolok magamban háromig, néha tízig is, ugyanis a jellembeli türelmetlenségem miatt akár sértésre, gorombaságra is képes lennék hirtelenjében” – mondja másvalaki, akit emiatt a környezete már régóta a türelmesek fiókjába tuszkol bele.
Az 1910-ben elhunyt William James, amerikai filozófus, pszichológus mintha-elvére emlékeztet ez a hozzáállás: tudatosítva személyiségünknek azon területeit, ahol az önfejlődéssel pozitív változást idézhetünk elő, magunk is könnyen változtathatunk. Ha a türelmetlen ember úgy tesz, mintha türelmes lenne – megtanul várni, nem sürgetni másokat – egy idő után valóban türelmesebb lesz. Kutyából nem lesz szalonna – legyinthetnek erre sokan, és valóban, jogosan merül fel, hogy ha egy introvertált úgy tesz, mintha extrovertált lenne (fordítva jóval nehezebb!), ezzel közelebb kerül a kétpólusú skálán a másik véglethez?
És az ambivertáltak
A szakirodalom ambivertáltnak mondja azokat, akik mindkét pólust képviselik. Márpedig néha a türelem, néha a türelmetlenség célravezető, néha az irányító, néha pedig a követő magatartás lendít előre egy kapcsolatot. Néha valamelyik társadalmi szerepünk miatt is hivatkozunk a címkére: „Lehet, hogy önt zavarja a kissé valóban hangos stílusom, de egy főnök nem lehet határozatlan!”
Lewis Carroll, az Alice-könyvsorozatok szerzője azt mondja: „Ne akarj másnak látszani, mint aminek látszol, mert ha nem annak akarsz látszani, aminek látszol, akkor nem annak látszol, aminek látszani akarnál”. Ez a carrolli módon rejtélyes jó tanács felveti a kérdést: lehet-e a személyiségtípus önbeteljesítő jóslat? Az biztosan nagy eredmény az önfejlődésben, ha vissza tudunk emlékezni életünknek arra a pillanatára, amikor olyanok akartunk lenni, amilyenek most vagyunk.
Szvetelszky Zsuzsanna szociálpszichológus
Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban találhat, amelyben hatással, befolyásolással és a manipulációval foglalkozunk.
Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.
