Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Jazz, alkohol, homár meg bor. Egy igazán vad partyba megyünk Párizsban. Megkeressük a legnagyobb bunyóst, a legszexibb nőt, a legcsúnyább múzsát, és egy igazán sikeres magyar művészt. Adunk hozzá térképet is, hátha egyedül vágnának neki.
A világ egyik legidegesítőbb élménye, ha nem válaszol senki a kopogtatásra. Lewis végre eljutott Párizsba, itt áll elárvultan, nem ismer senkit, egy papír fecnire elfér az összes helyismerete, a kétsoros cím. Megunja és benyit.
Bent két fickó püföli egymást bokszkesztyűkben. Az egyik, a nyüzüge, egy méretes maflástól berepül egy székbe – ő Ezra Pound, amerikai író Párizsban. A másik, a termetes, jóképű, félpucér melák pedig levegő után kapkod – ő Ernest Hemingway, az amerikai író Párizsban. Lewis Wyndham itt mellettünk, aki már érti, miért nem válaszolt senki, egy amerikai író, most már Párizsban.
Ezerkilencszázhuszonakárhányat írunk. Jazz aranykor. Tournedos-szelet gombamártásban.
A lakást Párizs belvárosának belvárosában, a Luxemburg kerületben találjuk, a Notre Dame des Champs 70. házszám alatt (lásd térképen). A cím a következő 90 évben nem változik meg, csak a környék. (Budapesten ez pont fordítva van.) A közeli St-Germain kerület és az azonos nevű nagykörút a divatvallás szent városává növi majd ki magát: az 50-es 60-as évektől kezdve emelik a nőiesség, az elegancia, a textil és bőr templomait, ettől aztán minden utca és ház roppant metamorfózison megy keresztül, minden félelmet keltően elegáns, magabiztos, vágyottan előkelővé válik.
A legnagyobb áruló: Ezra Pound
Most, az Ezra-Ernest bunyó idején, St-Germain, Odéon és Luxemburg még meglehetősen csendes vidék.
Vagyis meglehetősen zajos, hiszen nyúzott, heveskedő, neveletlen, hazátlan, hencegő, hisztiző, akaratos, viccmesélő, elvadult, múzsarészeg, szórakoztató, szórakozott művészforradalmárok szórják a pénzüket a környéken. Főleg Montparnasse-hoz kirándulnak el, itt egymás hegyén-hátán a kávézók, bárok, étkezdék, akárcsak a pesti flaszteren a kávéházak.
Meglehetősen kozmopolita, nyitott. Meglehetősen bohémfalu. Nagyonis meglehetős.
Meglehetősen minden, amitől a hamarosan hatalomra kerülő Adolf Hitler, Benito Mussolini, Horthy Miklós és a többi jobbikos irtózik. Hogy miként lesz Ezra Pound ezeknek a fasisztáknak a híve? Ki tudja, de Mussolini rádiójában a háború alatt folyamatosan szónokol majd hazája ellen. A háború után börtönbe kerül hazaárulóként.
Pedig árulása sokkal súlyosabb, innen, a 20-as évekből nehéz elképzelni, hogy a politikai ízlésvilága valahol egy pöcegödör és egy dögkút között bűzölög. Quaker-puritán családból származik, a vidéki Amerikából, Idehoból, a rusztikus vaskalaposság ott kóborol mindig elméjében, na de mégis japán és kínai versek alapján forradalmasítja az angol nyelvritmust. A párizsi élet, a szalonvilág, a tarka-barka környezet mintha menedéket nyújtana számára. Érthetetlen az eljövendő színeváltás, de mivel erről nem tudunk egyelőre semmit, inkább elmegyünk a társasággal gondtalan fűben heverészni.
A legkisebb távolság
Ezra Pound lakásától 3-5 perc sétára esik a Luxemburg-kert (lásd térképen). Ha valaki meg szeretné lesni a 21. században, hogy milyenek a boldog párizsiak, költözzön ki a mesterséges teraszokra, feküdjön a gyepre, és figyeljen. A helyiek itt fognak piknikezni, már ha az idő kellemesen meleg. Itt végre kiderül, hogy minden párizsi nő egy Marion Cotillard.
A Szenátus is ideköltözik 1958-ban, megtetszik a francia felsőháznak, hogy eleganciába öltözik a negyed. A Luxemburg Palotát választják a szenátorok, amit még úgy 440 évvel azelőtt építtettek a Firenzéből érkezett Medici-menyecskének, Máriának. A toszkán menyasszonynak, IV. Henrik király párjának hiányzott az otthona, ezért újraépítettek belőle egy darabot, nagyjából úgy, ahogy mi is Budapestre hoztuk a Vajdahunyad várat.
Most azonban a jövőutazás nem érdekel minket, inkább a bukolikus Luxemburg-kert. Akad például egy narancs- és gyümölcsliget. Még méhészet is van a közelben (Rucher du Luxemburg), ennek megfelelően minden évben tartanak egy méz fesztivált is. A délután hátralevő részében itt lustálkodunk.
A legnagyobb háború és az elveszett nemzedék
Fura ez a férfitársaság. Hemingway nem tartja sokra a hirtelen beeső Lewis Wyndhamet, azt súgja nekünk, amikor a többiek elfordulnak, hogy „úgy néz ki, mint egy szomorkodó szatír, akinek már megint nem sikerült a legutóbbi nemi erőszak kísérlet.” Most, hogy mondja… karikás szemek, divatjamúlt kalap, és a legkevésbé sem jeleskedik a férfias sportokban.
Bezzeg Ernest, aki állandóan bunyózik és még háborús sérülése is van. Az utóbbit hőseposszá hizlalta, pedig kocsmákban több foltot szerzett. Valamint ismerünk az ő háborús történeténél nagyobb frontvonalbeli katasztrófákat is. Hemingway vöröskeresztes mentőautót vezetett Olaszországban, látott romokat, sérülteket, halottakat, megnyílt hasfalat és leszakadt végtagot, de ez nem ugyanaz, mintha bajonettel rohant volna a következő árok felé ellenséges aknatűzben. Egy regényre mégis elegendő élményt gyűjtött össze, nemsokára kész a Búcsú a fegyverektől, majd 1929-ben megjelenik.
Wyndham nem dől be Hemingwaynek, teremtményeit lenézi: „hősei falevelek, amelyeket a szél igen hevesen sodor ide-oda.” Igaz, mintha csak ösztöneik lennének a szereplőknek, és inkább történik velük a regény, nem nagyon cselekednek saját akaratból.
Sőt. Ő maga, Ernest is egy falevél. Meg a barátai is. Elveszett emberek nemzedéke, ahogy Gertrude Stein a társaság mecénása nevezte őket.
Az elveszett nemzedék fogalmát sokan lenyúlják a következő évtizedekben, ebben biztosak lehetünk. Most még azokat az I. világháborúba távozott fiatalokat nevezik e generáció tagjainak, akik ha szerencsésen túl is élték a világégést, akkor is örökre elvesztették a fiatalságukat. Sosem élték meg a fiatalkort, nem udvaroltak, nem kocsmáztak, inkább egy sáros hadárokban hasaltak. Ez nem tréfa dolog, és még csak nem is szépségesen szomorú. Csak minden idők legnagyobb háborúja volt képes arra, hogy egy teljes nemzedéket minden európai országban száműzzön saját életéből.
És mivel hiszünk Mark Twainnek – „a történelem ugyan nem ismétli magát, de rímel” –, biztosak vagyunk benne, hogy a 20. században még néhány hasonló elveszett nemzedéket kapunk a történelemtől.
A Gertrude Stein és szalonja körül gyülekező társaság nem csak a háború miatt elveszett. Nem is járt mindegyik a fronton. Hemingway, Picasso, Juan Miro, Juan Gris, Edith Sitwell, James Joyce, T. S. Eliot, Henri Matisse, Whitehead, Jean Cocteau, Ezra Pound, Virgil Thomson, Zelda és F. Scott Fitzgerald satöbbi elveszettsége még csak nem is feltétlen történelmi tragédia eredménye. Édes száműzetés. Ez a sok-sok külföldi hosszú átutazásra rendezkedett be. Nincs otthona, nem is telepedett le. Így mindent szabad, mint egy osztálykiránduláson. Házirend nincs.
Mi is élvezzük. Mint az első önálló albérlet. Vagy első szex. Bár a kettő összefügg.
Az átutazók miniuniverzumában, akárcsak egy nemzetközi pályaudvaron, spanyolok és amerikaiak, magyarok és mexikóiak ütköznek, minden történet és beszélgetés a találkozásról szólt.
A leszbikus mecénás
Leszállt az este, a Luxemburg-kert uncsi, menjünk bűnözni. Nyugat felé hagyjuk el a parkot, 5 perc sétával eljutunk a Stein-szalonba (Rue de Fleurus 27.), Gertrude Stein műhelyébe.
Ernest hisztizik, ő most inkább betérne egy bárba, inna egy kis bátorságot, aztán belekötne valakibe. Vagy kihívná szkanderezni, mint ahogy az öreg halász tette még fiatal halászként, akinek ellenfelét, a négert rummal itatták egész éjjel, hogy bírja a versenyt. De ezt a történetet még nem írta meg, úgyhogy az összehasonlítást kérjük, felejtsék el.
Szólunk neki, hogy ne szívózzon, ma jour fixe van, értsd: szombat. E napokon nagy a forgalom Gertrudenál az atelier-ben, nem csak a szokásos kompánia vitatkozik azon, hogy mi a vadság és a modernitás. Jönnek alkalmi vendégek is, akik szeretnének bejutni a szalonba, esetleg vásárolnának, vagy csak szocializálódnak.
Ha sok évvel ezelőtt érkeztünk volna, akkor még Leóval is találkoznánk, Gertrude bátyjával. Csakhogy a testvérek közé ékelődött 1914-ben Alice B. Toklas, Gertrude új titkára, szeretője, társalkodója, szakácsa, mecénás és galéria kurátor társa. Leo ráadásul művészi ízlésében is összekülönbözött húgával, irodalmi tevékenységét egyáltalán nem ismerte el – amiben vaskosan téved. Stein néhány év múlva kiadja Alice B. Toklas életrajzát (1933), amiben kedvese nevében fogalmaz, és gyakran kitér önmagára egyes szám harmadik személyben, dicsérően… ravasz megoldás. Majd kiadja a Mik a mesterművek? című könyvét is (1940), és innentől igen komolyan vehetik, az biztos.
Bár van valami, amiben Gertrude nem olyan ügyes, mint fívére: a műkincs kereskedés. Húgi a Picasso művekre szavazott, Leo a Cézanne alkotásokra. Elváláskor szétosztották a vagyont, s valahogy Leo egyetlen Picasso képet vitt csak el a 38-ból. Na ez az egy pont annyit ért mint a többi 37 együtt. Gertrude viszont nem biztosította a festményeket, mondván, az egy vagyon, ahhoz neki évente egy kiemelkedő művet értékesítenie kell. A háború után majdnem rátette a hagyatékra a kezét a francia kormány.
A könyvek azonban kiváló marketing eszközök, így aztán Gertrude lett az elismert művészet szakértő. Irigykedett is a bátyja. Még a first lady, Eleanor Roosevelt is teázik a Stein lánnyal (mondjuk ekkor már vénlány), hiszen ő lesz az amerikai, a szabad és a modern művészet szakértője, Párizsból… mint expat… nagyon bonyolult.
Nem is bonyolult. Belépünk, és minden kiderül.
A nyakunkba borul valaki. „Szia!” „Szia, te ki vagy?” Ő Zelda Fitzgerald. Férje, Scott máshol fecseg, készül a nagy mű, még nem tudja, mi lesz a címe… Talán Trimalchio, vagy esetleg Vörös, fehér és kék alatt? Talán A nagy Gatsby? Ez utóbbi nem is rossz. A lényeg, hogy a könyvet 50-55 év múlva megszakítatlan olvassa fel egy Andy Kauffman nevű komikus közönségének, és úgy 90 év múlva egy ócska giccsparádévá silányítja egy Baz Luhrmann nevű giccsipiari szakember Leonardo DiCaprio főszereplésével.
A legsikeresebb magyar
„Maga magyar?” - kérdezi egy 50 éves nő. Ő Gertrude, picit ijesztő. Meglehetősen férfias, már nem megjelenésre, hanem határozottságra „Járt itt egy-két magyar már. Béla Czóbel? Ismerős?” Már hogy ne lenne az, a magyar Vadak, a Nyolcak egyik tagja. „Úgy 15 éve járhatott itt. A Függetlenek Szalonjában Matisse: Kék aktja is szerepelt. Egy válaszfallal kissé eltakarva ott volt ugyanennek a képnek egy magyar változata, a Bélától, emlékeztem is rá, hogy találkoztam is vele itt, a Rue de Fleurus-n. A Függetlenek szerencsés megoldása volt, hogy a heves tanítványt a heves, de mégsem annyira heves mesterrel szemközt helyezték el.”
Czóbelt vadnak és primitívnek mondják. Beillett a francia vadak (fauves) közé, tényleg gorombán tolakodnak elénk az élénk színű portrék, a naiv és intenzív formák. Ha minden igaz, még a Nagy Háború előtt sikerült eladnia néhány festményt, remélhetjük, hogy túléltek Franciaországban.
Járt itt más magyar is, például Berény Róbert, Czóbel kollégája és stílustársa. Mindketten szerettek hímzett díszletet festeni a portrék köré, ennyi magyarosságot csempésztek a képekre.
A legszebb nő
„Menjünk már.” Sejthettük, hogy a nyughatatlan Hemingway tovább szeretne állni. Hát menjünk. A Montparnasse felé tartunk, a melák állandóan arra utal, hogy alkoholt keres, vagy nőt, vagy harcot, lehetőleg mind a hármat. Ez inkább csak szájhősködés, Ernest szelídebb, inkább hasonlít egy pesti kávéházi költőre, mint kocsmatöltelékre. Igaz, egy emlékezetes napon egyik kollégáját, Robert McAlmon írót Ernest jól elpüfölte a Café Falstaff teraszán, mert lebuzizta.
Majd néhány év múlva törhet-zúzhat, hihetetlen bakot lő. A világ leggyönyörűbb és legmeztelenebb nőjével táncol az egyik bárban, Josephine Bakerrel. A szintén amerikai, Missouriból érkezett, fekete, spanyol és indián származású Baker, azaz a Bronz Vénusz 1925-ben lép fel először a művészeti világexpón (L'Exposition Internationale des Arts Decoratifs) ekkor még 19 éves tökéletes testtel. Ernest szívesen megnézné közelről, csakhogy a baklövöldében bundát visel a szexistennő. A mácsó írónak fogalma sincs róla, hogy alatta tök pucér.
A leghosszabb éjszaka
A Montparnasse körút bőségesen kínál asztalokat. La Coupole egy art deco templom, tele Brancusi és Chagall dekorációval. Le Rotonde nem a kedvence, azt mondja, hogy „ez a füstös, nagy belmagasságú, asztaloktól zsúfolt Rotonde azt a benyomást kelti, mintha éppen az állatkerti madárházba sétálnék be." Keressünk mást.
Le Select? Tükrök a falon, art deco lámpák, mogorva pincérek, mintha Pesten járnánk. Reggelizőnek kiváló, de ehhez most még korán van.
Dingo Bar! A jazz aranykor egyik zarándokhelye, ott ül a sarokban Scott Fitz. Hagyjuk itt vele Ernestet, cseréljenek eszmét és sorokat, úgyis készül már a Vándorünnep (Moveable Feast), Párizs kortörténetének egyik legőszintébb regénye, még ha távol is a publikálása.
Mi még egy picit sétálunk... nem is picit, sokat, átmegyünk a Szajna túloldalára, fel a Montmartre-ra, a másik művész központba. A célállomás: Harry's New York Bar, most a jazz korszakban születik az orrunk előtt a Bloody Mary és Sidecar koktél. Az alsó szinten egy zongorába feledkezik egy csontos zongorista, valami George Gershwin, ez is amerikai, mint a többi elveszett, épp most próbálgat néhány új hangjegyet. Az lesz a címe, hogy Egy amerikai Párizsban.
A legnagyobb háború, a legszebb múzsa és a legsikeresebb magyar nagyobb térképen való megjelenítése
Néhány hely, ahová az elveszett generáció eljárt jazzt hallgatni, regényt írni vagy csak egy jó reggelizni. Ma is működnek. 102 boulevard du Montparnasse 75014 Egy art deco templom, tele Brancusi és Chagall dekorációval. 105 boulevard du Montparnasse 75006 Nem a kedvence, azt mondja, hogy „ez a füstös, nagy belmagasságú, asztaloktól zsúfolt Rotonde azt a benyomást kelti, mintha éppen az állatkerti madárházba sétálnék be." Le Select 99 boulevard du Montparnasse 75006 Tükrök a falon, art deco lámpák, mogorva pincérek, mintha Pesten járnánk. Reggelizőnek kiváló, most még korán van. Dingo Bar! - Ma: L'Auberge de Venise 10 rue Delambre, 75014 A jazz aranykor egyik zarándokhelye, ott ül a sarokban Scott Fitz. Hagyjuk itt vele Ernestet, cseréljenek eszmét és sorokat, úgyis készül már a Vándorünnep (Moveable Feast), Párizs kortörténetének egyik legőszintébb regénye, még ha távol is a publikálása. 5 rue Daunou 75002 Itt született a Bloody Mary és Sidecar koktél. Az alsó szinten egy zongorába feledkezik egy csontos zenész, valami George Gershwin, ez is amerikai, mint a többi elveszett, épp most próbálgat néhány új hangjegyet. Az lesz a címe, hogy Egy amerikai Párizsban. Le Trou dans la Mur Boulevard des Capucines 75009 Tartsuk nyitva a szemünket, nehéz észrevenni, de megéri. Place de l'Opéra 75009 Hemingway első feleségével, Hadley-vel itt költötte el első közös karácsonyi vacsoráját. Café Pré aux Clercs 30 rue Bonaparte 75005 Hemingway egyik korai kedvence, néhány nappal azután fedezte fel, hogy megérkezett a városba. Michaud's 29 rue des Saints-Pères 75005 James Joyce és felesége rendszeresen ettek itt, Hemingwaynek drága volt. Ma a Le Comptoir des Saints-Pères található a helyén. 19 rue de Vaugirard 75006 Cézanne, Monet, Manet és általában impresszionista rajongóként járt a múzeumba. 37 rue de la Bûcherie 75005 A cég első üzlete a 12 rue de l'Odéon-on állt, Sylvia Beach vezette. Joyce Ulysses művét itt publikálták. Hemingway gyakran kölcsönzött könyveket. Gare de Lyon Ez egy igazi katasztrófa helyszíne. Hadley, első felesége itt veszített el egy bőröndnyi kéziratot… kezdhette elölről. Rue Moufftard és Place de la Contrescarpe: Kevésbé költői helyszín a regényíró életében: ide jártak vásárolni. Ma is érdemes ellátogatni a Latin Negyedbe, piaci árusok rogyásig megrakják pultjaikat. Hippodrome de Longchamp és Hippodrome Auteuil Egy igazi bohém életébe belefér az éjszakázás, az abszinth, a drogok, a művészet, és mindenképpen a lóverseny. Az utóbbiért ilyen messzire is elmerészkedett a Montparnasse lokálpatriótája, Hemingway. Sunset Club 60 Rue des Lombards belépés €15 Az elveszett nemzedék kora, a két világháború közötti Párizs évei egybeesnek a jazz aranykorával. Hogy Párizs minden háború ellenére jazz-város maradjon, arról többek között Bob Mover, Charlie Mingus és Chet Baker is gondoskodott. A Rue des Lombards 3 híres klubbal is dicsekedehet, de a Sunset az, amelyik igazi zenetörténeti óriásokat is fogadott. Café Falstaff 42 rue du Montparnasse 75014 Hemingway and Fitzgerald gyakran jártak ide. Egy emlékezetes napon egyik kollégájukat, Robert McAlmont Ernest jól elpüfölte, mert lebuzizta. |
