Rák: amiről nem tudunk, nem fáj?
A tüdőrák szűrése több bajjal járhat, mint előnnyel. Szakemberek szerint dacára a komputertomográfia (CT) elterjedésének, a daganat még tünetmentes időszakában történő felismerése nem csökkenti az elhalálozás kockázatát, sőt, ronthat a helyzeten.
Gyakran többet tudunk a kelleténél, az ugyanis, hogy egészséges emberek szűrővizsgálatokat végeztetenek azért, hogy a még kezelhető, kezdeti stádiumban lévő daganatok felismerjék, hasznosnak hangzik, és gyakran az is. De előfordul, hogy csak felesleges terápiák sorához vezet, a szervezetben tudniillik számtalan olyan mechanizmus dolgozik, amely megakadályozhatja a daganatok növekedését. Azokat a tumorokat kezelni, amelyeket a szervezet amúgy leküzdött volna nem a legjobb, sőt, inkább ártalmas lehet - írja a The Economist című hetilap.
Nem segít a korai diagnózis © Túry Gergely |
A történet tavaly kezdődött, amikor Claudia Henschke, a Cornell University doktornőjének és kollégáinak jelentése az újságok címlapjaira kerültek. Ebben arról számoltak be, hogy a CT-szűrés által még időben diagnosztizált tüdődaganatos pácienseknek jóval nagyobb a túlélési esélyük. Kutatási adataik szerint a betegek nyolcvannyolc százaléka élte túl a kórmeghatározást követő tíz évet. Peter Bach hasonló eredményeket mutatott fel egy újabb tanulmányban: a korai stádiumban megállapított tüdőrákos betegek kilencvennégy százaléka érte meg az azt követő négy évet.
A túlélési adatok önmagukban azonban nem kielégítőek, csupán olyan emberekről szólnak, akik tovább éltek, miután korai stádiumban diagnosztizálták náluk a betegséget. Ám ez nem sokat ér, kivéve, ha jobb korjóslattal jár. Bach doktor ezekután úgy döntött, hogy érdemes alaposana utánanézni az adatoknak. Kutatásában, amellyel megpróbálta megjósolni, mi történt volna a betegekkel, ha nem vettek volna részt a tanulmányban, olyan statisztikai modelleket alkalmazott, amelyek adatai CT-szűrés nélküli tüdőrák-tanulmányokon alapultak. Az eredmények nem voltak biztatók.
A szűrések révén ugyanis jóval több daganatos esetet regisztráltak. Egy háromezerkétszáz fős kutatásban öt év alatt száznegyvennégy tüdőrákos esetet diagnosztizáltak, szemben a megjósolt negyvennéggyel. A korai diagnózis ellenére nem csökkent az előrehaladott rákos betegek, sem az elhalálozások száma. Tekintve, hogy a korai diagnózis miatt a daganatok eltávolítására irányuló sebészeti beavatkozások megtízszereződtek (az előre jósolt művi beavatkozás tizenegy volt, míg valójában százkilencet végeztek el), ráadásul a műtétek egy része igen kockázatos – a betegek öt százaléka meghal, húsz-negyven százalékuk pedig komoly szövődményekkel számolhat –, összességében nézve a szűrőeljárás csak ront a helyzeten.
Bach doktor konklúziója szerint a szűrés miatt több rákos esetre bukkannak az orvosok, azokra is, amelyek amúgy soha nem jártak volna klinikai kórlefolyással. Ráadásul a legtöbb agresszív daganat – amelyek évente nagy számban csökkentik a százhatvanezer tüdőrákos létszámát - túl gyorsan nő ahhoz, hogy pontosan a korai stádiumban diagnosztizálni lehessen őket, s végképp nem alkalmas erre az évenkénti CT-vizsgálat. Hasonló a helyzet a prosztatarák szűréssel. Ennek során vérvizsgálatot végeznek, ezzel mutatható ki az a molekula, amit a daganat termel. A prosztataszűrés hiába derít fényt a rákos megbetegedésekre, a megmentett életek számát tekintve nem mérvadó.
A kutatás egyébként igencsak hasonlít egy korábbi tanulmányra, amely szintén a tüdőrákos eseteket vette górcső alá. A vizsgálatok során a kutatók húsz százalékkal több tumort találtak abban a csoportban, amelyet mellkasi röntgenvizsgálat alá vetettek, szemben a kontrollcsoporttal. Bach és Henschke doktor egyaránt úgy véli, hogy a CT használatával – amely a tüdő apróbb daganatainak felderítésében hatékonyabb, mint a röntgen – ez a szám még magasabb lett volna.
A new yorki szakember végül összehasonlításokat végzett a szűrésen részt vett emberek adatai, valamint a „mi történhetett volna a vizsgálatnak alá nem vetett csoport” modelljével. A tüdőrák CT szűrésével kapcsolatban a végső szó kimondása még várat magára, míg meg nem születnek a komplett, vizsgált, illetve a nem vizsgált csoportok összehasonlításából származó eredmények. Erre előreláthatólag egy vagy két évet még várni kell, az előjelek azonban rosszak.
Mégsem kockázatos a hormonterápia? |
Hormonterápia esetén a nők életkora jelenti a kockázatot, nem pedig a kezelés maga. A nők egészségének megóvásáért létrejött Women's Health Initiative Study (WHI) nevű szervezet kutatása alapján ugyanis a változó korban alkalmazott hormonterápia a fiatalabb nők számára nem olyan veszedelmes, mint eddig feltételezték. A változó korban lévő nők szervezetében egyre kevesebb női nemi hormon termelődik, ám a hormonok gyógyszeres úton is pótolhatóak. Ez a terápiás eljárás először szinte csodának tűnt, és számos, az öregedéssel együtt járó betegség tünetét csökkentette, illetve előzte meg. Egy 1998-as vizsgálat során derült ki először, hogy a hormonpótlás nem kívánt következményei komolyabbak lehetnek annál, semmint hogy átlagos mellékhatásként lehetne kezelni azokat, a kezelés ugyanis növelte a szívinfarktus és a mellrák veszélyét. 2002-ben az amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézet leállított egy kísérletsorozatot, mert kiderült, hogy a részvevőknél nőtt ennek a két betegségnek a kockázata. A vizsgálat teljes kiértékelése azonban azt mutatta, hogy a veszélyt nem az ösztrogén, valamint az ösztrogén és progesztin hormonok kombinációja jelenti, hanem attól függ, hogy mikor kezdik el a terápiát. Az adatok szerint idősebb páciensek esetében a hormonok több kárt okozhatnak, mint amennyit használnak. A kezelést ezért általában csak akkor szabad alkalmazni, ha a változó kor tünetei valóban igen nehezen viselhetők el a nő számára. A terápiát az első szimptóma megjelenése után kell kezdeni, kis dózisokat kell alkalmazni, és a kezelés ideje lehetőleg ne haladja meg a négy évet - szögezi le a tanulmány. |