Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Szilágyi Zsófia második nagyjátékfilmje, a két ember szétköltözésének krónikáját feldolgozó Január 2 a velencei bemutató után megérkezett a magyar mozikba is. A 2018-ban Cannes-ban a nemzetközi kritikusok díjával kitüntetett filmrendezővel és forgatókönyvíróval beszélgettünk az idővel való küzdelemről, rutinról és monotóniáról, női szocializációról, és arról, hogy mennyire más színben tűnnek fel az egyszerű dolgok akkor, ha közelebbi pillantást vetünk rájuk.
hvg.hu: Új filmje a Velencei Biennale támogatásával készült. Ön szerint itthon nem kapott volna rá támogatást, még az Egy nap cannes-i sikere után sem?
Szilágyi Zsófia: Nem tudom, mert nem próbáltam meg. Tudtam, hogy létezik a Velencei Biennale-n belül ez a College, amely első és második filmeket támogat, de amikor tavaly januárban elkezdtem utánanézni a pontos feltételeknek, a filmterv tulajdonképpen már megvolt a fejemben. Így aztán nem nyújtottuk be a Filmintézetnek, ráadásul a Velencei Biennálé támogatása kiköti, hogy nem lehet más közvetlen forrást bevonni, ezért ennek a filmnek 200 ezer euróból kellett elkészülnie.
hvg.hu: A Január 2-ben feltűnik az utóbbi évek talán legnagyobb tüntetése is, a februári, influenszerek által szervezett demonstráció a Hősök terén. A karakterről akart elárulni valamit ezzel a jelenettel, vagy egyszerűen csak hangulatfestésként szolgált napjaink magyar valóságának beszüremlése?
Sz. Zs.: Magából a filmből nem derül ki, hogy ez az influenszertüntetés, amelynek a végére ér oda Ági, a főhős. Az volt a szándékom, hogy a többi ember között állva tulajdonképpen hazaérjen. A filmben a szűk magánéleti fókuszt nyitottuk ki a végén, attól, hogy hirtelen ott van nagyon sok ember, valahogy más szemszögből tudunk talán gondolni mindarra, amit korábban láttunk. A társadalomban uralkodó állapotoknak milyen szerepe van abban, hogy mi történt azzal a két emberrel?
hvg.hu: Az Egy nap és a Január 2 is egy nap történetét meséli el. A címadás is az időt állítja középpontba. Az idővel és múlandósággal való küzdelemre reflektálnak ezek a címek és filmek?
Sz. Zs.: A Január 2 dátum, vannak fontos dátumok egy ember életében, amelyekre emlékszik, ez egy kitüntetett pillanat. Az Egy nap a rutinról, a hétköznapiságról szólt. Az közös bennük, hogy mind a kettőben van egy nagy adag monotónia. A kitüntetett pillanatot is a pakolás felől, az ismétlődés felől közelítjük.
hvg.hu: Tipikus januári, Blue Monday-hangulat lengi körül a filmet. Hideg van, szürkeség, esik az eső, kopaszak a fák, és hangsúlyosan mállik a vakolat a bérházak faláról. Tudatosan választotta az évnek ezt a legnyomasztóbb hónapját a cselekmény idejéül?
Sz. Zs.: Az volt a fontos számomra, hogy így kezdődik az év. A szereplők végigcsinálták a karácsonyt, a szilvesztert és az első napon, amikor az új évben el lehet indulni, Klára elindul. De abban a kocsiban, amelyben ezeket a köröket róják, a kilátástalanság mellett, kettejük között születik valami, ami fontos pillanata a barátságuknak.
Szerettem volna, hogy sokféle hangulat jelenjen meg, és a nyomottság mellett azért ott van a tűző napsütés is, van, hogy jókedvük van, van, hogy elered az eső. Van olyan pillanat, amikor jó ülni abban a kocsiban. A cél az volt, hogy egy napon belül is viszonylag sokféle hangulat jelenjen meg, hogy a nyomasztás ne legyen a film hangulati állandója. Bár egy téli napon játszódik, hangulatilag mégse legyen homogén. Nem tudom, hogy sikerült-e, de ez volt a cél.
hvg.hu: Filmjei hétköznapiságukban is emberfeletti karaktereket és egyszerűségükben is gyomorba vágó emberi drámákat mutatnak be. Azért vonzza a hétköznapi ember mint téma, mert úgy gondolja, ehhez sok néző tud kapcsolódni?
Sz. Zs.: Foglalkoztat az, hogy a hétköznapok gyakran brutálisak. Az Egy napban nem történik semmi különös. A főhősnek van három gyereke, őket hozza-viszi, csinálja, amit mindenki csinál, mégis elképesztő ennek a terhe, ha közelebbről megnézzük. A válásra is lehet úgy gondolni, hogy „jó, hát elváltak, bárkivel megesik, de ha megnézzük a sziszifusziságát, akkor abban sokszor van valami meghökkentő, legalábbis számomra. A hétköznapisággal általában nem társítjuk a brutalitást vagy a kegyetlenséget, arról azt gondoljuk, hogy ha az a kultúránk, a normalitás, a civilizáció része, akkor elviselhetőnek kell lennie, ha ez a szokás, ez a mindennapi, akkor csak nem lesz már brutális vagy extrém, nem? A hétköznapihoz az unalmat, a rutinszerűt szokás inkább társítani. De az extremitás vagy brutalitás azt hiszem, nem korlátozódik az extrém helyzetekre, itt van velünk, csak nem látjuk, vagy nem vesszük tudomásul. Tulajdonképpen az foglalkoztat, hogy mit nem látunk, amit látunk. A társadalom mit kezel normálisnak, hétköznapinak és tűnik ezért sokszor láthatatlannak, ami - ha sikerül egyáltalán észrevenni – gyakran meghökkentő.
hvg.hu: A Január 2 körkörös szerkezetével, visszatérő ismétlődéseivel képes egyfajta meditatív hangulatba lendíteni a nézőjét. Tudatosan alakította ezt így?
Sz. Zs.: Igen, ez szándékos volt, és jó lett volna, ha még jobban sikerül. Elégedetlen vagyok ezzel a résszel. A terv az volt, hogy vannak sűrű pillanatok a filmben, főleg a házban és a lakásban, de a kettő között, út közben kicsit ki tudnak engedni a szereplők. Tudnak beszélni arról, ami az imént történt vagy valami teljesen másról, ha ahhoz van kedvük. Aztán megérkeznek, és vissza kell rázódniuk a költözésbe újra. ugyanazon az ismerős útvonalon mennek, ugyanazokat a köröket írják le, és ilyen értelemben is meditatívak lehettek volna ezek a részek. Ráadásul azt is szerettem volna, ha a város – bár ugyanazt a szakaszt teszik meg oda és vissza – mindig más arcát mutatja. Ehhez viszont jóval több forgatási napra lett volna szükség (20 nap alatt forgatták le a Január 2-t – a szerk.).
hvg.hu: Ön szerint mit tudnak nyújtani a közönségnek azok a filmek, amelyeket akár róluk is forgathattak volna?
Sz. Zs.: Nem látok fantáziát azokban a filmekben, amelyek az életünktől lényegében teljesen idegen szituációkat mutatnak be, és itt most nem a sci-fikre gondolok, hanem a szórakoztatóiparra. A szórakoztatás céljából készült filmek nagyobb része olyan narratív klisé, ami a legritkább esetben szórakoztat, helyette viszont untat, nézőit hülyének nézi és leszívja.
Az Egy napnál például az volt kritika, hogy akinek három gyereke van, miért jönne el megnézni ezt a filmet, amikor amúgy is egész nap ezt csinálja. Értem. Ugyanakkor, ha egy film esetleg elgondolkodtat bizonyos rutinjainkkal kapcsolatban, azzal kapcsolatban mondjuk, hogy tulajdonképpen mi az ördögért így élünk, miért így osztjuk be az időnket, mi ez az egész mókuskerék, ami felemészti az emberi időt, akkor az lehet, hogy nem baj.
hvg.hu: Filmjeivel kapcsolatban gyakran jön szóba a hiperrealizmus és a női nézőpont. Hatottak önre Chantal Akerman vagy Agnès Varda filmjei?
Sz. Zs.: Igen, mindkettőjüket nagyon szeretem. Agnes Varda filmjeit különösen. Nem olyan régen láttam a Vagabond című egészen fantasztikus filmjét. Egy fiatal lányról szól, aki nem akar betagozódni, kisodródik a társadalomból, vándorol, az árok szélén alszik, kallódik úgymond. Ő egy atipikus női karakter. Az ő szemén keresztül, kívülről látjuk a normát, ami nem ismer pardont. Chantal Akermannál a Jeanne Dielman-ban viszont a normát látjuk: hogyan kell egy nőnek viselkednie, milyenek a hétköznapjai, milyennek kell neki magának lennie. Ott is a hétköznapiság és a monotónia van a fókuszban. Lehet, hogy a női szocializációnak ez inkább része: – mint a Hamupipőkében – ki kell válogatni a lencsét, végig kell csinálni, nem lehet megúszni dolgokat…
hvg.hu: Ha már a nagy hatású női rendezőknél tartunk: Enyedi Ildikó volt a tanára az SZFE-en, és dolgozott is mellette rendezőasszisztensként. Mi a legfontosabb dolog, amit tőle tanult vagy lesett el?
Sz. Zs.: Az első, ami beugrik, hogy állunk a Testről és lélekről forgatásának előkészítésén, az ebédlő helyszínt keressük egy lepukkant, – szerintem – használhatatlan teremben, ami valaha valószínűleg ebédlő volt, de a mostani állapotában ez már lényegében felismerhetetlen. Nekem az a véleményem, hogy na jó, ezt is láttuk, mehetünk. Ildikó körülnéz, és azt mondja: „erre fogunk látni, innen vesszük fel, kábé ilyen optikával, tehát csak ezt a szeletét kell a térnek rendbe tenni, pontosan ezt és ezt kéne csinálni a berendezésnek…” Nem tudom, minek kell ezt hívni, vagy hogy tanulható-e, de lenyűgöző volt ez a praktikusság, és az óriási gyakorlat.
Ildikó nagyon nagyra becsüli a kollégáit. Nem hierarchikus, hanem kollegiális viszonyokban gondolkozik, egyenrangú félként tekint a munkatársaira, figyelembe veszi a szempontjaikat, nagy tisztelettel beszél róluk. Ezt is jó lenne ellesni tőle.
Meg még azt, hogy nem érdemes kétségbe esni. Ő az aprómunka, a pici javítások, a sziszifuszi munka híve. Nem végletesen gondolkozik.
hvg.hu: Tudatos választás volt a részéről az amatőr színészek szerepeltetése? Kevésbé elhasznált arcokat akart keresni, vagy ezzel is inkább a realizmusra szeretett volna ráerősíteni?
Sz. Zs.: Véletlen, hogy amatőrök lettek a főszereplők, de ha az egésznek lett valami „igazisága”, akkor ahhoz az amatőrszereplők talán hozzájárultak. Bár én hiszek abban, hogy színészekkel is el lehet érni ugyanezt a hétköznapisághoz nagyon hasonló minőséget, de náluk ez munka, konstruált természetesség, amit létre kell hozniuk.
hvg.hu: Van már esetleg ötlete egy következő filmre?
Sz. Zs.: Van, de sok bennem a kérdőjel is. Ennek a munkának elég vegyes a fogadtatása, ami elgondolkodtat, nem csak arról, hogy mit rontottam el és mit kellett volna másként csinálnom, vannak ötleteim…, hanem arról is, hogy a következő tervnek nincsenek-e hasonló hibái. Csak azért, hogy legyen következő, szerintem nem kell filmet készíteni.
hvg.hu: Lehet tudni valamit erről a tervről?
Sz. Zs.: Talán csak annyit – de egyáltalán nem biztos, hogy lesz belőle valami –, hogy ennek a filmnek férfi főszereplője lenne. (nevet) És komédia lenne. Mozdulnék a humor és a játékosság irányába, kedvem lenne egy kuszább, szabálytalanabb formához is. Elég volt a linearitásból.
