„Mindenki engem tart gonosznak, pedig én teremtettem Elvist, nélkülem nem is lett volna” – dünnyögi keserűen a film narrátoraként Tom Parker ezredes. A film az ő szemszögéből mutatja be Elvis Presley felemelkedését, a popkultúra királyává válását, aki aztán kifakult, elhízott, izzadós vegasi haknikirályként halt meg. Köszönhetően egyébként pont leginkább Parker ezredesnek, aki nem volt sem ezredes, sem Tom, sem Parker, igazából egy minden hájjal megkent szélhámosnak írhatnánk le, egy hideg, számító, harácsoló gazembernek, aki Elvis bevételeinek felét lenyúlta, de aki ördögien zseniális menedzser volt, a korát jóval megelőző igazi marketing guru.

„Elvis előtt nem volt semmi” – idéztük két éve, a Király 85. születésnapján John Lennont. Presley összehozta a feketék zenéjét a fehérekével, és ezzel nemcsak zenei, hanem kulturális forradalmat is elindított. Ő volt az első modern, a menedzsere által üzleti alapon irányított popsztár, aki emiatt médiatörténelmet is írt, divatot, magatartásformát teremtett. Ha bárki elolvassa akár a korábbi cikkünket, akár bármely életrajzot, vagy Wikipedia-utalást, akkor pontosan azt a történetet kapja, amit ez a film bemutat. Semmit nem tesz hozzá ahhoz.

De mégis volt értelme elkészíteni, mert miközben sok újat nem tudunk meg Elvisről, észre se vesszük, hogy eltelik két és fél óra, annyira lenyűgöz a látvány, a videoklipesen pergő, ötletes képek, valamint hangban az a lenyűgöző kavalkád, ami zseniálisan keveri a korabeli, az énekesre gyerekként ható fekete bluest és gospelt, az eredeti Elvis-dalokat, és azok újra felvett és modernizált változatait, valamint a 2020-as évek rap számait. (Kifejezetten jó ötlet volt a modern zenék beemelése ide, mert észrevétlenül is bemutatja, mennyire hatott Elvis Presley még olyanokra is, mint mondjuk Eminem vagy a Måneskin, hogy csak két a filmben is hallható előadót említsünk, de hosszan lehetne még sorolni, kikre hatott a Király.)

IMDB

Nem tudom, mi volt Baz Luhrmann célja a filmmel, de ha a szórakoztatás, akkor az Elvis telitalálat. A Rómeó + Júlia, a Moulin Rouge és A nagy Gastby rendezőjétől persze nagyjából ezt lehetett várni, ő eddig sem annyira az emberi drámák mélységeit boncolgatta, az ő műfaja inkább a látvány- és zenei orgia, a már-már giccs határáig és azont túl elmerészkedő érzelmi kitörések bemutatása. Nincs ez másképp most sem. Igazából Parker ezredes és teremtménye kapcsolatáról szól a két és fél óra, miközben felmondja a mindenki által ismert Elvis-sztorit. De ahogy ezt teszi, azért nagyon is érdemes moziba menni.

Csak kapkodjuk a fejünket, hogy néhány perces, végtelen sokszor megvágott és megtrükközött jelenetekkel mutat be akár éveket, bonyolult karrier és életpálya-fordulatokat. Az pedig mindent visz (szerencsére sokszor mutatja is a rendező), ahogy a fiatal Elvis csípőmozgására – talán önmaguk előtt is szégyellve – beindul a női nem képviselőinek addig nem látott sikítozása-eksztázisa. (A Time magazinnak 1956-ban egy rendőr kijelentette: „Ha az utcán csinálná ezt, letartóztatnánk”.) És közben a mozinézők lába is önkéntelenül elkezd mozogni. Működik a varázslat most is, évtizedekkel később is, egy filmvászon közvetítésével is.

Ehhez a varázslathoz elengedhetetlen volt a megfelelő színész megtalálása. Hosszú casting után választotta ki Luhrmann Austin Butlert, aki eddig leginkább olyan sorozatokban tűnt fel, mint a Zöld íjász vagy a Hannah Montana és olyan, méltán nem ismert filmekben, mint az Ufók a padláson vagy a Betolakodók. (Ne legyünk igazságtalanok, egy kisebb szerepe volt Tarantino Volt egyszer egy Hollywoodjában is.) De Butler valószínűleg erre szerepre várt, vagy a szerep várt Butlerre: egyszerűen átlényegül Elvissé. Olyannyira, hogy ő maga nyilatkozta, a forgatás után is vissza-visszatért időnként véletlenül a déli elvises akcentusa, sőt a forgatás után annyira kimerült, hogy kórházba került.

A fiatal, színpadra lépni is alig merő, az anyjáért, továbbá a fekete blues és gospel zenéért rajongó gátlásos teherautósöfőrt pont olyan meggyőzően játssza, mint a magabiztos szupersztárt, és a nagyon hamar kivénhedt haknikirályt, a gyerekét és feleségét imádó családfőt, és a világ legnagyobb showját megvalósító művészt. Simán helye van azon színészek sorában, akikre mindig úgy fogunk emlékezni, hogy összemosódik az alakításuk az általuk megformált popsztár képével. Ahogy, mondjuk Joaquin Phoenix alakította Johnny Casht, ahogy Val Kilmer Jim Morrisont, vagy ahogy Rami Malek Freddie Mercuryt.

Elvis él, és Austin Butlernek hívják.

A félénk fiúban a Királyt felfedező, őt rögtön egy éneklő-táncoló pénzgyárnak látó, és ezért korábbi menedzserétől lenyúló Parker ezredes szerepét a szinte felismerhetetlenségig elmaszkírozott Tom Hanks játssza, szintén zseniálisan (ahogy ezt tőle megszoktuk, persze). Annyira, hogy bár végig tudjuk, látjuk (meg amúgy is: mint írtuk, már az Elvis-életrajzokból rég kiderült), hogy ő egy minden hájjal megkent, csak a saját érdekeit szem előtt tartó, mindenen és mindenkin átgázoló gazember, időnként azért mintha vele is együtt tudnánk érezni. A film narrátoraként előadja, hogy ő az, aki megteremtette Elvist, akkor meg miért is bántjuk. És bizony, ebben igaza van, néha majdnem be is dőlünk neki, hogy „hát, ilyen popszakma”. Nem, nem kell, hogy ilyen legyen. Nem kell, hogy egy menedzser patikamérlegre rakva eldöntse a művész helyett, hogy most ő „új Elvis lesz”, jófiú, és többet nem riszálja a csípőjét vagy hogy nem mehet világkörüli turnéra, mert Las Vegasban biztonságosabb (és Parkernek több szempontból is sokkal jövedelmezőbb).

Presley és Parker között van egy apa-fiú viszonyszerűség, ami hol feltétlen odaadást, tökéletes bizalmat jelent a zenész részéről, hol némi erőtlen lázadást, majd kibékülést. Egy olyan sebezhető ember, mint amilyen Elvis volt, egy ilyen zsarnok-menedzsernek könnyű préda.

Telitalálat a többi szereplő is, például Olivia DeJonge Priscilla Presleyként, aki emlékezetesen, és mellesleg a karakterére félelmetesen hasonlítva alakítja a szerető hitvest, és aki nem tudja kiszakítani a férjét sem Parker, sem a gyógyszerek, sem a kétes barátok bűvköréből.

Jó Richard Roxburgh Elvis - szintén irányítható, döntésképtelen, Parker bábjaként viselkedő - apjaként, de még az olyan epizódszerepeket is nehezen feledjük, mint amit Kelvin Harrison Jr. vagy Alton Mason nyújtott, előbbi a fiatal B. B. King, utóbbi - egy dal erejéig - Little Richard szerepében.

Yotube

Nem könnyű műfaj az életrajzi film, a legtöbbször nem is nagyon szokott sikerülni. Vagy szobrot állít a célszemélynek, vagy elmeséli az ismert történetet – mindkettő elég üres és unalmas.

Luhrmann filmje az utóbbiak közé tartozna, de annyira elemeli a történetmeséléstől az a virtuóz filmes forma, amit bemutat, hogy ezt megbocsátjuk neki. Elnézzük neki, hogy a videoklip-pörgésbe nem fér bele, hogy mélyen belemenjünk a nagy drámákba, noha Elvis élete tele volt ilyenekkel. Elnézzük neki, hogy még a választott fő fókuszt, a zenész-menedzser viszonyt is csak úgy odakeni, de semmit nem mond a Priscilla-szál nagy szerelem, nagy csalódás hullámzásáról sem. A legnagyobb dráma, a Király haknikirállyá válása és önmaga felemésztése is csak egy pár perces pörgős videoklip a filmben.

A film szórakoztatni akar, ebbe nem férnek bele a nagy mélységek, és nagy magasságok. Viszont a film káprázat, és nagyon is elkápráztat a formai megoldásaival és a zseniális szereplőivel. Nem mondom, hogy nem megterhelő ezt a pörgést követni két és fél órán keresztül, de megéri. És észre sem vesszük.

Azt pedig borítékolni lehet, hogy a film hatására – akárcsak a Bohém Rapszódia utána a Queen-dalok – újra mindenféle listák tetejére ugranak rövid időn belül az Elvis-felvételek.

És ez, tulajdonképpen rá is fér a világra, nem véletlen, hogy még Ferenc pápa is előszerettel hallgatja Elvis dalait. Az énekesre nagy hatást gyakorló lelkész pedig azt hajtogatta: "ha túl veszélyes kimondani dolgokat, énekelj!".

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: