Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A Joker valószínűleg minden idők legjobb szuperhősfilmje, miközben kicsit sem hasonlít a futószalagon gyártott blockbusterekre. Kőkemény pszichothriller, amely lépésről lépésre mutatja be egy zavart elme összeomlását, és hogy mi történik egy társadalomban, ahol az elit magára hagyja a legnyomorultabbakat. De mit tud a film, aminek bemutatóját rendőri készültséggel várják Amerikában?
Hórihorgas férfi áll egy sikátorban, és belerúg egy masszív fémkukába. Aztán újra, és újra. A kuka megremeg, a férfi lendületét veszti, és belezuhan a kupacban felhalmozott szemeteszsákokra. Ez az ember egy azok közül, akik a társadalom peremén egyensúlyoznak. Akiket cserben hagynak, kigúnyolnak és megvernek, mert tudják, hogy nem ütnek vissza. Legfeljebb, ha már nagyon fáj, belerúgnak egy kukába.
Sokan fel is adnák – ez a férfi viszont végleg bekattan. És ebbe az őrületbe vele tartunk mi is.
Az történt ugyanis, hogy míg az elmúlt tíz évben felpörgött a Marvel és a DC képregényes istállójából induló szuperhősbiznisz, a megfáradó műfaj szép lassan minden eredetiségét elvesztette. Erre jött a Másnaposok-trilógiát rendező Todd Phillips, és megcsinálta valószínűleg minden idők legjobb szuperhősfilmjét, amelyre ráadásul az is bátran beülhet, akit cseppet sem mozgat meg az ilyesmi. Sőt.
A titok éppen az, hogy Phillips néhány finoman elhelyezett utalást leszámítva teljesen hanyagolta az álruhás hősöket, ehelyett elővette Batman legendás ellenfelét, a DC-univerzum csúcsragadozóját, Jokert, és forgatott róla egy kőkemény szociodrámával kacérkodó sötét pszichothrillert.
A gonosz születését feltáró előzményfilm Gotham komor városába kalauzol, amely a korai 1980-as évek New Yorkját idézi: hatalmasak az anyagi különbségek, és ugyanúgy megszaporodtak az utcai bűnesetek, mint a patkányok. A gothami rádiókba betelefonálók a bűzre panaszkodnak, a város vezetése pedig visszavágja a szociális támogatásokat.
Miközben az elit kihasználja a nyomorultakat, olyan fasisztoid kijelentéseket enged meg magának, mint a polgármesterjelöltként kampányoló milliárdos, Thomas Wayne, aki arról beszél nyilvánosan, hogy csak az számít, aki vitte valamire az életben, mindenki más csupán egy bohóc.
Nos, egy ilyen alak Arthur Fleck is, aki történetesen tényleg bohócként keresi a kenyerét, és próbálja eltartani idős édesanyját is. A negyven körüli férfi legfőbb vágya, hogy standuposként befusson – bár alig érti, mások mit tartanak viccesnek.
Többször elhangzik, hogy az anyja arra tanította: az a fontos, hogy örömöt vigyen az emberek életébe, és mindig mosolyogjon. És Fleck meg is tesz mindent, hogy így legyen, ha kell, erővel húzza mosolyra a száját, és a feszült vagy frusztrált pillanatokban ugatásszerű nevetésben tör ki, amely legalább annyira emlékeztet a felcsukló zokogásra, mint a hahotázásra.
Erre bőven van lehetősége, hiszen a furcsán viselkedő Flecket rendre megalázzák, elutasítják, mások pedig igazából nem is figyelnek rá, például az állami ellátásban dolgozó pszichiátere sem, aki egy ponton közli a férfival, hogy a város nem tudja tovább finanszírozni a diagnosztizált mentális betegségeire felírt gyógyszereit.
És persze arra váltunk jegyet, hogy végignézzük a főszereplő útját a totális megőrülésig. Ám a film még így is megrendítő, ahogyan lépésről lépésre, elképesztően precíz érzékenységgel mutatja be, hogyan válik Arthur Fleck Jokerré. Egy mélyen szenvedő, sérült elméjű férfiból egy olyan gátlástalan gyilkos, aki megadta magát a benne feltörő agressziónak, és teljesen elszakadt a jót és a rosszat elválasztó morális horgonyoktól.
Nagy kérdés, hogy Arthur Fleck történetét bárki más képes lett volna-e így eljátszani, ahogy Joaquin Phoenix. Tulajdonképpen erre mondják, hogy jutalomjáték. A forgatókönyvet is jegyző Todd Phillips saját bevallása szerint konkrétan rá írta a szerepet, nem is volt B terve, ha Phoenix nem vállalta volna el. De mindannyiunk szerencséjére Phoenix elvállalta, és ismét bizonyította, hogy egy zseni, generációjának talán legjobb színésze. Eddig háromszor jelölték Oscar-díjra, a Jokerért pedig sokak szerint végre el is hozza az aranyszobrot.
A szerephez egyébként majdnem 25 kilót fogyott, és a csontsovány teste még hozzátesz a figura érzelmi és mentális törékenységéhez is: a csigolyái tüskék soraként futnak végig a hátán, a bordái egy hordó összeaszott dongái. A tekintete pedig – amit már ismerünk tőle – az az ellentmondásos keverék, ahogy a fenyegetés fájdalommal párosul.
Az is annyira jellemző, ahogy Jokert kezelte. Hiszen ott volt már előtte Jack Nicholson erősen stilizált és Heath Ledger félelmetesen ijesztő példája – Jared Letót inkább felejtsük el. Phoenix mégsem a képregényboltokba rohant, hogy jobban megismerje a figurát, hanem videókat nézett az érzelmi inkontinenciáról, mikor az akaratlan érzelmi kitörés megállíthatatlan nevetésként vagy sírásként nyilvánul meg. Phoenix úgy gondolta ugyanis, hogy Joker ikonikus kacagása inkább valamiféle neurológiai tikk lehet.
Joker táncában visszaköszönnek Charlie Chaplin mozdulatai, sminkjét pedig John Wayne Gacy, azaz a Pogo művésznéven fellépő sorozatgyilkos bohóc ihlette, aki 33 embert ölt meg. A film emellett felidéz egy nagy port kavart 1984-es esetet is, amikor a fehér Bernhard Goetz lelőtt négy fekete tinédzsert, akik szerinte ki akarták rabolni a New York-i metrón.
Persze ez az agresszióba vezető mentális széthullás nem ismeretlen a nagyvásznon. A Joker bevallott főhajtás két Martin Scorsese-film, a Taxisofőr (1976) és A komédia királya (1982) előtt. Előbbiben egy vietnami veterán dönt úgy, hogy megtisztítja New York utcáit az erkölcsi szennytől. Utóbbiban egy mentálisan zavart humorista annyira be akar kerülni példaképe műsorába, hogy a drasztikus eszközöktől sem riad vissza. Ráadásul mindkét film főszerepét Robert De Niro alakította, aki a Jokerben is feltűnik: ő az a műsorvezető, akiért Fleck úgy rajong.
És itt jön az a kényelmetlen helyzet, amiért a Joker számos kritikát és támadást kapott, mióta bemutatták a Velencei Filmfesztiválon. Mert míg a Taxisofőr főszereplője nem egy kifejezetten szimpatikus ember, Arthur Fleck szívszorító sorsa kiváltja az együttérzésünket és a sajnálatunkat. Miközben tehát a Jokerben egy sorozatgyilkos kibontakozását látjuk, mélyen empatizálunk a kiszolgáltatottságával, a megaláztatásaival.
Ő az örök kisember megtestesítője, és így akár némi elégtételt is érezhetünk, mikor végre elkezd kiállni magáért.
Eközben viszont végig érzékeljük azt is, mennyire rémisztő a szuperhősök “igazolt” önbíráskodásának torz tükörképeként megvalósuló bosszúja. És tisztában vagyunk azzal is, hogy eljön majd az a pont, amikor már az ártatlanokra is lesújt. Hogy csak egy őrült gondolhatja azt, hogy bármi igazolhatja az agressziót.
A Joker Los Angeles-i premierjét komoly rendőri biztosítás mellett tartották, és többen félnek attól, hogy a film hasonló ámokfutást generál majd, mint a 2012-es aurorai lövöldözés, amikor A sötét lovag – Felemelkedés című Batman-film vetítésén egy fegyveres férfi 12 embert megölt, 59-et megsebesített.
Más kritikusok a Jokerben az incel-jelenség elfogadását látják, azaz amikor zömmel fiatal, frusztrált, akaratuk ellenére nem szexelő férfiak igazolva látják a nőkkel szemben gyakorolt erőszakos cselekedeteiket.
Miközben ezeket a kritikákat nem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni, azt azért érdemes szem előtt tartani, hogy a Joker nagyon világos szociális keretbe helyezi főszereplőjét. Egy olyan városba, ahol az elesetteket és a legnyomorultabbakat magukra hagyták, ellehetetlenítették, ahol az ellátórendszerekből kihullottak azok, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá.
Nem ad felmentést az erőszakra, de emlékeztet rá, hogy mindez nem a semmiből születik: Jokert maga a rendszer teremti meg, és ő elhozza a bohócok lázadását.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
Tartanak a merénylőktől, fokozott elővigyázatossággal készülnek a Joker premierjére Amerikában
