Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Ráadásul Gödön vette fel az első CD-jét. Big Daddy Wilson igazán szokatlan fordulattal vált észak-karolinai szegény fiúból világszerte elismert blueszenésszé. A Kobuci Kertben megrendezett VII. Óbudai Blues Fesztivál vendége a hvg.hu-nak beszélt arról, hogy miért állt be katonának, noha nehezen viseli a parancsokat, hogyan élteti tovább Németországban a déli örökségét, és arról is, hogy hányféle szállal kötődik Magyarországhoz.
Hogy lehetséges, hogy egy srác, aki az amerikai Délen nőtt fel, Európában hall életében először bluest?
Big Daddy Wilson: Egy kicsi észak-karolinai városból származom, Edentonnak hívják. Gyönyörű kis vízparti település. Ott csak countryt és gospelt hallgattunk, később a rádió elkezdett soult is játszani. A családdal nem utaztunk sehova, mert nagyon szegények voltunk. Így aztán először egy füstös kis alagsori klubban találkoztam a blues-zal a németországi Brémában – több mint harminc éve. Szerettem a zenét, de soha nem gondoltam, hogy igazi énekes lennék vagy blueszenész. De amikor meghallottam ezt a zenét, azonnal tudtam, hogy nekem való. A nevemen szólított. Hát így történt.
Ráadásul katonaként került Németországba. Miért csatlakozott az amerikai hadsereghez?
BDW: 18 vagy 19 éves voltam, és akkoriban nagy patrióta. Azt gondoltam, úgy helyes, ha ezt teszem. Elmész egy idegen országba, leszolgálod az idődet, és remélhetőleg teszel valami jót. Akkoriban ez nekem nagy dolog volt, és az elején tényleg élveztem. Aztán a végére megutáltam.
Miért?
BDW: Hét évet szolgáltam, az hosszú idő, és rájöttem, hogy ez nem nekem való. Hogy parancsokat kell teljesíteni, hogy mások mondják meg, mit tegyél. A legtöbb művész szabad ember. Akkor még nem tudtam, hogy művész vagyok, de visszatekintve minden szokásom erről árulkodott.
Amikor a zenében azt látom, hányféleképpen lehet megvalósítani valamit, az nekem is megadja a sokféleség szabadságát és növekedhetek általa.
Ehhez képest a hadseregben minden a rendről szól. Ez az ösztöneim ellen szólt, az egész lényem ellen, szóval tudtam, hogy ennyi volt, ki kell lépnem.
Úgy tudom, gyerekként még ültetvényeken is dolgozott.
BDW: Dohány- és gyapotföldeken, igen. Már nem hívjuk őket ültetvénynek, azok az idők elmúltak, a földek viszont maradtak. Gyerekként a hosszú nyári szünetek idején lehetett így egy kis zsebpénzt keresni. Nem kényszerítettek, szerettük. Az iskolából minden gyerek kint volt a földeken, játszottunk és dolgoztunk egyszerre.
Délről származik egy nagyon szegény családból, és dolgozott az egykori ültetvényes földeken. Ez tulajdonképpen úgy hangzik, hogy azt élte, amiről részben a blues szól. Amiből és ahonnan ered. Mennyire jelenik meg ez az örökség a zenéjében?
BDW: Ahogy mondtam, gyerekként nekem szórakozás volt a földeken dolgozni. De mindig kint voltak az idősebb emberek is, akik ezt a fajta munkát csinálták egész életükben. A zenémben megpróbálom ezt visszatükrözni. Például a nagymamám és az öregek nem beszéltek rendes angolt. Ehelyett volt egy fekete szleng, igazi műveletlen nyelv, ami nekem tetszik. Már nem is találkozunk vele mostanában, mert ha most hallgatunk bluest, a legtöbb zenész helyesen beszéli az angolt. A dalaimba viszont sok olyan régi kifejezést beleteszek, amiket nem fog megtalálni a szótárban. Így akarok tisztelegni a régi idők és az elődeim előtt, akik kikövezték nekem az utat.
A történelmi örökségen túl mit képvisel még a blues?
BDW: A blues rengeteg minden. Több mint a hangok maguk. Élet, történetek, kultúra, annyiféleképpen meg tudnám fogalmazni, micsoda a blues. És nemcsak szomorú, hanem boldog, örömteli is, erő van benne, hogy felülkerekedhessünk a nehézségeken. Szól a szerelemről és vicces is. A zenémben megtalálhatja a blues összes oldalát. De nemcsak a bluest, a koncertemen hallani fog egy kis gospelt, a rádióban hallott soul hatását, de funkot is. És hallani fogja az európai hatást is.
Van különbség az amerikai vagy az európai blues között?
BDW: Nincs igazán nagy eltérés. A zenészek persze mások, és mindenki máshogy közelít a dalokhoz, de nekem ez tetszik. Szeretem, ahogy az emberek kifejezik magukat, ez tartja életben a bluest. Például, ahogy ma Pest felé vezettem, áthaladtunk Gödön. Mondtam a feleségemnek és a zenészeimnek, hogy ez az a város, ahol az első CD-met felvettük. Itt, Magyarországon. Rengeteg minden köt ide is.
Meséljen!
BDW: Az első CD-mhez alapítottunk egy együttest, ez volt a Mississippi Grave Diggers. Az egyik tag, Oláh Andor volt a menedzser is. De először Németországban találkoztam magyar zenészekkel egy fesztiválon, ők voltak a Dr. Valter and the Lawbreakers. Nagyon szeretek Magyarországra jönni, imádom a magyar konyhát, szeretem az embereket, szépek a nők. Nemcsak zenélni, turistaként is jöttem már, egy pár éve a nővéremnek és a férjének mutattam meg Budapestet.
A szülőföldjén, Edentonban ismerik a zenéjét? Koncertezett otthon?
BDW: Igen, most már ismerik. Sok évig nem, de 2012-ban végül hazamentem, és mindjárt ki is tüntettek, megkaptam a város kulcsát, és az a nap, szeptember 13. hivatalosan is Big Daddy Wilson Nap lett Edentonban.
Hogy érezte magát, mielőtt zenészként hazatért?
BDW: Idegesen. Szégyenlős fiú voltam, és fiatalon, 17 évesen leléptem. Még az iskolát sem fejeztem be, hanem elmenekültem a városból.
Miért?
BDW: Nem volt jó ott felnőni. Úgy éreztem, hogy csapdába estem. A lelkem pedig szabad volt. Arról álmodtam, hogy elmegyek világot látni. Végül is a sereghez is ezért csatlakoztam. Visszagondolva a hazatérés gyönyörűen sikerült.
Észak-Karolinában erős hagyománya van a bluesnak, de az ön szülővárosa valahogy mégis elvesztette ezt a zenét. Mondhatjuk, hogy tulajdonképpen visszaadta a bluest a városnak?
BDW: Remélem. Most már biztosan ismerik a bluest, engem is tudnak követni a közösségi média segítségével.
Ez volt az első visszatérése? Amikor ismerkedett a blues-zal, nem ment vissza az Egyesült Államokba?
BDW: Az az igazság, hogy mikor először hallottam a bluest, úgy tűnt, mintha a semmiből buzogna fel. Nem kellett mennem sehova. A blues olyan erős Európában, hogy bárhol járunk, találunk egy zenekart vagy koncertet. Szóval eleinte Németországban utazgattam, aztán egyre nagyobbra nyitottam a kört Európában. Meséltem, hogy Magyarországon is játszottam blueszenészekkel.
A mostani bandám tagjai mind olaszok, és lenyűgözőek.
Szóval nem, nem kellett visszautaznom az Államokba, csak kinyitnom a szemem, a fülem, a szívem, és magamba szívnom, amivel találkozom.
Ez úgy hangzik, mint amit az új album címében (Deep in My Soul) is megfogalmaz, hogy mintha már ott lett volna a lelke mélyén.
BDW: Igen, ott volt, és arra várt, hogy előtörhessen.
