Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Volt a huszadik századi történelemnek egy periódusa, amikor a reneszánsz polihisztorként és az értelmiségi ember archetípusaként tisztelt Leonardo da Vinci neve ideiglenesen egybefonódott az erőszakkal. A fasizmus alkotta meg ugyanis a Leonardo-kultuszt.
Leonardo da Vincire általában a saját korát meghaladó, kísérletező kedvű feltalálóként és az egyik legnagyobb hatású művészként tekintünk. Az 1452-ben született művész népszerűsége 500 évvel a halála után is töretlen, jelentőségét jól mutatja, hogy például a világ legdrágább festménye is az ő munkája; a Salvator Mundi ebben a pillanatban valószínűleg a szaúdi koronaherceg jachtjának falán lóg.
Ritkábban kerül szóba, hogy a La Gioconda (a Mona Lisa) és Az utolsó vacsora megalkotója nemcsak az emberi anatómiát ismerte behatóan, de a fegyverek és a repülő masinájának szerkezeti rajzán kívül hidak terveit is papírra vetette, a milánói pestisjárvány után pedig előbújt belőle az urbanista, és egy ideális, egészségesebb város szerkezetének tervezésén kezdett dolgozni. Szélesebb utcák, jobb csatornázás – ebben látta Leonardo a higiéniai fejlődés kulcstényezőit. A művész ezen kívül zeneszerzőként és hangszerépítőként is kipróbálta magát: lira da braccio vonós hangszerét maga szerelte össze, és a milánói herceg udvarában elő is adták szerzeményeit.
Szokták mondani, hogy ma már képtelenség lenne egy emberöltő alatt ennyi mindenbe beleásni magunkat, a polihisztori attitűd egyre inkább csak eszménykép marad. Leonardo da Vinci viszont ennek az ideálnak egészen tökéletes megtestesítője volt; nem véletlen, hogy a popkultúrából is kikophatatlannak tűnik. Dan Brown nagysikerű misztikus krimije, A Da Vinci-kód 2003-ban például akkorát futott, hogy tömegével hozta meg az emberek olvasási kedvét, ezért egy időben a könyvet a felnőttek Harry Potter-regényeként emlegették. De már a némafilmek korában sem tudtak a zseni személye mellett elmenni az alkotók – már 1919-ben film készült Leonardóról. Később Roberto Benigni és Massimo Troisi Nincs más hátra, mint a sírás című vígjátékában, vagy az Örökkön-örökké amerikai kalandfilmben, aztán például a Star Trekben, a Family Guyban, a Monty Python Repülő cirkuszában is feltűnik Leonardo da Vinci karaktere. A feltaláló személye továbbá képregény-rajzolókat, zeneszerzőket és videojáték-tervezőket is megihletett.
Ki is gondolná ezek alapján, hogy ennek a hatalmas, szűnni nem akaró éltetésnek a magvait valójában egy diktatúra vetette el? Pedig így történt, Benito Mussolini és az olasz fasizmus egyértelműen hozzájárult Leonardo da Vinci huszadik századi kultuszának építéséhez.
„Hogy Leonardo da Vincit ma olasz zseniként ismeri a világ, abban nagy szerepe volt a fasizmusnak” – erősíti meg nekünk Andreides Gábor történész. A fasiszta rendszerig elsősorban reneszánsz festőként hivatkoztak Leonardóra, és Mussolini erősítette fel azt a narratívát, amely szerint a művész multitalentum volt. Leonardónak az élet majdnem minden területére kiterjedő leleményessége természetesen vitathatatlan tény, a fasiszták esetében csupán arról volt szó, hogy
önös és alattomos szándékaitól vezérelve, a széles közönségben egy diktatúra tudatosította Leonardo sokoldalúságát.
Egy tökéletes olasz
Ahhoz, hogy átlássuk, mi köze a reneszánsz értelmiséginek a fasizmushoz, előbb meg kell értetünk, hogy miként épült fel az 1922 októberének végén miniszterelnökké kinevezett Benito Mussolini és a kormányra került Fasiszta Párt propagandája.
A fasiszták azt hirdették magukról, hogy egyedül ők képesek azt a „recsegő-ropogó rendszert helyrehozni, amely az 1861-es országegyesítés óta fennállt Olaszországban”, és kizárólag ők azok, akik képesek modernizálni az általuk feudálisnak tekintett országot. Az ország infrastruktúrája valóban „féloldalas” volt, mert az északi területek fejlettebbek voltak a déli régióknál. A fasizmus húsz éve alatt a különbségek kiegyenlítése viszont megkezdődött: utak, lakótelepek, kikötők, gyárak, üzemek, de stadionok és sportpályák is épültek.
A történész emlékeztet rá, hogy az erőt és a cselekvőképességet demonstráló fasiszta propaganda egyfelől az antik Róma nagyságából táplálkozott, mert Mussolini a nagy birodalomépítő uralkodók örököseként tekintett magára. Ez a nacionalista elképzelés egyébként már a fasizmust megelőzően megjelent Olaszországban, többek között a francia szimbolizmust jól ismerő, katona és költő Gabriele D’Annunzio, 19. század végi és 20. század eleji költészetében. D’Annunzio, akinek munkássága és gondolatai az emberfeletti emberről (superuomo) később Mussolinira és a kultúrpolitikájára is hatást gyakoroltak, már a század elején a klasszikus Róma mítoszáról, Olaszország isteni küldetéséről, és a Mediterráneum meghódításáról írt (erről bővebben Fried Ilona a fasizmus kultúrpolitikájáról szóló könyvében olvashat).
A fasiszták a dicső múltból csak inspirációt nyertek, figyelő tekintetüket azonban a jövőbe vetették. Mint ahogy Andreides felvázolja:
olyan olaszokat akartak nevelni, akik az életet a veszélyesen élni dogmája alapján fogják fel. Elgondolásuk szerint ugyanis a fasiszta bátran szembenéz az élet kihívásaival és minden veszéllyel, utóbbira tulajdonképpen fütyül is, nemigen foglalkozik vele. Gondolkodásuk szerint minden, ami életképes, az megy előre, mozog. Nem véletlen, hogy eszményképük a fizikai erőt mutató gépkultusz, a futurizmus lett. Mussolini a férfiasságot tekintette a legnagyobb erénynek; rengeteg olyan fénykép készült róla, amelyeken félmeztelenül arat, szánkózik, éppen a cséplőgépeket igazgatja, autót vezet, vagy ül egy hidroplán kormányánál.
Mindennek fényében már nem meglepő, hogy a mozgó szerkezetekért rajongó Leonardo da Vincire idővel felfigyelt a diktátor propagandagyára, és a mesternek remek szimbolikus helyet találtak valahol a büszke olasz múlt és a futurista elképzelések, az ígéretes jövő metszetében.
A fasizmus számára Leonardo az a típusú zseni volt, aki az olasz szellemet, az olasz találékonyságot az élet minden területén megtestesítette. A propaganda számára különösen fontos volt, hogy kapaszkodót találjon Leonardóban, aki élete során harci gépeket tervezett, és eleve a gépkultuszt erősítette.
– mondja a szakértő.
Da Vinci nem a franciáké!
Az olasz nemzet rendkívüliségét Da Vinci karakterén keresztül ügyesen lehetett kommunikálni a határokon belül és kívül is. Leonardo da Vinci ráadásul azóta különösen érzékeny pont az olasz kultúrdiplomácia számára, hogy Napóleon az 1700-as évek végén minden műalkotást, amit csak elbírt, és ami csak mozdítható volt, az észak-olasz városokból magával vitt francia földre. Milánóból például elvitte az összes olyan munkát, kódexet, amely mély betekintést adhatott Leonardo da Vinci munkásságába, így, mondja a történész, a Leonardo-kutatás is először Franciaországban indult meg, igaz, olasz tudósok közreműködésével.
Nem mellékes, hogy bár Napóleon halála után visszakerültek az elkobzott értékek és kódexek Olaszországba, de a Mona Lisa például Párizsban maradt, a mai napig okot adhat olasz politikusok számára, hogy időnként odacsípjenek a franciáknak.
Amikor Mussolini a fasiszta propaganda zászlajára tűzte az egyébként 1519-ben, azaz ötszáz évvel ezelőtt Franciaországban meghalt művész és feltaláló nevét, az olasz kormányzat már nem ápolt kifejezetten jó kapcsolatot a sok antifasiszta emigránsnak menedékül szolgáló Franciaországgal. Így talán elmondhatjuk, hogy hatványozottan volt szimbolikus üzenete a szomszédos ország felé annak az 1939-es milánói, nagyszabású kiállításnak, amely egyértelműen demonstrálta, hogy Leonardo da Vinci az olaszoké.
Fasiszta blockbuster
Ez a kiállítás volt a Da Vincire alapozó propaganda csúcsproduktuma. A tárlat helyszínének a Fasiszta Párt az 1933-ban megnyílt milánói Palazzo dell’Arte épületét választotta, amely a fasiszták számára jelképes jelentőséggel bíró épületek egyike volt Milánóban.
A kortól nem volt idegen, hogy nagy és látogatott közkiállításokat szerveztek a lehető legváltozatosabb témákban. Az ilyen tárlatok látványos happeningek voltak, Mussolini idején többek között rendeztek kiállítást az olasz városépítészetről, a futballról és tágabb értelemben a sportról is. Ezek ugyanolyan propagandaeszközökként működtek a rendszer számára, mint ahogy a rádió és a film.
A Leonardo da Vinci és olasz találmányok című kiállítást ma blockbusternek mondanánk, mert rengeteg látogatót vonzott, egyébként pedig egyszerre volt modern, lenyűgöző és didaktikus. A hitleri Német Birodalom előszeretettel kölcsönzött műtárgyakat a kiállításhoz, Franciaország viszont már akkor sem egyezett bele, hogy a Mona Lisát bérbe adják az olaszoknak – írja a kiállításról szóló esszéjében Silvia Colombo művészettörténész.
A tárlaton szerepeltek festmények, anatómiai tanulmányok, egyéb vázlatrajzok, firkák, sőt Leonardo da Vinci rajzai alapján Carlo Emilio Ferri kurátor vezetésével még meg is építették a mester néhány találmányát. A szerkezetek teljesen levették a lábáról a közönséget, mert interaktívvá tették a kiállítást; hozzá lehetett érni a masinákhoz, mozgatni lehetett azokat.
Először 1936-ban merült fel a gondolat, hogy az olasz kiválóság atyjának, Leonardo da Vincinek a kultuszát egy a munkásságáról szóló nagy, reprezentatív kiállítás keretében megalapozzák. A tárlat végül csak hároméves késéssel valósulhatott meg Milánóban, de a következő évben a kiállítást elutaztatták New Yorkba, majd Tokióba is.
A fasiszta rezsim ekkor már a háború küszöbén állt, a náci Németországhoz fokozatosan közelebb kerülve pedig létfontosságú volt reklámozni az ország gazdasági és technológiai fejlődését és függetlenségét, ehhez szolgált apropóként Da Vinci gazdag életműve.
A csak Leonardescaként emlegetett kiállításhoz egy másik, hasonlóan fontos, de kisebb tárlat is tartozott. Ez egyéb olasz feltalálók munkásságát és kortárs olasz találmányokat vonultatott fel, és jelezve az ország hadikészültségét – mintegy ugrásra készen a háborúba –, bemutatkozási lehetőséget biztosított a korban legújabbnak számító kohászati, hadászati, telekommunikációs és építészeti fejlesztéseknek. Így fonódott egybe egy történelmi pillanatra egy érzékenylelkű festőzseni és "jövőjáró" kalandor neve az erőszakkal.
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
