Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nem szeretne tükröt tartani a társadalomnak, de bízik abban, hogy írásai a mai viszonyokról szólnak, akkor is ha nincs bennük aktuálpolitika, dátumok, azonosítható emberek – vallja a Verseim című kötetéért Libri Irodalmi Díjjal kitüntetett Szvoren Edina sajátos, elhallgatásokra, titkokra épülő írásairól. A szerdán kitüntetett novellista szerint a másik ember iránti közönyünk az életképességünk egyik záloga.
hvg.hu: Rakovszky Zsuzsa, Jászberényi Sándor és Tompa Andrea után ön kapta meg negyedikként a szakmai zsűritől a Libri Irodalmi Díjat. Mennyire tartja fontosnak az ilyen elismeréseket?
Szvoren Edina: Egy díjnak, főleg, ha erős a marketingje, nagyon nagy a felhajtóereje. De azt is tudom, egy díj annyit jelent, hogy néhány ember most az én könyvemet tartotta érdemesnek kiemelni más, egyébként nehezen összehasonlítható kötetek közül.
hvg.hu: A kötet címe az, hogy Verseim, miközben abban 13 novella olvasható. Nem megtévesztő ez a címválasztás?
Sz. E.: Volt ehhez egy tematikus dobbantóm, hiszen jó pár írás szereplői irkálnak valamit, versekről beszélnek, vagy valamilyen alkotási folyamatban vannak. Minden előzetes elhatározás nélkül egyre több ilyen írásom születetett.
hvg.hu: Van egy olyan novella is, a Jönnek a verseim, amelyben konkrétan néhány vers publikációjáról vagy annak belengetéséről van szó, ami megváltoztatja a szereplők életét.
Sz. E.: Igen, erről az írásról loptam le a kötet címét. Ez a novella egy kicsit rá is mutat az egész kötetre. Jönnek a verseim, írtam, és íme, itt vannak. Egyébként a kiadó szerint is veszélyes cím, ezért szerepel az alcímben, hogy Tizenhárom történet. Voltam olyan önhitt, és azt gondoltam, hogy az a közönség, amelyik rendszeresen olvas, érdeklődik az irodalmi újdonságok iránt, tudja, hogy ez a nő rövidprózában utazik, és a kötet talán elbírja ezt a fricskát.
hvg.hu: Az egyik szereplő azt mondja, hogy „ha kellően közelről nézem a dolgokat, minden kielégítőnek tűnik”. Ez pont az ellenkezője annak, ami az ön írásait jellemzi. Ott épp az van, hogy messziről nézve a dolgokat, kielégítő a szereplők élete, legalábbis átlagosan unalmas, míg közelről vizsgálva feltűnik mindig valami rejtély, tragédia, perverzió, elhallgatás.
Sz. E.: Így van, de ezt nem is én mondom, hanem egy szereplőm. Ezt a mondatot akár én is, most is megcáfolhatom.
hvg.hu: Viszont a közelről vizsgált életekben, bár érzékeljük ezeket az elhallgatásokat, bűnöket, de sokszor ki sem derül, mi is történt pontosan. Volt valami baleset, de nem tudjuk meg, hogy történt. Volt valami abúzus, de semmi konkrét nem derül ki róla. Volt valami szodómia vagy akár gyilkosság, de mindezt csak sejteti. Nem hagyja nagyon magára ezekkel az olvasót?
Sz. E.: De. De hát az olvasás úgy jó, ha magányos tevékenység.
Engem mindig azok a könyvek kötöttek le, amelyekben erősen ki van vájva a szöveg medre, erős impulzusokat adnak a képzeletnek, de amelyekben nincs megadva minden részlet.
Az ilyen irányított képzelődés hoz lázba olvasóként, ekkor érzem aktívabbnak magam. És valahogy így is akarok írni. Ahol túl sok a részlet, ott renyhébb az agy. Ott rendszerint valami hiányérzetem támad.
hvg.hu: Ez a fajta olvasói képzeletirányítás önnél időnként egy-egy mellékesnek tűnő, de nagyon is fontos félmondatban fogalmazódik meg. De van egy olyan novella, a Hátunk mögött a surrogás, amely már-már provokál azzal, hogy végig olyan dologról szól, amelyről semmit nem tudunk meg. Ez nem túlzás?
Sz. E.: Szerintem sok mindent megtudunk, legfeljebb nem az a dramaturgia, hogy „most elmondom, hogy elmondom”. Az elbeszéléstechnikák egy része látványosan mutatja, hogy éppen elbeszél, egy másik részük úgy tesz, mintha nem elbeszélne, hanem csak történni hagyna. Annyit súgok azért, hogy a kötetből ez a rejtély megfejthető. Elhelyeztem jeleket, majdhogynem nyomozni kell, legalábbis figyelni, de megfejthető, mi történt. Ez a kihagyásos elbeszélésmódnak egy másik fajtája, mint amiről eddig beszéltünk. Itt van egy olyan titok, amire vagy rájön az ember, vagy nem. Hozzáteszem, elvileg nem kéne, hogy meghaljon a szöveg, ha valaki nem jön rá. Nem lenne jó, ha csak erről szólna.
hvg.hu: Ön szerint – ahogy a szereplőinek – mindenkinek van valami titka, bűne, elhallgatása a való életben is?
Sz. E.: Miért, ön nem így látja? Ezek persze nem okvetlenül rejtélyek vagy titkok, hanem a privát életünk természetes részei. Így zajlik az élet.
A másik emberről iszonyúan keveset tudunk, és nem is akarunk sokat tudni. A működőképességünket veszélyeztetné, ha minden embertársunkról, akivel valamilyen kontaktusunk van, túl sokat akarnánk tudni. Nem kezelhetünk mindig mindent olyan súllyal, mintha az életünk múlna rajta. A másik ember iránti közönyünk az életképességünk egyik záloga.
hvg.hu: Nyilván nem mindenki iránt vagyunk közönyösek.
Sz. E.: De majdnem mindenki iránt. Hétmilliárd ember iránt. Nem tudnánk különben arra az egyre vagy kettőre sem figyelni, aki fontos számunkra.
hvg.hu: A könyvben egyetlen, a hírekből is ismert, valós figura tűnik fel, a Repülős Giziként elhíresült tolvaj. Egy másik novellában néhány használati tárgy ad némi fogódzót a tárgyalt korszakról. De alapvetően a történetek az utóbbi ötven évben bármikor játszódhatnának. Akár ma, akár a 70-es években. Mégis, mikor játszódnak a novellák?
Sz. E.: Repülős Gizi valóságos személy volt, de az én fejemben egy legenda, aki mintha nem is létezne vagy mindig is létezett volna. A tulajdonnevekkel más esetekben vigyázni szoktam, nehogy a napilapvalóság ugorjon be róluk az olvasónak. Furcsa, hogy akkor erősebb az írások valóságra utalása, ha a valóságos elemek számát korlátozom. A valóságosságot az olvasó a saját képzeletével alakítja. Hogy milyen időszak ugrik be az olvasónak, az az ő dolga.
hvg.hu: Összességében az írások elég szomorú látleletei a mai társadalmunknak. Van ezekben a szándékai szerint társadalomkritika?
Sz. E.: Szerintem ezek az írások nem szomorúak. De nem szeretnék tükröt sem tartani a társadalomnak. Abban persze, mint minden író, bízom, hogy a szövegeimből kortárs próza lesz abban az értelemben, hogy ami a fejemből kijön, az a mai viszonyokról szól. Akkor is, ha nincsen bennük aktuálpolitika, dátumok, azonosítható emberek.
hvg.hu: Ön szerint nem dolga egy kortárs írónak konkrétan is a közállapotokról írni?
Sz. E.: Semmi sem dolga. Fikcióban nincs olyan, hogy feladat.
hvg.hu: És nem fikcióban?
Sz. E.: Én nagyon műfajszegényen dolgozom, se a versek, se a nagyepika, se a dráma vagy az esszé felé nem mozdulok el. Nem azért, mert ezek olyan szennyes és szégyenletes dolgok lennének, csak nem érzem, hogy többet tudnék elmondani a valóságról, ha néven nevezném a dolgokat, mint ha a fikciónak ezen a furcsa kerülőútján járnék.
hvg.hu: Olvastam, hogy kifejezetten meglepte, hogy Az ország legjobb hóhéra című korábbi írásának egy fordításban becsúszott egy Orbán Viktor halálbüntetésről szóló mondataira utaló magyarázó jegyzet.
Sz. E.: Ez egy filológiai baki volt. Ha a novella írásának idején valóban a politikai közbeszéd tárgya lett volna a halálbüntetés, akkor a szöveg elvesztette volna az erejét. Sőt, meg sem született volna. Ennek az írásnak az ötletét egyébként egy félálomban felmerült szókapcsolat adta, maga a későbbi cím: Az ország legjobb hóhéra. Néha már félálomban elindul a nyelvi működés, szórendeket pakolgatok, lázasan fogalmazok, képtelenségeket ismételgetek.
hvg.hu: „Ott állnak a szüleim a kerítés dárdás végébe fogódzva, mint mitológiai alakok. Nincs semmijük, csak a tulajdonságaik.” „Ezek nem is a napjaim, hanem csak napok.”„Ott van minden, ami azelőtt volt, de valahogy minden más szögben áll, mint kellene. Mint mikor egy teljes napraforgótábla hátat fordít a napnak.” Szinte találomra kicsent mondatok ezek a kötetből, amelyek nagyon tömören írják le a művei jellegzetes világát. Ez is a versekre jellemző.
Sz. E.: A formaképzésnek fontos része, hogy ezek csak ritkán jelenjenek meg. Egy-egy ilyen csomópont után hígabb mondatoknak kell következniük. A versekkel ellentétben nem lehet minden egyes mondatot sűrűre és kőkeményre edzeni. Prózában túlzás volna.
hvg.hu: Ha épp nem ír, akkor egy konzervatóriumban tanít zeneelméletet. Ha a novelláit átfordítanánk valamilyen zenei műfajra, melyik lenne az?
Sz. E.: Konkrét műfajt vagy szerzőt nem tudnék megnevezni. Nem lehet átfordítani, a zene az zene, az irodalom irodalom.
hvg.hu: Van rálátása a mai diákok érdeklődésére. Fogékonyak a kortárs irodalomra? Előkerülnek az írásai? Mit szólnak a diákok, hogy a zeneelmélet-tanáruk ismert író?
Sz. E.: Egy ideig érdekes lehet, és nem csak a diákok szemében, ha össze nem illőnek tűnő dolgokat fedezünk fel valakiben. Ha kiderül, hogy a zenetanár ír, az író focizik, a focista fest. Régebben az irodalomórákon nem igazán fordult elő kortárs szerző, ma ez másképp van. Például a Magyartanárok Egyesülete kezdeményezését, miszerint óravázlatokat készítenek Aegon-shortlistes művekből, hihetetlenül hasznosnak tartom. A mi iskolánkban is volt már érettségi tétel az előző kötetem, ennek a kávézónak az egyik munkatársa is gimnáziumban találkozott az írásaimmal, most mesélte, hogy a kedvence a Bonszájgyerekek volt. Ezek az akciók sok embert érnek el az emberélet utolsó fogékony időszakában, ezzel semmilyen marketing nem érhet fel.
| A díj |
A 2019-es Libri irodalmi díjat első körben egy 154 kötetet számláló hosszú listából szűkítette 140, a kulturális szférában jártas közéleti személyiség az alábbi 10-re:
E kötetekből választotta ki a zsűri – Károlyi Csaba, Szilágyi Zsófia, Fullajtár Andrea, Bálint András, Beck Zoltán – a kedvencét, Szvoren Edina Verseim című novelláskötetét. A közönségdíjat pedig Krusovszky Dénes nyerte az Akik már nem leszünk sosem című regényéért. (Vele itt olvashatja interjúnkat.) A díjakat szerdán, a Budapest Music Centerben tartott gálán adták át. |
Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
