Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
David Lynch legkésőbb a Twin Peaksszel örökre beírta magát a filmtörténetbe - leginkább, mint az egyik legrejtélyesebb filmrendező. Rajongói tűkön ülve várták önéletrajzát, hátha végre segít megfejteni filmjei groteszk és abszurd szimbolikáját, Lynch viszont maradt önmaga. Az Aminek álmodom nem Lynch-szótár, de a sokféle beszámoló és emlék mégis erőteljesen ráhangol a Lynch-jelenségre.
Már ráesteledett a kisvárosra, és a lámpák gyér fényénél két kisfiú ül az út padkáján. Egyszer csak a sötétből felbukkan egy botladozó, teljesen meztelen nő. A világítás miatt a bőre tejfehér, és úgy tűnik, mintha csupa vér lenne a szája. Nagyon rosszul van, látszik, hogy megverték, és mintha észre sem venné a fiúkat. A kisebbik elsírja magát, a nő pedig leül a járdaszegélyre. Az idősebb fiú segíteni próbál, de gyerek még, és nem tudja, mit tegyen.
Ez az idősebb fiú később festeni kezd, majd világhírű rendező lesz. David Lynchnek hívják, a fenti jelenet pedig az 1950-es években esett meg vele az idilli Boise-ban. Szerepelhetne egy filmjében is, hiszen tökéletes összefoglalása a művészetének: ahogy a kertváros biztonságos szövetei felszakadnak, és átszüremkedik mögülük a rémálom.
Lynch rajongói mindig tudni akarták a szürreális részletek hátterét, és hosszasan fejtegették a Twin Peaks vagy a Mulholland Drive titkait. A rendező pedig nem volt túl készséges, hogy ezekről eláruljon bármit. Azért is várták sokan olyan izgatottan az Aminek álmodom című életrajzi könyvét, hátha megtudnak valamit az eddig elhallgatott kulisszatitkokból és megfejthetik végre a lynchi szimbolika nyelvét. A kötet pedig valóban fellebenti a fátylat itt-ott, de a 600 oldalnyi túláradó és hangulatos történetfolyamon végigrágva magunkat kétséges, hogy valóban közelebb kerülünk-e az alkotó elméhez és sajátos univerzumához.
Egy ember párbeszéde a saját életével
Kristine McKenna tiszteletreméltóan alapos munkát végzett. Száznál is több interjút készített családtagokkal, barátokkal, munkatársakkal (köztük olyan hírességekkel is, mint Mel Brooks, Sting vagy Isabella Rossellini), hogy végigkövesse Lynch életútját a kisgyerekkortól a karrierje legutóbbi állomásaiig.
Ahogy Lynch filmjeiben kiemelt szimbólum a megkettőzés, ez végigvonul a könyvön is. Míg egy-egy fejezetben McKenna tényszerűen bemutatja nekünk Lynchet mint művészt, rendezőt, szeretőt, barátot, gyereket, a házasságait, a kiállításait, a stúdióalbumait és a 35 filmjét - addig Lynch egy válaszfejezetben kedélyesen elanekdotázgat mindezekről.
Amit itt olvashatnak, az végeredményben nem más, mint egy ember párbeszéde a saját életrajzával.
- írja McKenna az előszóban.
És Lynch beszél mindenről, ami csak az eszébe jut. Van, amikor meghatározó eseményekről, de gyakran a titokvadász olvasó számára lényegtelennek tűnő részletekről is. Mintha szavakkal festő alkotóként emlékmozaikokból akarna összeállítani egy képet, amelynél inkább a benyomás, a hangulat fontos.
Az irrelevánsnak tűnő részletek viszont rávilágítanak arra a perfekcionalista személyiségre, aki rendezőként ragaszkodik például a forgatáson a (mű)vér színének megfelelő árnyalatához. A csapongva sztorizgató Lynchben pedig azt az elmét figyelhetjük meg működés közben, aki több ponton bevallja:
nem is tudja, honnan jött egy-egy ötlet, de akkor és ott fontosnak érezte, úgyhogy bekerült az adott filmbe.
És persze kiderülnek olyan érdekességek is, hogy kapott fejfájást már a találkozón, mikor George Lucas megkereste, leforgatná-e A jedi visszatért. Hogyan élte meg a Dűne bukását vagy éppen mit gondol ő maga a Twin Peaksről.
Lynch javára legyen mondva, kíméletlenül őszintén beszél az életéről: a kényes ügyekről, mint a számtalan afférja és négy házassága, ugyanúgy, ahogy arról, milyen rajongó lelkesedéssel találkozott bálványaival: Federico Fellinivel, Liz Taylorral, Paul McCartney-val és Ringo Starr-ral.
Persze kell is az ő kendőzetlenül személyes hangja, mert a többi megszólalótól időnként már túlcsordul a kritikátlan ömlengés. Sokan is vannak, összemosódnak a nevek, és mivel zömében dicsérik Lynch-et, tulajdonképpen szinte mindegy is, épp ki beszél.
Privát rémálmok a nagyvilág örömére
Lynch nem könnyű figura. Például korábban indulatkezelési problémákkal küzdött, míg aztán a transzcendentális meditáció feloldotta benne a görcsöket. És az sem meglepő, hogy van egy csomó bogaras szokása.
Előkerülnek viszont a lapokon olyan ellentmondásos vonzódásai, amelyek közelebb vihetnek a szimbolikája “átérzéséhez”. Például a saját bevallása szerint teljesen lenyűgözi a vér, a csontok és a testrészek. Önmagában lehetne kedves, hogy ragaszkodott ahhoz, hogy jelen legyen az első gyereke születésénél. De ez sokkal nyugtalanítóbbá válik azt a sztorit ismerve, hogy mikor megtudta, hogy a Dűne producere, Raffaella De Laurentiis egy olyan műtét előtt áll, ami során eltávolítják a méhét, azonnal kérte, hogy a nő adja neki a szervet. A festő-rendező egy ponton mindezt azzal magyarázza, hogy a szövetek megszállottja, és
amit az átlagember groteszknek talál, az számára egyszerűen nem az.
Mintha leginkább abban különbözne rajongóitól, hogy ő nem megfejteni, egyszerűen csak megmutatni akarja privát rémálmait a világnak - ezzel kimeríthetetlen muníciót adva a nézőknek a jelentésük utáni kutakodásra.
Aki tehát valamiféle Lynch-szótárat várt, garantáltan csalódni fog. Aki viszont jóllakik az érdekességekkel és a mindent összevetve meghitt, anekdotázós hangulattal, az messzebbre juthat Lynch felé, mint gondolná.
Igazi, egyértelmű válaszokat most sem kapunk - Lynch hű marad önmagához, és nem fejti meg nekünk a saját univerzumát. Mint a sötétségből előbukkanó meztelen nő esetében: nem tudjuk meg, ki volt ő, mi történt vele - talán Lynchet nem is érdekli. Ahogy McKenna is írja, Lynch inkább azt akarja, hogy a filmjeit érezzük és átéljük, nem pedig azt, hogy racionálisan megértsük.
David Lynch a Twin Peaksről: "Soha ne mondd, hogy soha"
