Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Boszorkányok márpedig vannak, és olyan remake-ek is, amelyeket érdemes volt megcsinálni, még ha a (tánc)művészetet is kell bírni hozzá. A 152 perces Sóhajok nehéz film, sokszor undorító, máskor káprázatos, néha röhejes. Nem mindig jó nézni, de mindvégig moziélmény. Kritika.
Kering a neten egy évtizedekkel ezelőtti kép, Luca Guadagnino látható rajta, és azért érdekes nagyon, mert az olasz rendező egy Suspiria-pólóban látható rajta. A Szerelmes lettem, a Vakító napfényben és a Szólíts a neveden rendezője tehát jó ideje rajongója Dario Argento 1977-es, legendás színkódos, pompás boszorkányhorrorjának, és mivel múzsája és régi harcostársa, Tilda Swinton segedelmével megszerezte az újragondolás jogait, ő dönthetett afelől, ki lesz az, aki rendezőként magára vállalja a nagy feladatot. Sokáig úgy volt, David Gordon Green lesz az, de aztán övé lett a – mondjuk azt, hasonló kihívásokat jelentő – Halloween kvázi folytatása, Guadagnino meg maradt a Sóhajoknál. És persze vele tartott Swinton is, aki már első rövidfilmjében is főszerepet játszott, és producerként is segíti karrierjét.
Az új Sóhajokat már csak azért sem érheti az a vád, hogy csak a bevételre játszana, hisz Argento eredetije – és az úgynevezett, speciálisan olasz műfaj, a giallo mesterének szinte egész életműve – is inkább csak az ínyencek előtt ismert, szóval, kicsit sem kellett foglalkoznia azzal, hogy nagy önbizalommal megkomponált arthorrorját miképpen veszi majd be a nagyközönség gyomra. A Sóhajok tőről metszett szerzői film, Thom Yorke, a Radiohead frontemberének ihletett zenéjére koreografált, hosszú, agresszív táncjelenetekkel, még durvább belezésekkel, gonosz női nevetésekkel, fülledt, szimbolikus erotikával, fontoskodó történelmi és társadalmi (feminista) tanulságok levonásával – és a hetvenes évek Berlinjének zuhogósan esős miliőjével. Na meg olyasfajta misztikummal, ami kétségtelenül ritka a moziban, ezért is érdemes nyitottan üdvözölni.
Tilda Swinton három szerepet is játszik a filmben, ebből az egyiket jópofa – a rendezővel cinkosan egyeztetett – okokból nyilvánosan nem is vállalja, de sosem volt kérdés, hogy a történet egyetlen hangsúlyos férfikarakterét, az öreg agyturkászt, dr. Josef Klemperert is ő alakítja a filmben – mint ahogy a tánciskola mindkét vezetőjét, Madame Blanc-t és Helena Markost is. E hármas bravúr persze nem csak a Sóhajok hangulatára van hatással, üzenettel is szolgál: közös nevezőre hozza ezt a három szereplőt, ráadásul a (rém)mesés hangvételt is erősíti. Jó döntés volt, még ha kissé modoros is. De hát Guadagnino mindig is ilyen rendező volt: igazi sznob cinefil, aki kívülről tudja a filmtörténeti nagymesterek életművét, de mivel tehetsége és szenvedélye is van hozzá, kifejezetten frissen hat, ahogy idézget tőlük (most sem csak Argentótól, hanem többek között Fassbindertől és Polanskitól is), használja stílusukat, beállításaikat, trükkjeiket. Meg aztán, ma már nem igazán találni minden sarkon olyan filmest, aki olyan műveltséggel és intelligenciával képes felépíteni egy jelenetet, mint ő. Nincs akkora zseni, mint Paolo Sorrentino, de mozit csinál. Kicsit (nagyon) elitistát, viszont minden ízében igazi mozit.
A Sóhajok is az, minden ízében film, fellengzősen túlrészletezett, túlforgatott, szabad film, amelyben helyett kap a korszak terrorizmusa, a náci Németország bűnei, leginkább a férfiak bűnei – hisz Swinton boszorkányai azért is létezhetnek, mert a férfiak szinte mindent elpusztítottak maguk körül. Nekik, a nőknek kellett újraépíteni. Ezért hát a tánciskola fekete bűbájra építő boszorkányai okkal érzik létezésüket indokoltnak, és bár az intézménybe érkező amerikai tehetség (nem mindig értem, Guadagnino mit eszik Dakota Johnsonon, de a jelenlétének kétségtelenül vannak erős pillanatai) egy ideig csak újabb áldozatnak tetszik, a történet végére az is kiderül, Blanc és Markos boszorkányai nem feltétlenül voltak tisztában azzal, kit is melengetnek varázsos keblükön. Pontosabban, még ők sem sejtették, mit szabadítanak magukra rivalizálásukkal, önhittségükkel, hedonizmusukkal.
Meglehet, Guadagnino az összhatást tekintve feleslegesen dúsította túl realisztikus elemekkel és plusz gondolatokkal Argento szándékosan elemelt horrorját, és bizony
a játékidő felétől a Sóhajok fáraszt is rendesen, aztán a finálé csodálatos mészárlása az utolsó energiákat is kipasszírozza a nézőből, meg a filmből is – ám könnyen előfordulhat, hogy hiába érezzük majd a végén, hogy ezt a filmet soha többé nem akarjuk látni, nyomot hagyhat. Mégpedig olyat, amely újranézéshez vezethet. Hiszen tényleg van benne valami, amit ugyan egyszer is nehéz, de talán mégis újra akarunk látni. Pontosabban: újra akarunk érezni.
Mert igen, a Sóhajok az a film, amelyben bőven vannak érzések – és kicsit sem hétköznapi, hipnotikus erejét is ennek köszönheti.
