Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Nemcsak a valós, hanem a mentális falainkat is le kell bontanunk ahhoz, hogy képesek legyünk a békés egymás mellett élésre. A régi, kihalt épületek nem pusztulásra vannak ítélve, hanem új élettel kell és lehet azokat megtölteni. A közkönyvtárak pedig egy város legszuperebb helyei lehetnek, ha vibráló közösségi térként tekintünk rájuk. Így látják az építészek a jelent és a jövőt: bemutatjuk a 16. Velencei Építészeti Biennále legizgalmasabb kiállításait.
A május végén kezdődött és a november közepéig tartó építészeti szemlén idén összesen 63 ország képviselteti magát – köztük Magyarország is a Szabadság híd spontán elfoglalását feldolgozó kiállításával (erről itt is írtunk korábban).
Idén a biennále központi témája a FreeSpace, azaz a szabadtér, a kiállítások ennek megfelelően egy-egy olyan építészeti (vagy építészeti szempontból is megragadható) jelenséget mutatnak be, amelyek ezt a fogalmat értelmezik, helyezik valahogy új megvilágításba.
Mindig kihívás azonban úgy beszélni valamiről, ami fizikailag nincs jelen. Ez az építészeti kiállításokra hatványozottan igaz, úgy kell építészeti megoldásokat, problémákat érdekesen bemutatni, hogy magukat az épületeket, tereket értelemszerűen nem lehet elhozni Velencébe. A kiállítások megfelelő mennyiségű szöveges információja, az izgalmas térbeli megoldások és a grafikai, képi és videós anyagok egyensúlya esetén azonban lehet a szakemberek és a laikusok számára is egyaránt inspirálóan és közérthetően szólni az épített környezetünkről. A magyar kiállítás például abban a tekintetben kifejezetten ügyes, hogy a körülményekhez képest a lehető legjobban, szép és nagyméretű videoinstallációkkal és egy kilátóval próbálja meg visszaadni a Szabadság hídról átérezhető panorámát és a térfoglalás élményét.
Íme, a nagy semmi
Ehhez képest a másik, kilátót építő pavilon tulajdonosai, a britek idén a maximális minimalizmus hívei lettek, klasszikus köldöknézős hozzáállással úgy döntöttek, hogy azzal domborítanak nagyot, ha teljesen csupaszon hagyják pavilonjukat.
Így ugyan egy fenséges panorámával rendelkező kilátót építettek, de unalmas, tátongó termek, fehér falak fogadják az Island című kiállításukra betérő látogatókat. A britek értelmezése szerint az üres tér szabadságot ad, mert mindenki olyan tartalommal töltheti azt meg, amilyennel csak akarja, és valakiben az elhagyatottság, az átmenetiség, másban az újrakezdés vagy épp az izoláció – enyhe áthallás a Brexitre – érzetét keltheti. Bár a termeket az év folyamán performanszokkal, zenei előadásokkal és beszélgetésekkel fogják megtölteni, a koncepcióért pedig még különdíjat is kapott a pavilon, mi azért elég megúszósnak találjuk az ötletet. Annál is inkább, mert pár méterrel arrébb már egy jóval izgalmasabb kiállítás, a franciák pavilonja vonzza a tekintetünket.
Temetkezési üzemből kulturális központ
Egyre fontosabb szempont az építészek számára, hogy a fenntarthatóság, mint jelen korunk hívószava, ne csak a felhasznált anyagokra és a környezetünk kímélésére vonatkozzon, hanem ideje az épületek újra-felhasználhatóságában is gondolkodnunk. A franciák a szabadtér fogalmáról 10 elhagyatott, öreg épület újjászületésére asszociáltak, és mindezt tették úgy, hogy a kiállításukon az információtenger egyhangúságát egy rakás színes, mókás tárggyal törték meg.
A franciák kiállításának szlogenje egy Matthieu Poitevin nevű építész mottója is lehetett volna. Poitevin szerint egy végleg befejezett épület halott állapotokról árulkodik egy városban, a folyamatosan átalakuló, vagyis a valójában befejezetlen építmény viszont a vibráló élet jele.
Erre remek példa a párizsi Le Centquatre épülete, amely egykoron egy óriási temetkezési manufaktúra volt. 120 éven át dolgoztak itt a francia főváros temetkezési vállalkozói, csarnokaiban koporsókat készítettek és tároltak, halottas kocsik parkoltak. Az „üzem” a fénykorában az iparág több mint ezer munkavállalójának biztosított megélhetést. Aztán 1998-ban bezárt az épület, és tíz éven keresztül nem kezdett vele senki semmit. Végül a kétezeres évek elején a párizsi önkormányzat úgy döntött, hogy ismét életet lehel a kihalt falak közé, és 2008-ban a város költségén színes kulturális központtá alakították a komor csarnokokat. A Le Centquatre azóta közel 37 ezer négyzetméteren biztosít teret közösségeknek, a helyi tánciskoláknak, drámaszakköröknek, kiállító művészeknek és filmkluboknak egyaránt.
Szociális integrációs céllal kezdtek bele Marseille-ben, a város kieső, elhanyagolt negyedében álló egykori dohánygyár épületének a renoválásába is. A La Friche La Belle de Mai nevű kulturális intézmény létrehozásakor ügyesen kihasználták az egykori gyár adottságait, óriási közösségi terasz létesült a tetején – kilátással a tengerre –, koncerttermek, éttermek, könyvesbolt, artistaképző és egy skate park is működik a területén. Az erősen stigmatizált, külvárosi épületből így lett egy a helyiek számára ingyenes lehetőségeket is kínáló, pezsgő befogadó tér.
Gondolt már rá, hogy egy könyvtár is lehet izgalmas?
A finnek, hasonlóan a franciákhoz, az ingyenesen használható közösségi terekre helyezték a hangsúlyt a biennálén, szerintük a szabadtér legszebb szinonimája a közkönyvtár. Kicsi, de annál kellemesebben berendezett – olvasó lámpákkal és olvasósarokkal felszerelt – pavilonjuk kiállításából kiderül, hogy a finnek végtelenül büszkék a közkönyvtáraikra, amelyek reprezentatív épületekben kapnak helyet sok vidéki városban is. A finn építészek számára jelenleg a legnagyobb presztízsnek számít közkönyvtárat tervezni, gondoljunk csak Alvar Aalto legendás finn építészre, akinek a nevéhez több ilyen impozáns épület is kötődik.
Két évvel ezelőtti kutatások szerint az online megvásárolható, letölthető e-könyvek cseppet sem szegték a finnek könyvkölcsönző kedvét: ötven százalékuk legalább havonta egyszer felkeresi a helyi könyvtárat, tízből kilenc ember pedig úgy érzi, hogy jobbá válik az élete az által, hogy könyvtárba járhat. Nem csoda, hogy egy ilyen virtigli könyvmolylakossággal rendelkező országban még törvény is vonatkozik a könyvtárak működtetésére. A törvényt tavaly módosították utoljára, ez például előírja a könyvtári személyzet felsőfokú végzettségét, és azt is, hogy minden könyvtárnak ingyenesnek kell lennie. A finnek az állampolgári létezés fontos helyszíneként tekintenek ezekre az intézményekre, amelyek összetett – kulturális, edukációs és szociális – funkcióját nehezen lehetne más létesítményekkel helyettesíteni. Ennek jegyében több olyan könyvtár is működik Finnországban, ahol egy jól hangszigetelt próbaterem vagy akár egy biliárdasztal is helyet kapott.
Láthatatlan vasfüggöny
A terek, épületek újraértelmezéséhez tartozik az embereket elválasztó határvonalak, falak, hogy mást ne mondjunk, kerítések revíziójának szükségessége is, ami az idei építészeti biennálén többször felbukkanó téma volt. Az amerikai pavilon részben a mexikói fallal foglalkozott, a német pedig egészében azt vizsgálta, hogy mi maradt a berlini fal és az egykori vasfüggöny helyén, mit kezd a német társadalom a volt műszaki határzár emlékezetével.
A németektől már megszokhattuk, hogy a múltjuk sötét korszakaival, mint a holokauszt, lelkiismeretes következetességgel néznek szembe, de a mostani kiállításuk azt sugallja, hogy a hidegháború éveiben kialakult belső kettéosztottságot a mai napig nem tudták teljesen feldolgozni. Ezért a német kiállítás most kíméletlen önvizsgálatot tart. Megállapítja, hogy bár a fal, a kerítés már 28 éve megszűnt, mentálisan még mindig két részre van szakadva az ország. Az egykori NDK területén még mindig alacsonyabbak a fizetések, a szavazási hajlandóság is kisebb, és árulkodó jel lehet az is, hogy az ország vezető napilapjainak szerkesztőségei közül egy sem a volt szocialista régióban működik.
A német pavilon kiállítása mögött érezhetően hatalmas kurátori munka áll, a tárlat fő állítása, hogy a vasfüggöny mentén kialakult természetes sáv, a zöld öv fájdalmas sebként tátong az ország testén, amit azonban hol kisebb, hol nagyobb sikerrel próbál a társadalom begyógyítani. Jó példaként hozzák fel a Brocken-csúcsot, amely egykoron fontos stratégiai pont volt Kelet- és Nyugat-Németország határán, tetején radar- és lehallgató állomás működött. A németek nem felejtették el a Brocken múltját, már 1993-ban múzeumot létesítettek rajta, ugyanakkor azt sem akarják, hogy a magaslat csak a súlyos történelmi terhe miatt legyen népszerű a jövőben. A természeti adottságait is igyekeznek hangsúlyozni azért, hogy az ne csak egyfajta emlékhelyként, de szimplán a túrázók kedvelt kirándulóhelyeként is funkcionáljon.
Németországnak azonban vannak olyan részei is, amelyek 28 év alatt sem találták meg az új identitásukat. Hogy csak egy példát említsünk: a hajdani belső határ mentén ma is legalább ötven olyan kis település áll, amelyek valójában csak csontvázak a szekrényben, mert ma már teljesen elhagyatottak. Annak idején a Német Szocialista Egységpárt üldözte el vagy telepíttette ki ezekből a településekből a családokat arra hivatkozva, hogy politikailag nem megbízhatók. Németország a mai napig nem kárpótolta ezeket az embereket vagy leszármazottjaikat a veszteségükért, a települések épületei pedig még mindig üresek.
Olykor nehéz az együttélés
A tágabb kontextus érdekében a németek videointerjúkat készítettek falak, kerítések árnyékában élő emberekkel (koreaiakkal, ciprusiakkal, mexikóiakkal stb.), és ezek a beszélgetések döbbenetes erővel mutatnak rá arra, hogy a különböző kormányok által meghúzott mesterséges határoknak mennyire nincs közük a valósághoz. Az emberek – éljenek bármelyik oldalán is a műszaki záraknak – életét sohasem könnyíti, kizárólag nehezítik, biztonságérzetüket sohasem növelik, hanem bizalmatlanságukat éppen, hogy fokozzák ezek a határok.
Ennek ellenére a biennálén arra is találunk példákat, amikor az együttélés vagy az egymás mellett élés kifejezetten problematikus.
Az egyiptomi pavilonban például a nyilvános tereken folytatott, a nagyvárosok szövetébe mélyen beágyazódott informális, félillegális kereskedelmet dolgozták fel ebből a szempontból. Míg az Egyiptomban nagy hagyományokkal bíró, jól bevált lomizásnak és a lomokkal való házalásnak vannak egyértelműen pozitív mozzanatai (mint az újra-felhasználás), addig a napszemüvegeket, szőnyegeket és egyéb holmikat a járókelők arcába toló utcai árusok tevékenysége már összetettebb probléma. Az eladók kiszakítanak maguknak egy kis szeletet az utcából, a járda azon szakaszát foglalják el, ami közelebb van a parkoló autókhoz és távolabb a félig magánjellegű részektől, mint mondjuk, a kávézók teraszától. Itt a kereskedők kipakolják portrékáikat, viszont ha rendőr közelít, azonnal csomagolnak, arrébb mennek. Ez a fajta kereskedelem egyrészt sok járókelőt zavar, másrészt viszont egy társadalmi rétegnek a megélhetését biztosítja, harmadrészt pedig felveti a kérdést, hogy mettől meddig és kinek szabad a szabadtér? Az illegális kereskedelem ellen az egyiptomi hatóságok próbálnak küzdeni (a 2011-es tüntetések óta ráadásul még háklisabbak az utcák „nem rendeltetésszerű” használatára), de nem tudnak hatékonyan fellépni az árusokkal szemben.
Az izraeli pavilon szintén az egymás mellett létezés kényes egyensúlyával vagy annak a megvalósíthatatlanságával foglalkozik, de vallási szempontból. Az In Statu Quo: Architecture of Negotiation című kiállításukon öt különböző példát hoznak fel arra, hogy milyen ideiglenes megoldások születtek Izrael területén a különböző felekezetű emberek egy helyen való vallásgyakorlására. A jeruzsálemi Szent Sír-templom ennek tipikus példája, mert azt az ortodox és a kopt keresztények, az örmények, a szírek ugyanúgy szent helyüknek tekintik, mint a nyugati keresztények. A konfliktusok elkerülésére az 1800-as években szigorú szabályokat hoztak arra vonatkozóan, hogy a különböző napokon és időpontokban, a templom különböző részein mely felekezetek szertartásait lehessen megtartani.
Ezzel szemben a muszlimok kezelésében álló jeruzsálemi Templom-hegy már kevésbé sikeres történet. 11 bejárata közül mindössze egyetlen egy van, amelyen keresztül a nem muszlimok is feljuthatnak a szent helyre, jelen pillanatban egy ideiglenesen felhúzott fahídon keresztül érhetik el a hegyet a zsidók.
Ráhel sírjának megközelíthetősége pedig még ennél is rosszabb a muszlimokra nézve. A betlehemi sír ugyan palesztin területen áll, de enkláveként, egy nyolc méter magas fallal van elkerítve az izraeli kormány döntése nyomán. Így azt jelenleg csak a zsidók látogathatják, noha néhány évvel ezelőtt még mindenki számára elérhető volt a sír.
Eurotópia és a gond nélküli ember
A Velencei Építészeti Biennále bukéját azok a pavilonok adják, amelyek egyfajta futurisztikus romantikával egy pillanatra elhitetik velünk, hogy az utópiák valóra válhatnak. Ezek a pavilonok érdekes, kissé lilaködös gondolatkísérletek a jövő ideálisabb társadalmára nézve.
A svédek, finnek és a norvégok közös pavilonja például vízzel és levegővel megtöltött, nagyra nőtt kisgömbőcökkel szimbolizálja a természet egyensúlyát tiszteletben tartó építészetet.
A hollandok azt próbálták meg elképzelni, hogy miként fog megváltozni az emberek életmódja a munka világának, moráljának, a munkaidőnek és a hagyományos munkavégzési gyakorlatoknak az átalakulásával párhuzamosan. Eszerint akár az is előfordulhat, hogy a teljes automatizáció miatt az ember eléri következő civilizációs lépcsőjét, a Homo ludens (játékos ember) állapotát. A hollandoknak ehhez a vízióhoz volt honnan meríteniük, mivel a rotterdami kikötő működtetése mára automatizált, Constant Anton Nieuwenhuys holland gondolkodó Új Babilon címen pedig már a huszadik század közepén megalkotta antikapitalista elképzelését arról jövőről, amelyben a gépekkel helyettesített embernek már nem kell dolgoznia, csak szórakoznia, pihennie és önkiteljesednie.
Hasonlóan idealisták a belgák is, akik a nemzetközi politikában felerősödő euroszkeptikus hangok mellett szükségét látták egy olyan pavilon megépítésének, amely szándékuk szerint az európai összetartozás kollektív érzését átélhetővé teszi.
Az Eurotópiában koncentrikus körökben uniós kék lépcsőket helyeztek el, amelyek a termekben hol felfelé, hol lefelé vezetnek. A kékségtől ily módon hullámzó, kellemetlenül üvegház-klímájú pavilonban – fokozva a hatást és a giccset – elmosódva az Örömóda szól. Intenzív térélmény, üres üzenet.
Az utopisztikus elgondolások terén viszont idén talán a dánok a legerősebbek. Pavilonjuk a különböző, fenntarthatósággal kapcsolatos projektjeiket mutatja be, így jutott egy sarok a Virgin Hyperloop One cég fejlesztésének is. Ez az az amerikai, Richard Branson féle vállalat, amely nemrég Szaúd-Arábiában prezentálta a közel hangsebességgel közlekedő vákuumvasút prototípusát. A dánoknak ehhez annyi közük van, hogy a világhíres Bjark Ingels Group (BIG) építésziroda tervezi a közegellenállástól megfosztott csőben haladó, utasszállításra alkalmas kapszulák dizájnját. Ezek megközelítőleg óránként 1100 kilométeres sebességgel száguldanak majd, így az utasok komfortérzetének biztosítása komoly tervezői munkát igényel a BIG-től.
A tervek szerint a kapszulák háztól házig haladnának, használatukkal egy tízórás út időtartama nagyjából alig egy órára csökkenne, Los Angelesből San Franciscóba hattórás autóút helyett 32 perces Hyperloop-utazással lehetne eljutni. Az idei biennálén viszonylag kevés szó esik az autómentes terek és városok megtervezeséről (az autósforgalomtól lezárt Szabadság híd miatt a magyar kiállítás részben ide kapcsolható), a dánok Hyperloop-kiállítása viszont olyan mértékű paradigmaváltást ígér az utasszállításban, mint amikor mondjuk, elindították az első gőzmozdonyt vagy amikor felszállt az első repülő. A fejlesztés elvileg a hajók teherbírását, a repülők gyorsaságát, a vonatok és az autók kényelmét ötvözné, természetesen nem károsítva a környezetet. Nagy kérdés persze, hogy ez az utópia csak a szaúdi herceg és baráti köre, néhány nagyváros vagy mondjuk, a súlyos környezetszennyezéssél ugyancsak küszködő fejlődő világ számára is elérhető lesz-e valaha.
