Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
„A leszaromság is abból jöhet, hogy csináljuk, amit szeretünk, és nem kell magunkat megerőltetni” – írja le a nemrég Repedés című albummal jelentkező Analog Balaton a hozzáállásukat a világhoz. Szomorú-e a mai popzene? Milyen volt a tagok – Zsuffa Aba és Vörös Ákos – híres Kinizsi utcai albérlete? Miben más józanul dalokat írni, mint a korábbi gyakorlat? Interjú.
hvg.hu: Érdekesen alakult a karrieretek: szinte osonópályán lettetek népszerűek, és ma már egy csomó nagy helyet simán megtöltötök. Ez másfajta út, mint a legújabb generációé, akik egy-két év alatt nagyon befutottak. És más a régiekéhez képest is, akik évtizedek alatt építették fel magukat. Hogy látjátok ezt?
Zsuffa Aba: Mi magunkat még a régi iskolába sorolnánk. Az egy egészséges út, hogy szépen, fokozatosan fejlődget az ember: lelkileg is hozzá lehet szokni, hogy mindig egy kicsit feljebb lépünk, és van időnk gyakorolni a színpadi jelenlétet. Sokszor van az, hogy valaki olyan hirtelen kerül a topligába, hogy előadóként még nem érett meg rá. Esetünkben ez egyszerűen így alakult. Az országos jelenlétet viszont tudatosan kezeljük: nem csak elmegyünk a fesztiválokra, hanem komolyan vesszük a vidéki koncertezést is.
Vörös Ákos: Amikor 2018-ban elkezdtük, még nem az volt a sztenderd, ami most van. Akkor még nem hirtelen futottak fel előadók. A járványidőszak előtt még épp elkaptuk ennek a régi világnak a végét.
hvg.hu: Ezzel ki vagytok békülve? A nemrég megjelent Repedés a második lemezetek, pedig már hat éve van a zenekar, sőt tulajdonképpen régebb óta léteztek.
Zs. A.: Fura ez az egész. Valamikor 2012 körül kezdtünk el zenélni, de ebből legalább öt évig csak saját magunknak. 2018 körül aztán már koncerteztünk is. Mostanra pedig eljutottunk odáig, hogy nem kell mást csinálunk, elvagyunk a zenekarozásból. Én elégedett vagyok azzal, ami van. Megcsináltuk magunknak a játszóterünket, a stúdiónkat, ahová, mint egy munkahelyre, be szoktunk járni. Még a számláimat is ott fizetem be. Ha van zenélés, akkor zenélünk, ha mást kell csinálni, akkor meg mást csinálunk.
V. Á.: Az is elégedettséggel tölt el minket, hogy ha ma elmegyünk egy vidéki klubba, szerencsére már nem tizenöt embernek játszunk, hanem egyre többnek. Kezd már látszódni, hogy van értelme annak, amit csinálunk.
Zs. A. : Vannak városok, ahol korábban még nem voltunk, és – például most, hogy kijött az új lemez – egyből kifejezetten sokan jönnek el megnézni minket.
hvg.hu: Ez azért mégis csak azt jelzi, hogy már titeket is érint az, hogy a digitalizáció, a zeneipar átalakulása miatt gyorsabban juttok el a közönséghez, mint ennek a régi világnak a legtöbb szereplője.
Zs. A.: Nekünk már valóban nem tíz-tizenöt évig kell járnunk a helyszíneket, hanem három-négy évig.
hvg.hu: Már az első – a hvg.hu-n bemutatott – lemezeteken is érezhető egyfajta jellegzetes hangulat, ami talán ezt az albumot is jellemzi: mintha másnaposak lennénk, szarunk bele a világba, nem érdekel semmi, hagyjanak minket békén. Nem akartok utat mutatni, nem akartok a politikának beszólni. Jól látjuk?
Zs. A.: Ezt én így még nem fogalmaztam meg magamnak sosem, de egyébként tényleg leszarok mindent.
V. Á.: Amit csinálunk, nagyon szeretjük, ám a zenénk nem akar pop lenni, és nem akar valami utat mutatni – a leszaromság is abból jöhet, hogy csináljuk, amit szeretünk, és nem kell magunkat megerőltetni.
Zs. A.: A szövegeink leginkább személyesek, és nem nagyon akarnak tanítani, nincsenek magasabb rendű céljai. Abban azonban mégis csak reménykedem, hogy vannak, akik magukra ismernek bennük. Ilyen értelemben tehát mégis van valamiféle céljuk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden szándék nélkül készülnek. A mostani szövegeink egyébként már kevésbé befelé nézősek. Amikor még csak egy szobában zenéltünk ketten, akkor totál ez volt a jellemző.
hvg.hu: Hogyan készülnek ezek az Analog Balaton-dalok?
Zs. A.: Azzal viszonylag sok matek van, hogy amikor ezek a számok születnek – és ebben az állapotukban még inkább csak elektró-trekkek –, merre vigyük el őket. Pár óra különbséggel el lehetne vinni ezeket a zenéket egy totálisan más irányba, szóval úgymond a műtőasztalon válnak dalokká. Ott kapják meg a szerkezetüket, a szöveg pedig ad számukra keretet. A számok egyébként inkább folyamatszerűek, az Analog Balaton-dalokban például elég ritkán ismétlődnek a refrének, az is csak egy rész a dalban. Élőben aztán könnyű trekket csinálni a dalokból: elnyújtjuk a zenei részeket, de az eredeti szöveghez, énektémához ragaszkodunk.
hvg.hu: Sokat írnak arról világszerte, hogy a könnyűzene manapság a korábbinál jóval melankolikusabb, még a slágerek is szomorkásabbak. Ez nálatok is tetten érhető. Mit gondoltok, miért lett a pop melankolikus?
V. Á.: Azt a generációt, akik mi vagyunk, érzékenyebben nevelték. Úgy nőttem fel, hogy beszélhettem mindenről a szüleimmel. Ezzel talán mások is így vannak. Szerencsére már olyan kort élünk, amikor nem kell elfojtani dolgokat magunkban.
Zs. A.: Amúgy nem volt mindig szomorú a popzene? Minden egyes régi dal a szerelem elvesztéséről, a háborúról, ilyenekről szól. Én azt érzem, hogy minden zene szomorú, ami meg nem az, azt nem hallgatjuk.
hvg.hu: És a Jailhouse Rock? Az nem annyira szomorú.
Zs. A.: Igen, de a témája az. Jailhouse. A legtöbb dal határhelyzetekben születik, olyanokat keres. Ha teljes nyugalom van, világbéke és jókedv, akkor kevesebb éles helyzet van, és nem születik dal. Gyerekként kazettáról hallgattam Máté Pétertől a Hull az elsárgult levél című dalt. Annál szomorúbb nincs. Utólag visszagondolok, hogy milyen lehetett azt tizennégy évesen hallgatni. Közben meg apám a Bizottságot nyomatta, „putty-putty”, „Mit látsz, Laca?”, „a zenbuddhista televízió férfi bemondónője”. Az is hozzám nőtt.
hvg.hu: Az új lemez dalaiból kiírtunk néhány részletet. Mi jut esetekbe ezekről? Az első dal, a Féreg.
„Látni akarom, mi van, ha tévedek / Mi van, ha mind az én hibám / Ha senki sem elégedett / Velem úgy, hogy legyek vidám” /Féreg/
Zs.A.: Mi van, ha nincs igazam? Semmi! – ezt fejti ki a szöveg négy versszakban. A sztori egyébként a végével együtt érdekes, ugyanis dupla tagadásos a dal. Arról szól, amikor először felmerül az életedben, hogy egy sztoriban lehet, hogy te voltál a f*sz. A végére viszont rájössz, az mégsem lehet. Egy befelé néző szöveg abszolút nem befelé néző lesz a végére.
„Innen minden másnak tűnik / Ugorj a Balatonba / Télen nyaralunk a haverommal / És szarunk a szavatokra, jah” (Igazság)
Zs.A.: Vannak a dalszövegekben olyan sorok, amelyeken nem nagyon gondolkodom. Na, ez ilyen. A többi része a szövegnek vérverejtékes megfejtés volt, ez pedig egy teljesen beleszarós, mondókaszerű két sor.
hvg.hu: Itt is Balaton, a nevetekben is ott a Balaton. Mi ez a Balaton-kattanás nálatok?
V. Á.: Semmi különös. Gyerekkorunkban ott találkoztunk először, egy balatoni gyerekszínész táborban.
Zs. A.: Nem akarom túlfejteni, de azért a Balaton, a mi életünkben valahogy a szabadsághoz kapcsolódik. Ebben a színész alkotói táborban is minden évben egy hétig nagyon szabadnak éreztük magunkat, ilyet nem tapasztaltunk sem otthon, sem az iskolai táborokban. Ott voltunk először szerelmesek is.
V. A.: És azóta is nagyon szeretjük a Balatont.
hvg.hu: Ha már megfejtjük a zenekar nevét, hogy jött az analóg?
Zs. A.: Az csak, jól hangzott, mert a-a-ó. Lehetett volna kakaó is.
„Nappal éjszakába hull / Új számot vett az úr / Én még a régit tárcsázom / Hátha valami mégis meglazul” (Üres)
Zs. A.: Itt szerettem volna valami olyat, ami nem hat nagyon személyesnek, nem olyannak érződik, hogy én beszélek hozzád. Elkezdett ugyanis foglalkoztatni, hogy meddig lehet személyesen beszélgetni, és hogy tudok-e vagy akarok-e személyes maradni. Az album fele vagy 70 százaléka továbbra is személyes jellegű, de a többi már esztétikailag is mást keresgél.
„Rég nem láttam a csajomat / Ráköszönök, ha látom / Imádom, hogy kiveszed a számból a cigarettámat / Rámhamuzol, beleslukkolsz párat / A szobámba bárki bejárhat / Néha lecserélem a zárat” (Zserbógalopp)
Zs. A.: Ez az a Kinizsi utcai albérletünkről szól, ahol sokáig együtt laktunk Ákossal. Nagyjából olyan volt a hangulata, mint ami a dalból elképzelhető. Van benne kis túlzás, mert sosem cseréltem le a záramat, de azért nem egyszer volt bennem az az indulat, hogy a kurva életbe, most már lecserélem az összes zárat a lakásban. Ez a lakás, mondhatni a klasszikus, fiatal felnőttek pokla volt. De, érdekes módon, Ákossal viszonylag rendben tartottuk ezt a poklot.
hvg.hu: Egyrészt pokol, másrészt, azért csak ott éltetek, és szerettétek azt a lakást.
V. Á.: Persze. Azt hiszem, például ott tanultunk meg takarítani. De tényleg egy átjáróház volt.
„Nyugodt óra egy nyugtatóra / Az altatót már nem kívánom / Látom a buktatókat / Az éjszakákat végig várom” (Stimmel)
Zs. A.: Az van, hogy ez az első olyan lemezanyag, aminek az írása közben józan voltam. Ez a rész arról a vívódásról szól, amikor be akarsz venni valamit, de már közben nem akarod magaddal azt tenni, amit éveken keresztül tettél.
hvg.hu: Ha úgy írtál, úgy alkottál, hogy valami tudatmódosító mindig volt benned, akkor ez egy erős változás. Nehéz volt megugrani? Ismerünk több olyan dalszerzőt, akinek józanul már nem nagyon vagy nehezen sikerült magára találnia.
Zs. A.: Persze, nehéz volt. Nem akarom azt visszahallani, hogy »akkor volt jó ez a csávó, amikor még romkész volt«. Az ezzel járó szorongás viszonylag erős. Szöveget, szerintem jobban tudok írni, ha józan vagyok, viszont az is igaz, hogy fele annyira esik jól az írás, sokkal inkább tűnik munkának. Az ember nem szerkesztő, amikor szét van készülve. Lehet, hogy vannak érdekes gondolatai, képei, ami eszébe jut a mámorban, de hogy a sorok következetesek legyenek, meg hogy egyik beszéljen a másikhoz, legyen a szövegnek valami szerkezete, azt nehéz azért szarkészen megcsinálni. Korábban is mindig toszogattam a szövegeket józanul, amikor másnap elolvastam. Most az már nem kellett. Egyből jó!
hvg.hu: És zenét lehet módosult tudatállapotban írni?
V. Á: Azt a részét lehet, amikor az ember kitalálja a zenét, sőt azt én tök élvezem. Nem is álltam rá erre a józanság dologra. Viszont ott is van az a rész, amikor már muszáj józannak lenni. Úgy tudnám mondani, hogy bár egy-két számnál azért jól beittam, de mivel szorongatott az idő, nem ez volt jellemző. Ez egy józanlemez.
hvg.hu: Ki az, aki kettőtök közül inkább tolja a dolgokat, a dalok véglegessé formálását? Vagy nincs egy ilyen, aki korbáccsal hajtja a másikat?
Zs. A.: Pont az a baj, hogy nincs. Ezért is pokol mindig egy lemez megírása. Az utolsó pillanat utáni kettő hét áll rendelkezésünkre, hogy most már tényleg meg kell csinálni.
V. Á.: Az is a baj velünk, hogy tudjuk, a határidők, nem komoly határidők, csak a promó szempontjából kitalált dátumok. Viszont, amikor megjelent, hogy lemezbemutatónk lesz, és nem volt lemez, nem voltak számok se, akkor össze kellett kapni magunkat. Talán október 19-én volt a lemezbemutató, mi meg szeptemberben írtuk meg a lemezt.
Zs. A.: Pénteken volt a koncert, és az előző hét vasárnap még írtunk ki mastereket, vettünk fel dolgokat, és megváltoztattuk a lemez és öt dal címét. Mit mondjak, nem volt lelkes a menedzserünk, mert ezek miatt kellett változtatni a mörcsökön (merchandise, a zenekari ajándéktárgyak – a szerk.) a feliratokat.
„Véget ér a tél / Majd véget ér a nyár / Rakódik évre év / De még remél anyád / Hogy végre révbe érsz” (Repedés)
Zs. A.: Nagyon érdekelt – valószínűleg, amikor az Akkezdet Phiait hallgattam sokat –, hogy hogy lehet úgy szójátékot csinálni, hogy értelme is legyen. És ez kicsit ilyen magánhangzó játék, ami az éneklési részt teszi érdekesség. A tartalma meg viszonylag egyértelmű, ez a folyamatos küzdés a saját lustaságoddal, a saját tehetetlenségeddel.
„Melletted kicsikét nehéz a levegő / Veled annyira könnyű a lejövő / De előbb gyere fel szembe a csúszdán / Tekerünk még egyet a csúcsán” (Csússz le)
Zs. A.: Erről csak egy történetet tudok elmondani, mert nem én írtam ezt a szöveget, hanem a Gege (a 6363 művésznéven ismert rapper, Sára Gergely – a szerk.). Amikor egyszer ennek a dalnak a korai változatát editáltam, megjelent a Gege, kérdezte, hogy zavar-e, mondtam, hogy nem (pedig persze zavart), leült mellém és húsz perc múlva elkezdte rappelni a dalt. Ha már megírta mellettem a szöveget, akkor rá is tettük. Ennyi.
„Fáradt vagyok most is / Pedig folyton csak pihenek / Felénk ilyenek lettek a srácok / Mér’ felétek mond milyenek / Nem lassultam be / Csak simán nem sietek / Milyen nyugodtak a fák is / Egyik sem ideges” (Pupilla)
Zs.A.: Ezt a dalt Szendrő Csabi (az Elefánt zenekar frontembere – a szerk.) írta, és egy viszonylag eklektikus szöveg lett. Az utolsó két versszaka például olyan erős költői kitárulkozás, hogy az 140 BPM-es, rapben eldarált szövegként alig fogható fel. „Bele vérzik az éjszaka mély szakadása közébe / Becsüld meg a semmit a megmaradt elmaradásaid bús üledéke / Épp feszülő köteled, rajta a szürke vonót húzd, alig érzed / Oly lassan szivárog a véna csatorna ladikján e révész közérzet.” Valójában sokkal többet érdemelne, például leírva egy verseskötetben.
hvg.hu: Nem is merül fel, hogy ezt ilyen gyorsan mondva nem is lehet felfogni? Hogy így kárba vész?
Zs. A.: Szerintem ebben azért van valami valami faszaság. Olyan, mint amikor festesz valami gyönyörűt, utána meg telegraffitized. Van benne valami beleszarás is. Ez tök király. Azt üzeni, hogy látod, még ez is ennyire kurva jó.
„Átkerült beléd a kölcsönadott bánatom / Milyen szépen lüktet benned, remélem néha láthatom / Visszakérem egyszer, hogyha minden összeért / El is futok gyorsan még egy kis kötszerért” (Rajtad)
Zs. A.: Ez a záródal. Tetszett az a kép, hogy az egészet egy orvosi környezetbe rakom, „ma szívsebész leszek, még élni volna jó, de nem sikerülhet ez a transzplantáció”. Szóval, hogy a lelki problémáidat, valahogy orvosi úton próbálnám megoldani.
