Sonny Boy, Al Pacino élete – 3. rész: "Mit szólnál, ha azt mondanám, egymillió van ebben a dobozban?"
7 perc
2024.11.30. 17:30
A Sonny Boy egy olyan ember memoárja, aki nem tart már semmitől, és nem akar többé a közönség előtt titkolózni. Al Pacino mozgalmas, megpróbáltatásokkal teli, művészileg kiteljesedett életében mindig is a céltudatosság és a szeretet volt az iránytű. Az egyes szám első személyben megírt életrajzban a színész egy különleges utazáson társául fogadja az olvasót. Őszintén feltárja előtte karrierje meghatározó pillanatait, nehéz döntései okát, és a legszemélyesebb érzéseit, gondolatait – annak történetét, hogyan lett a kis bronxi Sonnyból – ahogy a barátai becézték – Hollywood ünnepelt, Oscar-díjas színészfejedelme. Az önéletrajzot a HVG Könyvek jelenteti meg, ez bemutató sorozatunk utolsó epizódja.
Mario Puzo olyan fickó volt, akiben megbízhattam, mindig a szemembe mondta, amit gondol. Egyik este felhívott, hogy találkozzunk a Ginger Manben. Meg akarta mutatni az első forgatókönyv-verziót, amit A keresztapa folytatásához írt. Átnyújtott az asztalon egy példányt, hogy olvassam el otthon, ráérő időmben. Erősen fontolgattam, hogy visszaadom Michael Corleone szerepét az összes vele járó nyűggel és kötelezettséggel együtt. De mielőtt még belenézhettem volna, Mario egy dolgot mindenképp tisztázni akart.
– Szar az egész – jelentette ki. – Szerintem pocsékul sikerült. De azt mondták, adjam oda neked. Csak szólni akartam előtte.
Köszöntem szépen. Azután végigolvastam. És Mario nem tévedett. Úgy éreztem, ez nekem nem megy. Nincs benne semmi.
Mint később megtudtam, a Paramount már akkor felkérte Puzót a második rész megírására, amikor még el sem kezdték forgatni A keresztapát. Gondolták, jól jön majd, ha úgy döntenek, készüljön egy folytatás hozzá. Ha netán a film sikert arat. Így akarták védeni a pozíciójukat. Az ilyesmiből nem sok jó szokott kisülni.
Az egész alig emlékeztetett A keresztapára. Francis nemet mondott rá. Nem kért belőle, bár még próbálták rábeszélni. Én is kellettem nekik, mert a karakterem életben volt az első rész végén. Egyre magasabb gázsival álltak elém. 100 ezerrel kezdtek. Aztán jött 200 ezer. A végén már 600 ezernél jártak. Akkoriban az igen szép summának számított. Csak hogy nem tetszett a forgatókönyv. Mario remekül értett az íráshoz, biztosra vettem, hogy előbb-utóbb megtalálja a nyitját. De olyasmibe akartak belerángatni, ami még nem állt össze.
A film producere meghívott a New York-i irodájába. Letett az asztalra egy nagy üveg skót viszkit, én meg azt gondoltam, apuskám, ez le akar itatni. Bírtuk egymást, rögtön csevegni kezdtünk, mialatt töltött nekem egy pohárral. Végül rátértünk az üzletre.
– Al – kérdezte –, van kedved A keresztapa 2.-höz?
Azt feleltem:
– Hát, a forgatókönyvön múlik, nem igaz? Erre belenyúlt az íróasztal fiókjába, és előhúzott egy fémdobozt.
Azt mondta:
– Mit szólnál, ha azt mondanám, egymillió van ebben a dobozban?
Rögtön leesett a tantusz.
– Megszagolhatom? – kérdeztem. – Nem bánod, ha kézbe veszem?
Kíváncsi voltam, milyen érzés a markomban tartani. Sejtelmes mosollyal rám nézett. Abban a dobozban bármi lehetett: egymillió dollár vagy egy csomag zizi, akár a nagy büdös semmi. Nem az én pályám volt. Csak egy elvont fogalom. Nem osztott, nem szorzott.